Tisztelt Konferencia, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Isten hozta Önöket az Országházban a történettudományi konferenciasorozatunk mai, igen nehéz tárgyú konferenciáján. Köszönöm társszervezőnknek, a Magyar Történelmi Társulatnak az együttműködést, és minden mai előadónak, minden meghívott vendégünknek köszönöm, hogy elfogadták a meghívásunkat, és vállalják a szembesítést illetve a szembesülést azzal, hogy mit is jelent az 1919-es esztendő a magyar történelemben.

Az én olvasatomban – tisztelt Hölgyeim és Uraim – a mai konferenciánk tárgya lényegét tekintve nem más, mint Magyarország XX. századi felszámolási kísérletének elemzése. Ezért nemcsak a történész, nemcsak a politikus szakma önbecsülésének kérdése, hanem a nemzeti önbecsülés kérdése is, hogy mit tudatosítunk magunkban és az utánunk jövő nemzedékekben arról, ami 1919-ben történt; arról, hogy milyen előzményei voltak és következményei vannak az 1919-ben történteknek; arról, hogy milyen tanulságokat kell levonnunk mindabból, ami száz esztendővel ezelőtt történt dédszüleink és nagyszüleink nemzedékével.

Mindaz ugyanis, ami akkor történt velünk, nemcsak a múltról és nemcsak rólunk és nekünk magyaroknak szól, hanem szól a jövőről is, és szól mások számára is.
Az államok szétzilálása és országok teljes vagy részleges felszámolása ugyanis nem csak múltbéli történelmi emlék, hanem a jelenkor politikai valósága is – gondoljunk csak Szíria vagy Líbia jelenlegi helyzetére –, és egyben a világ bármely országát és nemzetét fenyegető jövőbeli eshetőség is, gondoljunk csak az országok hatalmát messze meghaladó befolyással bíró háttérhatalmi csoportok megjelenésére.

Magyarország száz esztendővel ezelőtt, 1918 őszétől 1920 nyaráig egy felszámolási kísérletnek volt megbénított, önvédelemre képtelen tárgya. Azokban az években bejártuk azt az utat – mondhatnánk: nemzeti kálváriát –, amely az országunk szétdarabolásához vezetett. Ezen az úton elveszítettük történelmi területünk kétharmadát és magyar ajkú nemzettársaink egyharmadát, azaz minden tíz magyar emberből három idegen államok fennhatósága alá került, jogfosztott, megalázott, alávetett kisebbségi sorba. Országunk felszámolási kísérletének ez lett az következménye! Meg egy olyan kirabolt magyar állam, amelyet a trianoni döntés után az ellenségei körbekerítettek, és életképtelenségre ítéltek.

A népi bölcsesség szerint, ha tudni akarod az utat, akkor kérdezd, aki visszafelé jön. Mi, magyarok, jelenleg visszafelé tartunk azon az úton, amelyen száz esztendővel ezelőtt pusztulásba akartak küldeni bennünket. Súlyos veszteségek, szenvedések és áldozatok árán, de erősebbeknek bizonyultunk, mint azon erők, amelyek le akartak törölni bennünket a térképről.

Mit mondunk tehát a minket kérdezőknek – gyermekeinknek, unokáinknak vagy más nemzet jóhiszemű fiainak –, akik a jövőben többé soha nem akarnak olyan útvesztőkbe kerülni, mint amilyenbe Magyarország került 1918 ősze és 1920 nyara között?

Mit válaszolunk – tisztelt magyar történészek – például arra a logikus kérdésre, hogy az 1918 őszén még egy felszerelt és harcedzett katonai erővel rendelkező Magyarország – melynek több mint egy millió katonájából csaknem nyolcszázezer magyar ajkú volt – miként veszítette el katonai önvédelmi képességét oly mértékben, hogy 1918 karácsonyán Kelet-Magyarország fővárosát, Kolozsvárt alig négyezer ellenséges katona elfoglalhatta? Azt a hazugságot fogjuk válaszként megismételni, amit a marxista történetírás negyven éven át sulykolt, hogy a vesztes háborúból hazatérő dühös magyar katonák közveszélyt okozó módon viselkedtek, és ezért kellett 1918 őszén lefegyverezni őket?

Vagy száz esztendő után feltárjuk, dokumentáljuk és kimondjuk az igazságot arról, hogy kiket szolgáltak valójában azok a magyar állami vezetők, akik 1918. november elején lefegyverezték a magyar katonákat? Megfejtjük-e például azon személy karrierjének a politikai rejtélyét, aki 1918. november 2-án a Kossuth téren a magyar haderő kapcsán még arról beszélt, hogy nem akar többé katonát látni, miniszterként kiadta a leszerelési parancsot, aztán 1921-ben idegen katonák fegyvereire támaszkodva újonnan létrejött déli szomszédunk javára el akarta szakítani a baranyai részeket Magyarországtól, majd miután ez nem sikerült, elmenekült déli szomszédunkhoz, ahol 1962-ben bekövetkezett halálakor állami díszsírhelyet kapott?

Mit válaszolunk arra a kérdésre – tisztelt Konferencia –, hogy mi volt országunk szétdarabolásának az oka? Megismételjük a marxista hazugságot az úgynevezett „népek börtönéről”, hogy mindez történelmi szükségszerűség volt és punktum, vagy fel tudjuk tárni, és be tudjuk mutatni azt a bonyolult korabeli érdekkört, amely már jóval 1920 előtt konkrét politikai és katonai forgatókönyveket tervezett Magyarország feldarabolására? Miként azt például az 1920-ban létrejött északi szomszédunk korabeli első miniszterelnöke emlékirataiban is felvázolta: nevezetesen tervek voltak arra vonatkozóan, hogy Budapest városállamként megmarad különleges jogállású területként, és ehhez képest a vidéki Magyarországot maradéktalanul felosztják a szomszéd államok között.

Mit válaszolunk arra kérdésre, hogy mi volt 1919-ben a Tanácsköztársaság, és kik voltak a működtetői? Éltetjük tovább a hazugságot, hogy forradalom történt 1919-ben, amelynek eredményeként úgynevezett rebellisek kerültek hatalomra, akik tulajdonképpen párhuzamba állíthatók az 1989-es „rebellisekkel” – miként sugallja azt legújabban az egyik kortárs magyar történész –, vagy esetleg „progresszív terrornak” minősítjük, ami a Tanácsköztársaság időszakában történt – miként teszi azt egy másik kortárs magyar történész? Vagy száz esztendő távlatából a magyar történettudomány egyetértésre jut abban, hogy 1919 tavaszán államcsíny történt, amelynek eredménye egy bolsevik terrorképződmény lett, amelyet külföldön kiképzett és külföldről pénzelt terroristák irányítottak.

Mit fogunk válaszolni – tisztelt Konferencia –, ha valakik arra kérdeznek rá száz esztendő után, hogy mi a katonai, gazdasági, társadalmi és politikai mérlege annak, hogy a sorsfordító időkben – 1918 végétől 1920 tavaszáig – a keleti szomszéd ország katonasága fokozatosan megszállta országunkat, fővárosunkat sem kímélve? 1990 után, az elmúlt harminc esztendőben a Magyar Tudományos Akadémia szakmai műhelyeiben elkészültek-e azok az átfogó és pontos magyar történeti kutatások és alapművek, amelyek bemutatják az 1918-1920 közötti román katonai megszállás következményeit.

Tisztelt Konferencia!
Politikusként pontosan tudom, hogy nemcsak a politikában, hanem a történettudományban is hasznosabb egy helyénvaló kérdés, mint egy helytelen válasz. De azt is tudom, hogy a politikában és a történettudományban egyaránt vannak megkerülhetetlen kérdések és elodázhatatlan válaszok, amelyeket egyszer meg kell fogalmazni, és ki kell mondani. Ha nem tesszük, nemcsak önmagunkat csapjuk be, hanem mindazokat, akik hisznek bennünk, akik még hisznek a nemzetüket szolgáló írástudók és politikusok felelősségében és lelkiismeretében.

Köszöntő gyanánt azért osztottam meg Önökkel néhány kérdést az 1919-es esztendő történeti értékelése kapcsán, mert meggyőződésem, hogy Önök, a magyar történészek mai nemzedékének képviselői az illetékesek a válaszadásban. Gyermekeink és unokáink Önöktől várják a történelmi iránytűt, hogy mindig felismerhessék az olyan útvesztőket, mint amilyenbe országunk és nemzetünk száz esztendővel ezelőtt került.

Kívánom, hogy a mai konferencia is segítsen mindebben.
Hasznos eszmecserét és kellemes együttlétet kívánok mindannyiunknak!