TiszteIt Igazgató Úr, tisztelt Felkészítő Tanárok!
Tisztelt Bírálóbizottság, Rendezők, Támogatók, Vendégek!

…és végül, de mégis mindenek előtt:

Kedves Fiatal Versenyzők!

Öröm együtt lenni Önökkel a Kazinczy Ferenc nevét viselő, a huszadik és huszonegyedik századot átívelő, valamint a teljes Kárpát-medencét átfogó Szép magyar beszéd verseny 52. győri döntőjén.

Öröm közösen ismét megtapasztalni azt az együvé tartozást, amelyet legerőteljesebben az anyanyelvünk határoz és pecsétel meg.

A Történelem Ura nemcsak megpróbáltatásokat mért ránk az évszázadok során, hanem készségeket és képességeket is adott azért, hogy a próbatételekben helytálljunk.

Egy ilyen csodaszámba menő adottságunk a magyar nyelvünk: csodaszerű, mert megfejthetetlen az eredete és megtörhetetlen az ereje. Ez a nyelvi őserő lappangott a rovásírásunkban, ez alakította a honfoglalás kori nyelvünket, és kötötte össze – más országok viszonyaitól eltérően – a középkori Magyarországon az urat és szolgáját.

A reformáció idején az anyanyelvi hitélet, oktatás és kultúra révén magyar nyelvünk érlelte meg a nemzeti gondolatot, és fordította azt termőre a reformkorban; ez a nyelvi erő fogalmazta meg nemzedékek sora által a magyar szabadság és függetlenség eszményét, és segített bennünket ezen eszmények valóra váltásáért folytatott küzdelmeinkben; jó időkben ez az erő hirdette a nagyvilágnak a magyar erényeket és győzelmeket, rossz időkben pedig segített túlélni a veszteségeinket, és újjáteremteni önmagunkat.

Az öndicséret gyarlóságának vádját kockáztatva se feledjük, hogy nyelvünk lenyűgözte a nagyvilág nyelvészeit is: emlékezzünk például a XIX. századi angol nyelvtudós, Sir John Bowring szavaira, aki több mint száz nyelvet beszélt, és többek között magyar verseket fordított angolra.

Szerinte a magyar nyelv olyan – idézem – „melynek logikája és matematikája a feszített húr erejének kezelhetőségével és rugalmasságával bír (…) szerkezete ama távoli időkre nyúlik vissza, amikor a legtöbb ma beszélt európai nyelv még nem is létezett. (…) E nyelv a legrégibb és legdicsőségesebb emlékműve a nemzeti önállóságnak és a szellemi függetlenségnek. Amit a tudósok képtelenek megfejteni, azt mellőzik, a nyelvészetben csakúgy, mint a régészetben. A régi egyiptomi templomok mennyezetei, amelyek egyetlen kőből készültek, például nem magyarázhatóak. Senki nem tudja honnan származnak (…) és miként kerültek a templomokba. A magyar nyelv kialakulása ennél sokkal bámulatosabb. Aki ennek titkát, megoldja, isteni titkot fog kifejteni.”

Tisztelt Közönség! Kedves Versenyzők!

Mi, magyarok az anyanyelvünket nem akarjuk varázstalanítani, titkát nem megfejteni, hanem megőrizni akarjuk, azért, hogy miként a múltban, úgy a jövőben is, a nyelvünk megőrizhessen bennünket.

Márai Sándortól tudjuk, mindig annyira élünk, amennyire Magyarország él. Ennek igazságát minden magyar nemzedék megtapasztalhatta, mint ahogyan minden nemzedéket nyomasztott az a sorskérdés is, hogy mint nemzet meddig élünk?

A megnyugtató, ugyanakkor súlyos felelősséget is ránk ruházó válasz úgy szól, hogy nemzetként addig élünk, ameddig a nyelvünk él. A történelem forgatagában időlegesen elveszíthetjük ugyan történelmi országunk részeit, időlegesen elszakíthatnak nemzettársaink egy részétől, elveszíthetünk akár egy évszázadnyi időt is a történelemben, de a magyar nyelv révén megőrizhetjük önmagunkat, megőrizhetjük annak lehetőségét, hogy erényeink felülkerekedjenek hibáinkon, és ezáltal újjáteremtsük mindazt, amit elveszítettünk.

A versenyelvű és teljesítményközpontú XXI. században legnagyobb értékünk és esélyünk az észjárásunk, gondolkodásmódunk és világlátásunk, mely magyar nyelvünkben fogan és általa kristályosodott ki. A magyar nyelv, mint érték, azonban nemcsak oltalmat nyújt, hanem oltalmat is igényel.

Arany János írta, hogy „egyes szavak csupán levelei, vékony ágai a nyelv törzsének, azok rombolása könnyebben pótolható: de a szókötési formák azon nemesebb erek, csatornák, melyeken a fa éltető nedve kereng.”

Önök, mint nyelvvédők pontosan tudják, hogy kiszárad a fa, azaz romlik a nyelv, ha romlik a szókincse, szerkezete és hangsúlya.

Nemcsak az baj, ha a feleslegesen használt idegen szavak kilakoltatják magyar szavainkat az anyanyelvünkből, hanem az is, ha elfelejtjük a nyelvünk rendjét, ha bajba kerülnek az igekötők, a tárgyi ragozás, a névutó vagy a névmutató, a határozott vagy a határozatlan névelő, ha sérül a szókötés vagy kificamodik a szórend.

Nyelvünk szerkezetéről szólva érdemes itt felidéznünk Illyés Gyula gondolatait anyanyelvünk kialakulásáról: „A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és a világosságot kívánja. (...) A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, fiskálisoknak, s más efféle csűrő-csavaró beszédű embernek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar. Olyanoké, akik valóságot és igazságot akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta gondolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rejtegetnivalójuk egymás előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre. Ebből az következik, hogy a jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni.”

Meglehet, Illyés Gyulának igaza van: akinek zavarosak vagy helytelenek a gondolatai, annak ez a beszédjéből is kihallható. Aki nem tartja tiszteletben saját anyanyelvét, annak valószínűleg a gondolatai sem lehetnek egészségesek.

De az összefüggés visszafelé is áll: a nyelv romlásával romlik a gondolkodás és a teljesítmény is, ezért a nyelvrontás mindig a magyar esélyek romlását is jelenti, míg anyanyelvünk védelme az egyéni és közösségi önmegvalósításunk esélyeit növeli.

Ezért tartozunk elismeréssel mindazoknak, akik a tudatos magyar nyelvművelés és hatékony nyelvvédelem pártjára állnak, akik segítenek felismerni minden fiatal és kevésbé fiatal magyarnak anyanyelvünk értékét.

A mai verseny kapcsán visszatekintve az elmúlt majd’ hat évtizedre, Péchy Blanka még a magányos harcosok közé tartozott, amikor 1960-ban létrehozta a Kazinczy-díjat a szépen beszélő hivatásos előadók jutalmazására, s amikor 1964-ben nyelvművelő sorozatot indított a Magyar Rádióban.

A nyelvművelés ügye azonban fokról fokra egyre nagyobb jelentőségre tett szert: 1973-tól díjazottak lehettek a pedagógusképző intézmények hallgatói; 1986-ban kiterjesztették a díjazást az újságírók számára is; 1994-től pedig már díjat kaphatnak az általános- és középiskolai tanárok is.

A Kazinczy-versenyek mellett fokozatosan fejlődött az Édes anyanyelvünk nyelvhasználati verseny is. Az Anyanyelvápolók Szövetségének 1989-ben kezdődő története pedig azt mutatja, hogy ahogy ez a Szövetség korosodik, úgy fiatalodik: 1992-ben már ifjúsági tagozata született.

A versenyek és díjak, munkaközösségek, nyelvi táborok, beszédművelő körök, valamint a rádióműsor és az Édes anyanyelvünk című ismeretterjesztő folyóirat, majd a közösségi oldalak és videómegosztó oldalak adta lendülettel Péchy Blanka valahai kezdeményezése már régen átlépte az országhatárokat, hogy ekként a nemzet határokon átívelő egyesítésének maga a mozgalom is egy fontos megnyilatkozási formájává váljon.

A mai napon meg kell köszönnünk Győr városának is a magyar nyelvművelésben vállalt szerepét. Győr nagyszerű embereket adott e mozgalomnak, mint például Z. Szabó Lászlót és Kádár Gézát, a Kazinczy Ferenc Gimnázium vezető pedagógusait, akik 1966-tól megteremtették a középiskolai nyelvápoló versenyek országos döntőjének otthonát e városban, amelyeken 1990 óta részt vesznek a külhoni magyar tanulók is a Kárpát-medencéből.

A győri gimnázium lehetőséget nyújt a személyes kapcsolatok kiépítésére és ápolására is a rendszeresen megszervezett nyári Kazinczy Anyanyelvi Táborral, az egyetlen anyanyelvi versennyel, amelynek változatlan formában ugyanaz a város és ugyanaz az intézmény ad otthont. Ne feledjük azt sem: ez a város fogadta 1979-ben díszpolgárává a mozgalom úttörőjét, Péchy Blankát.

Köszönet tehát Győrnek, amely a nyelvművelés területén is méltó a magyar értékek védelmében betöltött hagyományaihoz.

De – természetesen – köszönet illeti azokat a tanárokat – a jelenlévőket és a távollévőket egyaránt –, akiknek hivatástudata nemzetmegtartó erő; s köszönettel tartozunk a versenyben részt vevő fiataloknak is, akiknek a holnap ócskasággá váló mindennapi újdonságok hajkurászására ösztökélő korszellemmel, s a tudatos nyelvrontás kordivatjával dacolva volt kedvük és bátorságuk a legősibb és legnagyobb értékünk, az anyanyelvünk védelmének és ápolásának személyiséget formáló kalandjában részt venni. És köszönet mindenkinek, aki bármit is hozzátett e verseny sikeréhez!

Nemes versengést kívánok minden versenyzőnek és kellemes együttlétet minden résztvevőnek! Megtisztelő volt, hogy itt lehettem Önökkel!