Beszéd Józsa János kiállításának megnyitóján

Józsa Judit Galéria

Tisztelt Józsa János Úr és tisztelt Józsa Család! Tisztelt Kuratórium, Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégek!

Nagy öröm egészségben és barátságban ma ismét találkozni. Az elmúlt két esztendő járványhullámai után különösképpen fontos a megritkult személyes találkozások és közösségi együttlétek természetességének helyreállítása. 

Köszönöm ezért Józsa Juditnak, hogy Korondtól Budapestig ilyen szépen összegyűjtött bennünket. Köszönöm a meghívást és a lehetőséget, hogy e kiállítás megnyitója keretében mindannyiunk nevében elsőként köszönthetem Józsa János urat 80. születésnapján: a Jóisten éltesse erőben, egészségben és szeretetben, kedves János bátyánk!

Többen is vagyunk már abban az életkorban, amikor úgy érezzük, nem öregek vagyunk, hanem csak hosszabb ideje fiatalok; de azt is érezzük már, hogy az idősödés folyamatában egyszerre szép és szomorú, hogy az ember egyre tisztábban látja, mi az, ami igaz, s mi az, ami nem. 

Józsa János bátyánk nemcsak kristálytisztán látja az életigazságokat, de nyolcvan esztendőnyi életpéldájával a mi számunkra is láttatni tudja ezen igazságokat.
Helytállás, alkotás és hűség – ezek Józsa János megtartó igazságai, amelyek képviselete okán a mai ünnepnapon közösen kalapot emelünk János bátyánk előtt, és próbálunk belőlük a magunk számára erőt meríteni az eljövendő hétköznapokra.

A mai ünnepeltünk a második világháború vérzivatarában, 1942-ben született. Szülőföldje a háború után újra idegen állam fennhatósága alá került, népe pedig nehéz kisebbségi sorba kényszerült, amelyben a romániai kommunizmus több mint negyven esztendeig próbálta bedeszkázni fölötte a székelyföldi kék eget. 
Távoli napfényes tájakon, ahol citrommal dobálóznak az emberek, a helytállás parancsa állítólag úgy szól: ha megdobnak citrommal, csavarj belőle limonádét. 
Székelyföldön ezt kicsit másként fogalmazhatnánk: ha agyagba akarnak döngölni, csinálj belőle kerámiát.

A huszadik században a történelem agyagba akarta döngölni Józsa Jánost és az ő népét, de János bátyánk nem hagyta magát, és korondi fazekasmesterként inkább Ő öntötte agyagba üzenetét a történelemnek. 
Ez az üzenet a székely néplélekből fakadt, mert a népművészet mindig a néplélekből fakad. A néplélek fogalmi meghatározásával hasonlóan vagyunk – kedves Barátaink – mint a Szentlélekével. Egyiket sem tudjuk pontosan emberi szavakba foglalni, de mindkettő esetében pontosan érezzük, amikor megnyilvánulnak, és megtermékenyítve rendbe foglalják a mi földi életünket.

A néplélek csendül fel a székely balladákban, a néplélek van belefaragva a székelykapuk szemöldökfájába, a néplélek az, ami lüktet, incselkedik és lenyűgöz Nyírő József, Tamási Áron és Kányádi Sándor műveiben, és igen, ebből a székely néplélekből fakadó forma, motívum és színvilág feltárása és felhasználása emelte termelő iparosmunkából alkotó művészet rangjára Józsa János hat évtizedes fazekasmesteri munkásságát.

Évtizedek óta, ha bárki betér a korondi Józsa műhelybe, ott mindig minőséget talál. Emberi és művészi minőséget, mert János bátyánk azon alkotók közé tartozik, akik számára az etika és az esztétika párban járnak, és egymástól elválaszthatatlanok.

A székely életösztön parancsára egyénileg dacolni a történelemmel, szó szerint a szülőföldből alkotni a szülőföldért, a népművészet erejével dacolni a kommunizmus majd a posztkommunizmus évtizedeinek népet és művészetet egyaránt szétzilálni akaró törekvéseivel… nos, mindehhez erő kell, kedves Barátaim.

Miből merítette mindehhez Józsa János az erejét? Mindig csak tiszta forrásból: Isten iránti, a haza iránti és a család iránti hűségéből. János bátyánk és felesége, Julianna asszony, idén ünneplik házasságuk hatvanadik évfordulóját – fogadják ezúton is szívből jövő elismerésünket és gratulációnkat! A Józsa családban nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra és leányra száll az Isten adta tehetség, a székely öntudat és a szülőföld ihlette alkotás szenvedélye. Szülőként kaphat-e valaki ennél nagyobb áldást és jutalmat a Teremtőjétől, kedves Barátaim? 

Mindez azt bizonyítja, hogy Józsa János nemcsak a népművészet mestere, hanem – talán fogalmazhatunk így – családapaként is mestere az egymás iránti szeretetben, felelősségben és megértésben való családépítésnek. Az élet által megszentelt talán legnagyobb tudás ez, amelyet jó szívvel ajánlhatunk minden fiatal figyelmébe, aki az emberi élet értelmét keresi, és annak beteljesedésére vágyik. 

Nos, e rövid születésnapi köszöntő végén, mindannyiunk nevében már csak egyetlen dolgot kívánok Önnek, kedves János bátyánk! …és egy kicsit magunknak is!

Újabb nyolcvan esztendő múlva, valamikor 2100 környékén, utódaink is útra kelhessenek egy magyar Magyarországból egy magyar Székelyföldre, és útközben megállhassanak a korondi Józsa portán, ahol ugyanúgy tiszta forrásra leljenek, mint ahogyan mi leltünk az elmúlt évtizedekben.
Adja Isten, hogy így legyen! 

Sajtóiroda