Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak!
Kedves Barátaink, Honfitársaink!

Tisztelettel köszöntöm a Fórum 2017. évi plenáris ülését, üdvözlöm a képviselőtársakat a Kárpát-medencéből, köszönöm meghívott vendégeinknek és a sajtónak, hogy elfogadták meghívásunkat, és ma együtt lehetünk.

Köszönöm Szijjártó külügyminiszter úrnak, hogy ma velünk tart, és egy aktuális körképet nyújt a magyar külpolitika irányairól és törekvéseiről. Én a magam részéről – bevezetésképpen – tennék egy kísérletet arra, hogy a magyar nemzetpolitika esélyeit és közös teendőinket vázoljam egy olyan fenyegető geopolitikai erőtérben, amelyben a Kárpát-medencében mindannyian – kivétel nélkül, magyarok és a szomszédaink – nyakig benne vagyunk.

Tavalyi találkozónk során, tisztelt képviselőtársaim, arról beszéltünk, hogy nagy a veszélye annak, hogy a világ gazdaságilag legerősebb térsége, az Európai Unió a világ két legerősebb katonai hatalma, az Egyesült Államok és Oroszország közé szorul, és maga Európa – benne Közép-Európával, s abban a Kárpát-medencével – újkori ütközőzónává válik. Azóta ez a veszély még közelebb került, még fenyegetőbbé vált.
Az álmoskönyvek szerint sem jó védtelenül, szendvicsemberként az erősek és mohók közé szorulni, nem is beszélve történelmi tapasztalatainkról: a XX. században, 1947 és 1990 között az egy felemelkedő birodalom perifériájává váló Kelet-Közép-Európában mindannyian megtapasztalhattuk az ütközőzóna-létet, amikor ránk borult a Pax Sovietica rendszere. Mindannyian – magyarok és a szomszédaink a Kárpát-medencében – vesztesei voltunk ennek az időszaknak. Nemzeti szempontból mi különösképpen azok lettünk, mert nekünk magyaroknak – ahogy mondani szoktuk – a kommunistákból is a legpocsékabbja jutott, hiszen miközben a kommunista táboron belül mások igyekeztek ébren tartani és erősíteni országuk nemzeti összetartozását, nemzeti szellemét és értékrendjét, addig a magyarországi kommunisták évtizedeken keresztül igyekeztek elfojtani a magyar nemzeti szellemet, és kiölni az emberekből a nemzeti összetartozás érzését.

A kétpólusúnak mondott világ 1989-1990-ben történt megszűnése és a kelet-európai rendszerváltoztatások bekövetkezte után ránk köszöntött az egypólusú világ, és térségünkre is kiterjedt annak nagyhatalmi békéje, a Pax Americana. Akkor még nem tudtuk, hogy így hívják ezt a békét, és azt sem sejtettük, hogy a szép szavakon túl mi lesz a tényleges hatása. 1990-ben a térségben még mindannyian reményekkel és illúziókkal telve a jelképes és közös Európa Házba igyekeztünk, de nem tudtuk, hogy – képletesen szólva – ennek a Háznak a tulajdoni lapjára már akkor amerikai jelzálog volt bejegyezve. Azóta sok mindent megtudtunk, és tapasztalataink megszerzésével fordított arányban veszítettük el illúzióinkat.

Az elmúlt negyedszázadban a Pax Americana révén hozzánk is besüvöltött a globalizmus, annak nem kevés jó, de még több káros hozadékával. Nem térnék ki most ezek mérlegére, a különféle – pénzügyi, gazdasági, társadalmi, kulturális vagy demográfiai – hatásokra, amelyeket a külhoni magyar közösségeink, szomszédaink a Kárpát-medencében és Magyarországon mi is, egyre jobban a bőrünkön érzünk.

A Pax Americana Európában kifejtett hatásaiból most csak röviden kettőt emelnék ki: a nemzetállamok és a nemzeti identitások felszámolására irányuló törekvéseket. Nem tudjuk pontosan, hogy ez a két törekvés eredeti célja vagy csak járulékos következménye volt-e a Pax Americana-nak, de végeredményét tekintve mindez közömbös is.

Csaknem négyszáz éve, az európai harmincéves háborút 1648-ban lezáró vesztfáliai béke óta az európai és nemzetközi politikai erőegyensúly és stabilitás garanciái a nemzetállamok voltak, amelyek létrejötte a korabeli Európa legnagyobb vívmányaként értékelhető. Az azóta eltelt évszázadok során Európában és a nagyvilágban ugyan sokan és sokféleképpen éltek vissza a nemzetállamok adta lehetőségekkel – elég csak a XX. századra gondolnunk –, de ezért a nemzetállamokat, mint államszervezeti formákat hibáztatni hasonlóan igazságtalan és veszélyes lenne, mint a házastársak által elkövetett esetlegesen előforduló kapcsolati erőszakért hibássá tenni és felszámolásra szánni magát a család intézményét.

Nem véletlen, hogy vannak, akik éppen ezt teszik. Nem véletlen, hogy a nemzetállamok leghevesebb ellenfelei rendszerint mindig és mindenhol a legszervesebb emberi közösségek, a családi, a vallási és a nemzeti közösségek legnagyobb kritikusai és legkitartóbb bomlasztói is egyben. A nemzetállami, a vallási vagy a családi identitás az emberi értéktudat meghatározó tényezői. Az értéktudat lerombolásával az embereknek meggyengül az érdekfelismerő és érdekérvényesítő képessége, ezáltal könnyebben alávethetők, uralhatók és kifoszthatók, közösségi erőforrásaikból könnyebben kiforgathatók lesznek. A nemzeti identitás ugyanazért áll a globalizmus célkeresztjében, mint a nemzetállam: akarva akaratlanul, pusztán létezéséből fakadóan korlátozza az államhatárokon átívelő globális erőcsoportok érdekeit.
A nemzetállamok ellenfelei azt állítják, hogy a XXI. században a nemzetközi problémákat nem lehet nemzeti szinten megoldani, ezért kell megválni a nemzetállamoktól.

Ha azonban Önök megkérik a nemzetállam ellenfeleit, hogy nevezzenek meg egy, egyetlen egy nemzetközi problémát, amelyet bármelyik nemzetközi szervezet megoldott, akkor némi habozás után azt a választ fogják kapni, hogy például Európában 70 éve béke van, ami az Európai Unió vívmánya. A világ és Európa népei azonban sajnos pontosan tudják, hogy a békét nem önmagában a nemzetközi szervezetek, hanem a világpolitikában létező politikai és katonai erőegyensúly biztosítja. Mint ahogyan a XX. század második felében a kétpólusú világ biztosította a békét Európában, úgy – szeretnénk hinni – hogy a XXI. században egy többpólusú világ lesz képes békét biztosítani mindannyiunk számára.
Ha Önök felteszik a kérdést a nemzetállam ellenfeleinek, hogy mire és hogyan akarják leváltani a nemzetállamot, akkor nem kapnak egyértelmű és megnyugtató választ. Azért nem kapnak ilyen választ, tisztelt képviselőtársaim, mert a nemzetállamok demokratikus legitimációjának jelenleg a világban nincs elfogadható alternatívája. A mindent elöntő ellenpropaganda dacára a vesztfáliai nemzetállami örökségnek a XXI. századi világban sincs életképes, emberhez méltó alternatívája

Ami alternatíva létezik, az elfogadhatatlan: demokratikus legitimáció nélküli, azaz antidemokratikus, számon kérhetetlen és ezért felelősség nélküli hatalmi alakzatokba szerveződő, arctalan és arcátlan globális érdekcsoportok vannak, amelyek különféle formákban és nevek alatt át akarják venni a szuverén, demokratikus és nemzetközi együttműködésre képes nemzetállamok szerepét Európában. Napjainkban a térségünkben mindannyian – magyarok és románok, csehek és szlovákok, lengyelek, szerbek, szlovének és horvátok – bőségesen látunk példát arra, hogy amennyiben a demokratikus nemzetállamok kormányai nem szolgálják ki maradéktalanul az érdekeiket, akkor a nemzetállamok globális ellenfelei és azok helyi ügynökei miként igyekeznek úgynevezett „demokratikus ellenhatalmakként” használni a médiát, az igazságszolgáltatást, a szakszervezeteket vagy az úgynevezett civil szervezeteket, miként igyekeznek politikailag ellehetetleníteni illetve befolyásuk alá vonni a nehéz pénzügyi, gazdasági és szociális viszonyok miatt sokszor amúgy is korlátozott mozgásterű nemzetállami kormányokat.

Tisztelt Kárpát-medencei Képviselők Fóruma!

Kérdés, hogy egy ilyen valóságban – mint amilyenben élnünk adatik – mi a reális magyar politikai cél, mit tudunk elérni mi, magyarok, ha együttműködünk egymással a Kárpát-medencében; mit tudunk tenni közösen a térségi szomszédainkkal együttműködve; és miként tudjuk érvényesíteni a magyar nemzetpolitika érdekeit?

A lehetséges válasz az, hogy a cél, a magyar nemzeti érdek egy erőegyensúlyban lévő többpólusú világban, egy egyenrangú atlanti együttműködésben részes szuverén Európai Unió, amely nem ütközőzóna, hanem összekötő kapocs az euroatlanti és az eurázsiai világok között, és amely Európai Unió szuverenitása a tagállamok nemzetállami szuverenitásának a tiszteletben tartásán alapul.

Az egypólusú világ elkerülhetetlen hanyatlásával Kelet-Közép-Európában, a Kárpát-medencében a Pax Americana-t a Pax Europae Mediae-nek vagy Pax Danubina-nak vagy Pax Carpatica-nak – nevezzük, ahogy tetszik – kell felváltania, amely megerősíti a térség együttműködését, mint az Európai Unió egyik fontos szellemi és anyagi erőforrását, lezárja a térségükben folytatott XX. századi etnikai versengést, és új, méltányos teret nyit a magyar nemzetpolitikának is.

Az előttünk álló években – 2018-ban, 2019-ben és 2020-ban – valamennyi szomszédunk a nemzeti ideáljai kiteljesedésének, jelenkori nemzetállamai létrejöttének centenáriumát fogja ünnepelni.

Nekünk, magyaroknak, a XX. század történelmi veszteseinek nem lesz okunk ünnepelni, csak abból meríteni erőt a magunk számára, hogy minden veszteség ellenére túléltük a XX. századot.

A centenáriumi évfordulókon nekünk, magyaroknak arra kell felhívnunk a szomszédaink figyelmét, hogy egy új térségi együttműködés nélkül ők, az egykori nagy győztesek a jövőben elveszíthetik a legfontosabbat, amit korábban nyertek: a saját nemzetállamukat.
A kelet-közép-európai országok és nemzetek összefogása és együttműködése önmagában még nem elégséges, de mindenképpen elengedhetetlen feltétele annak, hogy a jövőben mindannyian megőrizhessük cselekvőképes és együttműködésre nyitott, a nemzeti identitások védelmére alkalmas államkereteinket. A XXI. században vagy mindannyian nyertesei leszünk ennek a küzdelemnek, vagy mindannyian elveszítjük államainkat, itt a Kárpát-medencében is. Aki pedig azt gondolná, hogy jobb az állam hiánya, mint a megléte, az vesse tekintetét Szíriára, Líbiára vagy akár Kelet-Ukrajnára.

Mi, magyarok, mindezért, azt kívánjuk a szomszédainknak, amit önmagunknak: együttműködésre képes szuverén nemzetállamot, amely senkit nem nyom el, és nem korlátoz identitásában, hanem mindenkit megvéd, és erősít.

A Kárpát-medence XXI. századi nemzetállamai nem állhatnak a nemzeti szupremácia, különösen nem a nemzeti kizárólagosság talaján; nemcsak a területükön élő etnikai többség, hanem az etnikai kisebbségek nemzeti identitását is védeniük és erősíteniük kell, mert csak így tudnak egymással valóban együttműködni, és csak egymással együttműködve tudják érvényesíteni az állampolgáraik érdekeit az esetleges globális gazdasági, pénzügyi vagy társadalmi ellenérdekekkel szemben.

Ha nem sikerül egy ilyen megújult nemzetállami hivatásra építeni az országaink közötti együttműködést, ha az etnikai ellentétek feloldatlansága továbbra is akadálya marad a térség államai és nemzetei közötti stratégiai együttműködésnek, akkor Kelet-Közép-Európa soha nem lesz képes a benne rejlő potenciált kibontakoztatva emancipálódni Európa nyugati feléhez; újra csak nem lesz más, mint egy – a XX. században megismertekhez képest talán elviselhetőbbnek látszó alávetettséget hozó – másik birodalom ütköző zónává tett perifériája. A szomszédos országok politikai elitjét és talán a társadalmak többségét is az elmúlt években alaposan megsuhintották a nemzetállamok ellen irányuló közelgő globális vihar szélcsapásai.

Talán napjainkra a Kárpát-medencében lassan beértek azok a mentális, lélektani és politikai feltételek, amelyek révén a magyarság által javasolt új térségi együttműködés gondolatában mindenki úgy találhatja meg a saját nemzeti önérdekét, hogy ezzel nem veszélyezteti, hanem erősíti a szomszédjai érdekeit is.

Meggyőződésem, hogy az 1990-et követő, negyedszázadnyi hosszú menetelés után ez a felismerés és együttműködés jelenthet valóban új és fenntartható lehetőséget a magyar nemzetpolitikának, a Kárpát-medencei magyar közösségeknek is.
A magyar politikai osztálynak a Kárpát-medencében az a felelőssége, hogy – miközben meg nem alkuvó küzdelmet folytat saját közösségei önazonosságának védelmében ‒ ne csak készen álljon egy ilyen fordulatra, de türelmesen és kitartóan tegyen is érte.
Isten adja, hogy így legyen!