Beszéd a „Vörös csillag a kereszt ellen” című konferencia

Terror Háza

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Köszönöm a Szent István Intézet és a Terror Háza szervezőinek, hogy mai napon ilyen kitűnő társaságba hívtak. A járványhullámok csitulásával mindannyiunk örömére lassan, de biztosan ismét visszatérhetünk a semmivel sem pótolható, személyes részvétellel történő közösségi együttlétekhez és együtt gondolkodáshoz.

A mai konferencia témája nemcsak rendkívül időszerű, hanem gondolatébresztő is – amiért külön köszönet illeti a szervezőket –, de be kell vallanom, két okból is némileg bizonytalan voltam abban, hogy pontosan miről és hogyan osszam meg ma Önökkel a gondolataimat. Az egyik ok, hogy párttársaim a választások előtt arra szoktak szeretettel és tisztelettel kérni, hogy – bár nagyon kedvelik a szókimondásomat – azért a kampányban a kelleténél érdekesebbeket lehetőleg ne mondjak…
Bizonytalanságom másik oka tartalmi volt, mégpedig az, hogy konferenciánk előzékeny szervezői felajánlották, beszéljek az emberi lélekre leselkedő politikai veszélyekről. Megtisztelő javaslat, de egy olyan nagy teológiai tudású előadótárs jelenlétében, mint Kozma Imre atya, mi újat mondhatnék Önöknek az emberi lélekről és annak veszélyeztetettségéről? Egyébként Sztálin elvtárs csaknem száz esztendővel ezelőtt már megmondta, hogy a lelkek gyártása fontosabb, mint a tankok gyártása, úgyhogy demokrata politikusként már csak ezért is illik óvatosnak lenni a lélek dolgaiban.

A konferencia szervezői azonban nemcsak előzékeny, hanem türelmes emberek is, ezért felajánlották, hogy akkor beszéljek a marxista és neomarxista politika boszorkánykonyháiról, de egy olyan lényeglátó és a lényeget mindig nagyon jól láttató történész professzor előadótárs jelenlétében, mint Schmidt Mária asszony, mi értelme volna nekem ebben a témában szaporítanom a szót?

Nos – tisztelt Hallgatóság –, mindezek után úgy döntöttem, hogy arról beszélnék ma Önöknek, hogy az államok mint legitim közhatalmak és a napjainkra a világpolitika színpadára betörő magánhatalmak között dúló XXI. századi hibrid háborúban az emberi identitás miért vált kiemelt célponttá, az identitás elleni agresszió miként destabilizálhatja a nyugati világban fennálló demokratikus uralmi rendet a politikában, gazdaságban és társadalomban egyaránt, és miért kell szembe szállnunk az identitásellenes szellemi terrorizmussal.

Megpróbálom mindezt szándékaim szerint a szervezők által megszabott időkereteken belül – bízom benne, hogy nem érdekesen, hanem inkább életszerűen – elmondani, úgy ahogy ezt én – úgymond – gyakorló politikusként látom.
Tisztelt Konferencia!

Napjainkban mindannyian érzékeljük az emberi identitásról szóló közgondolkodás és közbeszéd felélénkülését a politikai, tudományos és társadalmi nyilvánosságban. A létező természetes identitások kérdése, azok védelme, illetve a megváltoztatásukra tett kísérletek nemcsak egyre szenvedélyesebb viták tárgyai a politikában, az akadémiai világban, de egyre hevesebb érzelmek kiváltói az emberek magánéletében – különösen tőlünk nyugatra.

Mindez nem a véletlen műve. Az ember természetadta identitásának átalakítására irányuló törekvés ugyanis nem pusztán buzgó és harsány lélekbúvárok, különféle rögeszmés társadalommérnökök vagy úgynevezett civil szervezetek sajátja, hanem szerintem ennél többről, sokkal többről van szó.

Napjainkra a teljes nyugati világban az identitáspolitika új harci eszközzé vált abban a hibrid háborúban, amelyet magánhatalmak vívnak a nyugati államokkal mint közhatalmakkal azért, hogy megváltoztassák a nyugati világ eddigi uralmi rendjét. Az identitáspolitika látványos felértékelődése mögött tehát nyers uralmi – ha úgy tetszik politikai – érdekek állnak, ha az uralom alatt azon képességet és gyakorlatot értjük, amely révén az emberek egy csoportja igyekszik kiterjeszteni saját akaratát és érdekét embertársaira.
Mint tudjuk, a demokratikus államokon belül ez az akaratátvitel a demokratikus választások rendje illetve a választópolgárok többségének akarata szerint alakul. Azt is tudjuk, hogy az államok közötti akaratátvitelt, azaz a nemzetközi politika jelenkori uralmi viszonyait elméletben a nemzetközi jog, gyakorlatban az államok közötti katonai és gazdasági erőviszonyok szabályozzák.

Felmerül azonban a kérdés: mi szabályozza az uralmi törekvéseket a közhatalmat képviselő államok és a magánhatalmi csoportok között?

A XXI. században ugyanis – minden ellenkező híresztelés és az épp aktuális látszat dacára – az államra mint közhatalomra nem egy másik állam jelenti a legnagyobb veszélyt, miként volt ez korábban a történelemben. Napjainkban az államokra mint közhatalmakra az igazi új kihívás a választási legitimációval nem rendelkező, ezért nem ellenőrizhető és nem átlátható, nem elszámoltatható magánhatalmak felől érkezik. 

A statisztikai adatok szerint a globális tőkekoncentrációs folyamatok következményeként napjainkra a világ 10 legerősebb magáncégének összesített tőkeereje nagyobb, mint a világ 180 szuverén államának együttesen. Mint tudjuk, az Egyesült Nemzetek Szervezete napjainkban mindösszesen 193 szuverén államot tart nyilván a nagyvilágban. 2017-ben a világ 100 legnagyobb bevételt generáló entitásának listáján 71 multinacionális vállalat, azaz államhatárokon átívelő magánhatalmi csoport szerepelt, és csak 29 állam mint közhatalom. Harminc esztendővel ezelőtt, vagyis még a XX. században, ezen a listán még az államok voltak többségben, azonban az arány évről évre rohamosan romlik az államok hátrányára. 

A tőkeerő növekedésével vagy csökkenésével egyenes arányban nő vagy csökken az érdekérvényesítő képesség is. A magánérdek érvényesítésének képessége nő, a közérdek érvényesítésének képessége pedig csökken. A közhatalmakként működő államoknak költségvetése van, a magánhatalmaknak pedig pénzük. Napjainkban a közfeladatokat ellátó államoknak az adóssága, míg a magánérdekeket kiszolgáló magánhatalmaknak a vagyona nő. (A 2021. III. negyedévi adatok szerint az EU 27 tagállamának összesített teljes államadóssága az összesített GDP-jük 90.1 %-át teszi ki.)

Mindez különösen igaz Európára, ahol nemcsak az európai államok mint közhatalmak veszítenek teret a magánhatalmakkal szemben, hanem az európainak mondható multinacionális vállalatok is lassan, de biztosan teret veszítenek az Európán kívüli multinacionális koncentrátumokkal szemben.

Az államok mint közhatalmak és a multinacionális vállalatok mint magánhatalmak küzdelmének tétje világszerte az országok pénzügyi, gazdasági, természeti és nem utolsósorban emberi erőforrásai feletti rendelkezési jog megtartása illetve megszerzése, ezen jogok kizárólagos vagy elsődleges gyakorlásának biztosítása, és mindezen folyamatokban a közérdek vagy a magánérdek érvényesítése.

Napjainkban a nyugati világ államai – tulajdonképpen kivétel nélkül mindegyik – a magánhatalmak egyre erősödő hibridháborús ostroma alatt állnak. Ebben az ostromban a magánhatalmak célja destabilizálni az államokat, és e cél érdekében az egyik stratégiai csapásirányuk az államok polgárai, azaz az állampolgárok nemzeti, vallási és nemi identitásának a szétzilálása. (Csak zárójelben jegyzem meg, mert nem ennek a konferenciának a témája, hogy a magánhatalmak egyéb destabilizáló fegyverei közé tartozik például az államok területére történő szervezett, módszeres és menekültkérdésnek álcázott bevándoroltatás, vagy az államokat mint közhatalmakat irányító politikai elitek tagjainak magánhatalmi érdekek zsoldjába való behálózása, korrumpálása, az állami szuverenitás stratégiai döntési pontjainak saját megbízottakkal való elfoglalása, az elitek és a vezetettek egymással szembeni kijátszása és a társadalmi kommunikáció totális ellenőrzés alá vonása.)
Mi az oka annak – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, hogy az identitás ilyen fontos harci tereppé válhatott a közhatalmak és magánhatalmak között dúló küzdelemben?

Talán az, hogy amennyiben a nemzeti identitás, a nemzeti tudat elenyészik, akkor Európában megszűnik a legfontosabb államalkotó és államfenntartó tényező, azaz maga a nemzet mint önálló szubjektum. Ezáltal minden nyugati nemzeti állam mint közhatalom elveszítheti legerősebb történelmi létjogosultságát, és kénytelen lehet átengedni funkciói jelentős részének gyakorlását magánhatalmaknak, kénytelen lehet felolvadni egy magánhatalmak által szervezett és irányított uralmi képződményben. 

Ha a nemi identitás elenyészik, akkor előbb vagy utóbb megszűnik a férfi és nő alkotta család fogalma és valósága, a családok biztosította biológiai folytonosság nélkül a középosztályok nem tudják fenntartani társadalmi és gazdasági pozíciójukat, középosztályok nélkül pedig nem fenntartható a parlamentáris demokrácia rendszere, amelyek helyébe az önkény rendszere léphet. 

Az emberek vallási identitásának megszűnésével az eddig ismert nyugati kultúra elveszíti transzcendens felfüggesztési pontját, és ezzel elhárul a legfontosabb akadály egy tervezett kultúraváltási folyamat előtt.
Akik a korunkban a fennálló uralmi rendet át akarják alakítani, azoknak öt dolgot kötelezően meg kell változtatniuk: az állam közhatalmi jellegét, a nemzet mint államalkotó tényező szerepét valamint a család mint biológiai reprodukciós forrás státusát, a középosztály magántulajdonának mint a társadalmi stabilitás alapjának súlyát és a vallásnak mint a kultúra értelmezési keretének érvényességét. Jelenleg a nyugati világban – és benne Európában – pontosan egy ilyen, a fennálló uralmi rend megváltoztatására irányuló kísérlet kezdetén vagyunk, melynek radikalizmusához történelmileg csak az egykori bolsevik-kommunista uralmi rendváltás hasonlítható. 

Hogyan is jártak el anno a bolsevikok? Meghirdették az állam halálát, de addig is, amíg az polgári csökevényként jobblétre szenderülne, biztos, ami biztos, kisajátították a korábbi monarchikus államot, sőt szüntelenül erősítették azt a maguk csoporturalma érdekében, hiszen az állam adta erőszakmonopóliumra, törvényalkotási és adókivetési jogra a bolsevikoknak is szükségük volt. 

Meghirdették a proletár nemzetköziség elvét, így az államalkotó nemzet helyébe a világproletariátust léptették, azzal a jelszóval, hogy a munkásnak nincs hazája, a sovinizmus címszó alatt kíméletlenül üldözve mindent, ami nemzeti.
Mit mondtak a családról és a magántulajdonról? A Kommunista Kiáltvány egyik szerzője Engels szavai szerint például azt, hogy „a kommunista társadalom a magántulajdont kiküszöböli, és a gyermekeket közösségben neveli fel, s ezáltal megsemmisíti a házasság mindkét alapját, a nőnek a férfitől, a gyermeknek a szülőktől való, a magántulajdonnal kapcsolatos függését”. Marx szerint „az emberi emancipáció csak a magántulajdon teljes megszüntetésével érhető el”. 

Mint mondtak a középosztályról? Megalkották az osztályharc fogalmát, a középosztályt kinevezték osztályellenségnek, ahogy Marx fogalmazott, „csak a politikai babona képzeli, hogy a polgári életet az államnak kell összetartania, holott a valóságban megfordítva, a polgári élet tartja össze az elnyomó államot”. Erre épült rá később a lenini elmélet az „elnyomók elnyomásáról”, és már kész is volt a kommunista diktatúra ideológiája, amelyben a vallás a nép ópiuma, és mint tudjuk, a kommunisták nagyon aggódtak a nép egészségéért, s akkor még nem fedezték fel a könnyű drogok liberalizálásában rejlő fantasztikus lehetőségeket. 

Meggyőződésem – tisztelt Konferencia –, hogy mindezen történeti előzmények figyelembe vétele nélkül nem értelmezhető az emberi identitás legfontosabb tényezői – a nemi, a családi, a vallási és a nemzeti identitás – ellen a nyugati világban jelenleg zajló célzott és tudatos politikai agresszió. 

Tisztelt Konferencia!

A nyugati világ XX. századi uralmi rendjének gazdasági alapját a magántulajdon kiterjesztése és a társadalmi fogyasztás növelése képezte, mindennek politikai keretét pedig a népakaraton nyugvó parlamentáris demokrácia biztosította. 
Ez adta a nyugati világ versenyképességét a XX. században, és ez képezte a vonzerejét a világ többi része, így számunkra, magyarok és a többi közép- és kelet-európai nemzet számára is, melyeket a második világháború után egy Nyugat és Kelet közötti geopolitikai paktum nyomán kizártak a korábbi nyugati uralmi rendből. Ebben a több mint négy évtizedes kizártságunkban, a legmostohább történelmi időkben is – mint 1956. november 4., 1968. augusztus 20. vagy 1981. december 13. után – mindannyiunkban eszményként éltettük a szabadságon és jóléten alapuló nyugati világ rendjét.

Ennek a nyugati uralmi rendnek a meghatározó kulturális értékvilága – Európától az Egyesült Államokon át és Ausztráliáig – a keresztény morál és a nemzeti önmegvalósítási vágy talajában gyökerezett, és ezek képezték az egyéni és a közösségi identitás alapelemeit is. A kereszténység egy kétezer esztendős identitáselem a nyugati kultúrában, a nemzeti önmegvalósítási vágyaknak legmagasabb szinten politikai keretet biztosító európai nemzeti államok színre lépése pedig az európai politikában legalább háromszáz esztendős múltra tekint vissza, az 1648-as vesztfáliai békekötés hagyatéka.

A XX. században azonban – a műszaki fejlődés és a tőkekoncentráció felgyorsulásának kölcsönhatásában – a nyugati világban kialakultak és megerősödtek olyan, államhatárokon és kontinenseken átívelő, nemzeti államok feletti, szupranacionális gazdasági és politikai érdekcsoportok, amelyek legfőbb haszonélvezőivé váltak a nyugati világ XX. században elért pénzügyi, katonai és technológiai fölényének. Ezek az érdekcsoportok úgy vélik, hogy ezt a fölényt – és egyben a saját uralmi pozícióikat – a XXI. században csak úgy tudják fenntartani, ha a nyugati világban megváltoztatják az uralmi rendet, aminek szükségszerű előfeltétele az európai nemzeti államok feloldása az Európai Egyesült Államok fedőnevű hatalmi képződményben, illetve Európa úgynevezett posztkeresztény és posztnemzeti korszakba léptetése, azaz szellemi önfeladásra kényszerítése. 
Azért, mert a szellemiségében keresztény és politikailag nemzeti alapokon álló Európa – illetve a nemzeti államok együttműködésén alapuló Európai Unió – fennállásáig nem hajtható végre azon erőforrás-koncentráció, amelyet az új nyugati uralmi rend tervezői és haszonélvezői el akarnak érni. 

A kulturális paradigmaváltás részeként, a jólét biztosította szabadság eszméjére alapozott XX. századi nyugati fogyasztói kultúrát a XXI. században felváltaná a bűntudatra alapozott kultúra, mert a jólét véges, a bűntudat azonban végteleníthető. 
Minden nyugati embernek legyen bűntudata a klímaváltozás miatt, a még jólétben élőknek legyen bűntudatuk az elődeik miatt, a gyermekvállalásra készülőknek legyen bűntudatuk a megfoganó, majdan „környezeti lábnyomot” hagyó magzatuk miatt, a fehéreknek legyen bűntudatuk a feketékkel szemben, a férfiaknak legyen bűntudatuk a nőkkel szemben, a heteroszexuálisnak legyen bűntudata a homoszexuálisokkal szemben, az időseknek legyen bűntudatuk a fiatalokkal szemben, az európaiaknak pedig legyen bűntudatuk a világ minden földrészének összes lakójával szemben.

Ez a bűntudat kultúrája, tisztelt Kollégák, ami a nyugati világban a napjainkban, a szemünk láttára épül, és amelynek célja, hogy minden természetes biológiai vagy társadalmi különbözőség természetellenesként való beállításával mindenki mindenki ellen fordíthatóvá, és ezáltal könnyebben alávethetővé váljon.

Tisztelt Konferencia!

Az új nyugati uralmi rend gazdasági értelemben Európában az emberek magántulajdonának szűkítésével, és a társadalmi fogyasztás jelentős differenciálásával fog járni, mint ahogyan ennek tervezői a világjárvány ürügyén megfogalmazott újjáépítési tervükben fel is vázolják: a magántulajdonnak nagy az ökológiai lábnyoma, ezért értelmetlen és káros, a tömegeket tehát tehermentesíteni kell a magántulajdontól. „Meglesz mindenetek, így szabadok és boldogok lesztek!”- ígérték egykor a kommunisták.  „Nem lesz semmitek, így boldogok lesztek!” – üzenték az új uralmi rend tervezői 2021-ben a svájci Davosból a nyugati világ embereinek.

Mindennek célja a minden parlamentáris demokráciában nélkülözhetetlen politikai stabilizáló szerepet betöltő középosztályok szétzilálása, ugyanis így nyílhat meg az út a választási legitimációval nem rendelkező érdekcsoportok közvetlen hatalomgyakorlása előtt, azaz a demokrácia, a népakarat helyét így veheti át az önkény, a diktatúra.
Ezen paradigmaváltás végső biztosítéka pedig az európai emberek identitásának megváltoztatása. Ezen művelet ideológiájának neve is van: transzhumanizmusnak nevezik. Eszerint korunkban a technológiai fejlődés olyan gyors, hogy a hagyományos nemi, családi, vallási vagy nemzeti identitás – egyáltalán az emberről alkotott képünk – már csak tehertétel az egyén számára, kolonc a nyakán a nagy fejlődésben, mely kolonctól csak az úgynevezett fluid identitás által tud megszabadulni, ami tulajdonképpen az identitásnélküliséget jelenti.

Tisztelt Konferencia!

Az új nyugati uralmi rend tervezői ezt a jövőt szánják Európának és benne nekünk, magyaroknak. Európai Egyesült Államokat és a nemzeti államaink feladását a parlamentáris demokrácia felszámolásával együtt; a magántulajdon szűkítését, nagyfokú koncentrálását és az európai középosztályok elsorvasztását; a bűntudat kultúráját, keresztény önmegtagadást, nemzeti önfeladást és identitásnélküliséget.

Úgy gondolom, mindannyiunk nevében fogalmazhatok, amikor azt mondom, hogy mi, magyarok nem ilyen jövőt akarunk magunknak, nem akarunk egy keresztényellenes, gendermarxista technológiai diktatúrában élni. 
Nem akarunk lemondani nemzeti államainkról, a népakaraton nyugvó demokráciáról. A bűntudat romboló kultúrája helyett az öntudat felelős kultúráját akarjuk, a mesterséges identitásnélküliség helyett pedig a természetes identitásunkat akarjuk megőrizni.

Az emberi normalitás szempontjából a jövő létkérdése, hogy a nyugati világ államai mint közhatalmak képesek-e együttműködve megvédeni önmaguk és állampolgáraik érdekeit az új nyugati uralmi rend megteremtése céljából hibridháborút folytató magánhatalmakkal szemben. Létkérdés, hogy ebben a küzdelemben, mi, magyarok megtudjuk-e védeni a magyar állam szuverenitását és cselekvőképességét, illetve közép-európai sorstársainkkal összefogva erőforrásai tudunk-e maradni az önmagát nem feladó, hanem keresztény és demokratikus fundamentumait megőrző Európának és nyugati világnak. 

Nemcsak az április 3-án előttünk álló országgyűlési választásoknak, hanem az előttünk álló évtizednek is ez a legfontosabb tétje. Továbbra is nehéz idők várnak ránk. De „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”