Tisztelt Kongresszus! Kedves Barátaim! Tisztelt Vendégeink!

Alig több mint fél évvel vagyunk a következő országgyűlési választások előtt. Sokszor éreztük úgy, hogy az előttünk álló fél év, az előttünk álló választás sorsdöntő lehet az ország, s a magunk számára. S valóban, mindig az is volt. Nemcsak abban az értelemben, hogy négy évre – természetesen – minden választás döntött arról, hogy kinek az irányítása alatt és merre menjen az ország, hanem ennél mélyre hatóbb következményekkel. Nálunk eddig minden választás az országnak nem a következő négy évéről, hanem a jövőjéről – sőt, 2002-től egyre inkább a puszta létéről, a fogyatkozó esélyeink megtartásáról vagy elherdálásáról; a szabadságról, függetlenségről, nemzetről; a legalapvetőbb európai civilizációs értékeink és ezer éves megtartó hagyományaink elveszejtéséről vagy megvédéséről; Istenről, hazáról, családról szólt. S erről szól a következő választás is – sokkal inkább, mint az előzők közül bármelyik. S mellékesen: minden választás fordított a Fidesz sorsán is.

Tisztelt Barátaim!

Fél év áll előttetek és huszonöt mögöttetek. Azt kérem – mindenekelőtt – tőletek, hogy legyetek büszkék erre a huszonöt évre.

Legyetek büszkék arra, hogy egy negyed százada, egy történelmileg is mérhető, korszaknyi idő óta létezünk, és minden körülmények között talpon tudtunk maradni. A rendszerváltoztatás kezdetén rajthoz álló pártok mind elhullottak mellőlünk (az egy KDNP kivételével, amelyet az erkölcsi megsemmisülés széléről, a kommunisták karmaiból sikerült Varga Laci Bátyánkkal kimentenünk), s nemcsak Magyarországon, de a volt szocialista országok politikai életében is alig találni olyan erőt, amely a rendszerváltozások kezdete óta létezik. Furcsa érzés, de a Fiatal Demokraták Szövetsége színeiben az első szabadon választott országgyűlésbe került képviselők közül kerülnek ma ki a Parlament rangidős tagjai. S ha ehhez hozzávesszük, hogy Horváth János Bátyánk és Wittner Mária is a soraink között ül, akkor ez a folytonosság – legalábbis szimbolikus értelemben – a történelemhez köt minket.

Legyetek büszkék arra a következetességre (ha úgy tetszik a fides latin szó magyar jelentését használva: hűségre), amely az alapvető értékekben és célokban mindvégig jellemezte ezt a politikai közösséget. A függetlenség mindenek felett való értékében; abban, hogy nem adtuk el magunkat soha, semmilyen árért, senkinek; abban, hogy ennek az országnak a függetlenségét akartuk és akarjuk – ahogy 1989. június 16-án a Hősök terén az oroszokkal szemben, úgy ma az arctalan és felségjelzés nélküli nemzetközi hatalmak alávetési kísérletei ellen – néha pedig némely nem arctalan, inkább csak arcátlan brüsszeli bürokratával vagy politikussal szemben.

Legyetek büszkék e közösség következetes antikommunizmusára. Arra, hogy nemcsak szemben állunk a hóhérok és hazaárulók örököseivel, de mi tettük a legtöbbet azért, hogy egyszer és mindenkorra ne csak a kommunizmus, de a posztkommunizmus korszakát is lezárhassuk végre. Arra, hogy mindig is egy polgári Magyarországért küzdöttünk – ha kellett: két pogány közt, egy hazáért, ellenzékben -, ha lehetett: kormányzó erőként.

Legyetek büszkék arra a teljesítményre, amit ez a közösség magáénak mondhat a megalakulásától az első mandátumszerzésen át a 1994-es talpon maradásáig, amikor pedig nem kis erők mozdultak meg, hogy – úgymond – a szemétkosárba hajítsanak bennünket.

Legyetek büszkék a 1998-2002 közötti kormányzásunkra, arra, hogy kormányzati tapasztalat híján is olyan négy évünk volt, amely – sajnos mindmáig – az 1990 utáni legjobb, legreménykeltőbb ciklusa volt ennek az országnak.

Legyetek büszkék arra, hogy miután elcsalták a reményeinket, tönkre tették azt, amit építettünk, volt erőnk felállni és újrakezdeni. Sőt: ebből a kudarcból is megerősödve, Kelet-Közép-Európa legerősebb és legszervezettebb pártjaként kerültünk ki, amely újabb három évnyi kormányzás után elmondhatja magáról, hogy tudott élni azzal a lehetőséggel, amelyet a választók kétharmados felhatalmazása jelent.

Történelmi léptékű átalakulást vittünk végbe. Végrehajtottuk a rendszerváltozás korrekcióját, megújítottuk az országot, amelyet a szakadék széléről kormányoztunk újra vissza egy emelkedő pályára. Elfogadtuk végre az alaptörvényt, megteremtettük a nemzet határokon átívelő egyesítésének közjogi alapjait.

S mindezt – Tisztelt Barátaim – annak köszönhetően mondhatjuk ma el, hogy nem hiányzott belőlünk a következetes, meg nem alkuvó politikához, cselekvéshez elengedhetetlenül szükséges bátorság.

Sem akkor, amikor 1988-ban megalakítottuk az ország első független politikai szervezetét, sem akkor, amikor – ahogy a P.Mobil énekli – „kijárat nélkül, háttal a falnak, fegyver a kézben” álltunk szemben a Demokratikus Chartában egyesült posztbolsevik falanxszal.

Sem 1998-ban, amikor volt bátorságunk a fél világ által sugalmazott nagykoalíció helyett a kisgazdákkal való együttműködést választani, sem pedig 2002 után, amikor a szervezet kapuinak kinyitásával a Fidesz addigi tagsága kisebbséggé tette magát saját pártjában, úgy, hogy a párt mégsem veszítette el önazonosságát.

Nos, Tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez a mi huszonöt évünk. Hibáinkkal, gyarlóságainkkal és botlásainkkal is vállalható, mert ennek az országnak a jövőjét akartuk szolgálni, s erőnkhöz, képességeinkhez mérten tettük is azt. Ne csak büszkék legyetek rá, legyünk méltók is rá!

S kik álltak és állnak ma is velünk szemben? Azok, akik jogutódai és szellemi örökösei 1956 vérbefojtóinak. Akik az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján is terrorlegényeket szabadítottak a saját népükre. Akik a magyarokkal szemben bárkit kiszolgálnak, hol Keleten, hol Nyugaton, s akik bárkit segítségül hívnak saját hazájuk ellen, hol Keletről, hol Nyugatról. Akik kiárusítják, eladósítják, szétlopják, szétzüllesztik, lelakják az országot, valahányszor hatalomra kerülnek. Akik mindig megpróbálják szembeállítani a magyart a magyarral; a nemzetét féltőt a kenyerét féltővel; az alul lévőket az úgymond „gazdagoknak” kikiáltott középrétegekkel, hogy milliárdos haverjaikkal, s a pénzarisztokrácia nemzetközi kasztjába tartozó megbízóikkal együtt uralkodhassanak rajtuk.

Akik száz éve csak az emberben lévő rosszra, a restség táplálta irigységre, a gyűlöletre, a „meg nem gondolt gondolatra”, a löttyös indulatokra építenek. Akik folyton fasisztáznak, szélsőségeseznek, elhatárolódást követelnek, de ha kell, szívesen cigányoznak, „huszonhárommilliórománoznak” egy kicsit. Akik hazudnak „reggel, éjjel meg este”. Akiknek ma sincs más esélyük, mint megpróbálni lejáratni, bemocskolni a kiszemelt áldozataikat; hisztériát, indulatokat, háborús pszichózist kelteni; hogy ne legyen esély a józan, higgadt mérlegelésre – mert tudják: minden józan gondolat irtózik attól, hogy ők még egyszer kezükbe kaparinthassák ezt az országot.

Hát, ne hagyjátok magatokat, ne hagyjuk magunkat, Kedves Barátaim!

Ne hagyjuk, hogy az ország ismét haramiák prédájává váljon!

Huszonöt évet küszködtünk végig, hogy most elmondhassuk: ha meg tudjuk tartani az emberek bizalmát a következő négy évre, ha méltóak tudunk lenni erre, akkor végleg lezárhatunk egy korszakot Magyarország történetében. Végleg magunk mögött tudhatjuk a hosszúra nyúlt XX. századot.

Egy politikai bölcsesség szerint a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Egy másik hasonló tétel szerint a politikai rendszer átalakításához elég négy hónap, a gazdasági átalakuláshoz négy év; ahhoz, hogy a társadalom a maga látható és láthatatlan rendszereivel átalakuljon, legalább negyven esztendő kell.

Ahová el akarunk jutni, a XIX. század legjobb magyarjainak eddig megvalósulatlan álma: egy polgári ország, mely önmaga tengelye körül forog. Egy magyar ország.

Tisztelt Honfitársaim! Kedves Barátaim! Tisztelt Kongresszus!

Előttünk az áttörés esélye. Fél évnyi türelmes, kitartó erőfeszítésre vagyunk tőle.

Adjon az Isten hozzá mindannyiunknak jó erőt, egészséget és bölcsességet.