Archívum

Archívum - 9 aprile 2024


Beszéd a Közép-Európa Fórumon

Drezda

Tisztelt Rößler Elnök Úr! Tisztelt Konferencia!

Köszönöm a szót valamint a házigazdáink szívélyes vendéglátását, nemkülönben köszönöm a megtisztelő felkérést, melynek eleget téve egyik előadója lehetek egy panelbeszélgetésnek, amelynek már a címe is szokatlanul izgalmas. Ugyanis bennünket, közép-európaiakat sokkal gyakrabban oktatnak ki arról, hogy az Európai Uniónak milyen elvárásai vannak velünk szemben, mintsem arról kérdeznének, hogy nekünk, közép-európaiaknak milyen elvárásunk van az Európai Unióval szemben.

Mit értünk Európán, azon belül mit értünk Közép- és Kelet-Európán, mit értünk az Európai Unión, vele szemben milyen alapon lehet bármilyen elvárásunk, ki a pontos címzettje, és mi a tartalma az elvárásainknak? Vitaindító gyanánt ezen kérdésekre igyekszem egy magyar, azaz egy lehetséges közép-európai választ adni Önöknek. Európának és azon belül Közép-Európának számtalan földrajzi, történelmi, kulturális és politikai meghatározási kísérlete van, de talán nem tévedünk, ha a különféle megközelítések közös nevezőjét keresve megállapítjuk, hogy  Európa elsődlegesen kulturális közösség, a Cultura Christiana megtestesült valósága, a keresztény kultúra földje. 

Európa határai addig tartanak, ameddig keresztek vannak a temetőkben. Közép-Európa pedig az a hely, ami Nyugatról nézve Keletnek, Keletről nézve pedig Nyugatnak számít – a magam részéről ezzel az akadémiai elismerésre nem törő meghatározással fogalmaznám meg tömören és egyszerűen Európa, és azon belül Közép-Európa lényegét.
Az Európai Unió meghatározása egyszerűbb: alapító atyáinak és alapításkori nemzedékeinek szándékai szerint egy olyan, a szuverén európai nemzeti államok együttműködésén alapuló politikai terv, amely a XX. század első felének földrészünkön kitört két világháborúja, társadalmi válságai  és különféle ideológiai fanatizmusok szülte diktatúrái után békét, demokráciát és jólétet hivatott biztosítani minden európai nemzet számára.

Ám mint tudjuk, a modernkori Európa eme legnagyszerűbb terve a XX. században geopolitikai okokból csak részlegesen valósulhatott meg: Közép- és Kelet-Európa a második világháború után több mint negyven évig diktatúrában, szegénységben és külső katonai fenyegetettségben,sőt megszállásban kényszerült élni azért, hogy Európa többi része demokráciában, jólétben és biztonságban élhessen.

Ezért nekünk, közép-európaiaknak Európával és az Európai Unióval szembeni elvárásaink legerősebb alapja morális természetű, tisztelt Konferencia! 
Az Európai Unió létrejöttének és felemelkedésének egyik súlyos történelmi feltétele ugyanis az volt, hogy Közép- és Kelet-Európa népeinek – az angolszászok és az oroszok osztozkodásainak következtében – rabságba kellett süllyedniük! 

Politikai elnyomás, gazdasági kifosztás, nemzeti megaláztatás és keresztényüldözés várt minden itt élő népre. A lengyelek, akik a világháborúban több katonával harcoltak a szövetségesek oldalán, mint a franciák, ugyanazt kapták jutalmul, mint mi, magyarok büntetésül. De nekünk, magyaroknak is erős morális alapunk van elvárásokat támasztani az Európai Unióval szemben, mert például miközben a nyugat-európaiak az Európai Gazdasági Közösséget megteremtő 1957-es római szerződés megszövegezését tervezhették, az antikommunista forradalmát vívó Magyarországot 1956 novemberében a Szovjetunió - a nyugat csendes asszisztenciája mellett - több harckocsival támadta meg, mint Hitler 1939-ben Lengyelországot. 

A cseh és szlovák sorstársaink szabadságtörekvését 1968-ban taposta el a szovjet katonacsizma; ekkor a nyugat-európai politika éppen az 1967-ben létrehozott Európai Közösségek intézmény-rendszerének finomhangolását végezhette. Abban az esztendőben, amikor Görögország csatlakozhatott az Európai Közösséghez, azaz 1981-ben, Lengyelországban hadiállapotot hirdetett ki a kommunista kormány. Azon a december 13-i hideg hajnalon egy Orbán Viktor nevű 19 éves magyar sorkatona egy katonai teherautó platóján várta, hogy vajon elhangzik-e a parancs, melynek következtében társaival együtt elindítják őket Lengyelország felé – úgymond internacionalista testvéri segítségnyújtás céljából.

Nyugat-Németország szabadságának záloga pedig Kelet-Németország négy évtizedig tartó rabsága volt, ez pedig a szászországi sorstársaink Európai Unióval szembeni elvárásainak legerősebb morális érve. 

Mint nemzedékem minden tagjának, Rößler elnök urat és vendégeit is ideértve nekem is van egy aprócska személyes morális alapom elvárásokat támasztani, kedves Barátaim! 1959 végén születettem, 65 éves leszek, de csak három éve mondhatom azt, hogy többet éltem demokráciában, mint diktatúrában. S miután a dicsekvés szándéka nélkül, mint egyszerű tényt közölhetem, hogy 1988 márciusa óta részt veszek a kommunizmus és a posztkommunizmus felszámolásában és az arra irányuló nemzeti vállalkozásban, hogy végre a hazám pótolni tudja a történelem által okozott veszteségeit, el kell hogy mondjam: nehezen viselem, hogy olyanok akarják Brüsszelben meg némely európai fővárosban megmondani nekünk, hogy mi a diktatúra és mi a demokrácia, akik többet között a mi szüleink és nagyszüleink áldozatának is köszönhetik, hogy csak az utóbbit tapasztalhatták meg. 

Természetesen elvárásainknak van másmilyen alapja is, mégpedig gazdasági és pénzügyi természetű. Ennek a lényege az, kedves Barátaim, hogy minden téves közhiedelemmel ellentétben, Közép- és Kelet-Európa országai az 1993-ban létrejött Európai Uniónak az elmúlt három évtizedben gazdaságilag és pénzügyileg többet adtak, mint amennyit kaptak tőle.

1990 után ugyanis Közép-Európa országai – a Baltikumtól a Balkánig – a körülbelül 120 milliós lakosságú fogyasztási piacukat ingyen átengedték a nyugati tőkének, ezen belül legnagyobb részt az Európai Unió tagállamaiból érkező cégeknek. Kedves Barátaim, mennyi az értéke egy ekkora piac ingyenes megszerzésének, és mennyi annak a három évtizeden keresztüli haszna? A kérdés nem költői, hanem közgazdasági, amely precíz válaszra vár, de talán nem tévedünk, ha mai értéken számolva tízezer milliárd eurós nagyságrendűre becsüljük ezt az összeget.

A Világbank kutatási eredményei szerint 1990 és 2015 között Közép- és Kelet-Európából – a Baltikumtól a Balkánig, Ukrajnát is ideszámítva – körülbelül 25 millió olyan munkavállaló távozott Nyugatra – azon belül is legnagyobbrészt az Európai Unió régi tagállamaiba –, akinek életkora 25 és 45 év között volt. Tudják, hogy a közép- és kelet-európai országok állami költségvetésének körülbelül összesen mennyibe került ennek a 25 millió munkavállalónak a képzési költsége? Mai értéken számolva a legszerényebb becslések szerint is több mint ezer milliárd euróba. A Világbank előrejelzése szerint – amelyet még az ukrán-orosz háború kitörése előtt tett – 2040-ig további körülbelül 20 millió közép- és kelet-európai munkavállaló fog távozni, legnagyobb részt az Európai Unió nyugati tagállamaiba.


Azon közép-európai országok, amelyek 1990 után az Európai Unió tagjaivá váltak, támogatásoknak nevezett uniós pénzügyi forrásokhoz jutottak.
Ezekről az úgynevezett támogatásokról állapította meg egy lengyel gazdasági kutatóintézet, hogy 2004 és 2015 között minden visegrádi tagállam kevesebb uniós támogatást kapott, mint amennyi gazdasági előnyt jelentett az uniós tagságuk a régi – azaz a nyugati tagállamoknak.

Magyarországon az Európai Unióból érkező cégek évente összességében több profitot visznek ki, mint amennyi támogatásnak nevezett pénz a brüsszeli kasszából hazánkba érkezik, már amikor egyáltalán érkezik ilyen uniós pénz, és azt politikai zsarolás céljából nem tartják vissza. Apropó, politikai zsarolás! Néhány éve ekként  fogalmazta ezt meg egy francia elnök, François Hollande Beata Szydło akkori lengyel miniszterelnöknek: „Önnek megvannak az elvei, nekünk pedig a strukturális alapjaink.”
A lengyel gazdaságkutatók kiszámolták, hogy a visegrádi országok növekvő vásárlásain keresztül a nyugat-európai uniós tagállamok kohéziós célú befizetéseinek átlagosan 80 százaléka visszatér a nyugat-európai gazdaságokba.

Günther Oettinger, a pénzügyi tervezésért felelős német uniós biztos, 2017-ben mindezt úgy fogalmazta meg, hogy közvetett és közvetlen exporthatások miatt az Európai Unióban Németország nem nettó befizető, hanem nettó haszonélvező.

Nos, kedves Barátaink, ezen tények és adatok ismeretében felmerül a kérdés, valójában ki támogat kit az Európai Unióban?
Vannak, akik ezen tények, folyamatok és adatok felsorolását csak közép-európai sérelmi közgazdaságtannak nevezik. 
Számunkra azonban ez a közép-európai valóság, amelyben élünk.

Az Európai Unióval szembeni magyar elvárás azonban mindezek ellenére szerényebb annál, minthogy megváltoztassuk ezt a közép-európai valóságot. 
A mi alapvető elvárásunk az – tisztelt Konferencia –, hogy az Európai Uniót a valóságtól és az európai emberek érdekeitől egyaránt elszakadt jelenlegi uniós politikai elit legalább ne tegye tönkre!

Az Európai Uniót békeprojektből ne tegyék háborús projektté, demokrácia projektből ne tegye diktatúra projektté, jóléti projektből ne tegye elszegényedési projektté, a kétezer éves európai keresztény kultúra földjén az Európa Uniót ne tegye keresztényellenes politikai erővé. 

Napjainkban ugyanis éppen ez történik. Ma az uniós politikai elitben háromféle politikus van: az, aki külső megbízásból és Európán kívüli érdekek miatt tudatosan rombolja az Európai Uniót; az, aki nem képes felfogni azt a rombolást, amelynek az eszköze; és végül pedig az, aki a józan észre hivatkozva próbálja megakadályozni az Európai Unió öngyilkosságát.

Mi, közép-európaiak – Drezdától Varsóig és Prágától Pozsonyon át Budapestig – a múlt században több mint negyven évig éltünk állandó háborús fenyegetettségben, politikai diktatúrában, szegénységben, identitásunkat elfojtani akaró keresztényellenes és nemzetellenes ideológiai nyomás alatt, ezért napjainkban a nyugat-európaiaknál korábban és pontosabban érzékeljük a veszélyt.

Tisztelt Barátaim! 

Bár az elején köszönetet mondtam a beszélgetés címének megfogalmazásáért, most mégis hadd álljak meg néhány tisztázó mondatra annál a kérdésnél, hogy ki illetve mi is pontosan az az Európai Unió, aminek elvárásainkat címezhetjük?

Természetesen az Unió elsősorban az önkéntes szövetségre lépett, szuverén és egyenrangú tagállamokat jelenti, amelyek semmiféle szuverenitást nem ruháztak át az Unió intézményeire, hanem ezen intézményeket – az Európai Tanácsot, az Európai Bizottságot, az Európai Parlamentet és az Európai Unió Bíróságát – azért hozták létre, hogy bizonyos, a tagállamok szuverenitásából fakadó hatásköröket a szubszidiaritás elve jegyében együtt hatékonyabban gyakorolhassanak. Minden olyan törekvés tehát – jöjjön ez akár a régi tagállamok politikusai részéről, különösen pedig az uniós intézmények bürokratái részéről –, amely a szerződések hatásköri szabályainak kijátszásával, figyelmen kívül hagyásával, kiterjesztő átértelmezésével vagy azok megváltoztatásának elfogadtatását célzó nyomásgyakorlással, újabban már nyílt zsarolással, sőt fenyegetéssel, a tagállamok belügyeibe való agresszív beavatkozással a tagállamok szuverenitásának csorbítására irányul, nemcsak illegitim, hanem az Unió működésképtelenségével és szétesésével fenyeget. 

„Minden ország, a mely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, a mely meghasonlik magával.” (Máté: 12.25) – mondja a Szentírás. Márpedig bizton állítható, hogy Európa és az Európai Unió jövőjéről ma olyan elképzelések állnak szemben egymással, amelyek nem egyeztethetők össze. 
– Európa bevándorló kontinens legyen-e, ahogyan némely régi tagállama már hivatalosan is bevándorló országgá nyilvánította magát; vagy maradjon az európai népek otthona? Védje és támogassa-e a közös keresztény talapzaton felépült nemzeti kultúrákat; vagy engedje át területét más, a bevándorló tömegek által hordozott, a többezer éves európai civilizációval össze nem illeszthető kultúráknak? Az egyre nyilvánvalóbb integrációs kudarcok ellenszerét az őshonos többség kulturális gyökereitől való megfosztásában keressük-e; vagy a már itt lévő bevándorlókkal szemben az alkalmazkodás iránti elvárások határozott és következményekkel járó érvényesítésében?
– Szűkíteni, végső soron pedig megszüntetni kell-e az Európai Tanács döntéshozatali rendjében ma még létező, konszenzust igénylő területeket, a többségi döntés módszerét egyre inkább kiterjesztve gyakorlatilag súlytalanná és kiszolgáltatottá téve a kisebb tagállamokat; vagy garantáljuk, hogy a legkisebb tagállamok sem kénytelenek elfogadni a rájuk nézve egzisztenciális fenyegetést jelentő döntéseket? Az legyen az „európai érdek”, amiben Németország, Franciaország és még néhány gazdagabb ország megalkuszik; vagy az, ami a huszonhét tagállam érdekeiben közös illetve kompromisszumra hozható?

– Alá lehet-e vetni akarata ellenére bármely tagállamot az úgynevezett uniós jognak; vagy bármely tagállam belső életének legfőbb jogforrása saját nemzeti alkotmánya kell hogy maradjon? Ha az EU Bíróságának – öndefiníciója szerint – legfőbb küldetése az Európai Unió érdekeinek képviselete, működési gyakorlata szerint pedig az Európai Bizottság vitatott döntéseinek megerősítése, akkor a tagállamok bíróságai védhetik-e a saját államaik érdekeit; vagy már csak kihelyezett uniós intézményekként kell értelmezniük saját szerepüket?

– Megvédheti-e egy tagállam a saját, ezredéves gyökérzetből táplálkozó kultúráját, hagyományait, szokásait és erkölcsi felfogását; vagy alá kell vetnie magát számára idegen, a természet törvényeit és a józan észt tagadó, az abnormalitást emberi jogként megfogalmazó ideológiák diktátumainak?

– Végső soron az Európai Unió megmaradhat-e egyenrangú és egyenjogú szuverén államok önkéntes szövetségének, amely nyitott a világ többi térségében fellelhető partnerekkel a kölcsönös tiszteleten és előnyökön alapuló együttműködésre; vagy elfogadja, sőt elősegíti, hogy a világ újbóli mesterséges blokkokra osztása révén egy transzatlanti birodalom alárendelt státuszú alkotórészévé váljon? Jogában állónak tekintheti-e bármelyik tagállam, hogy eldönthesse: részese kíván-e lenni egy mások által szított, kirobbantott és fenntartott fegyveres konfliktusnak; vagy magára nézve kötelezőnek kell tekintenie az Unió háborús szövetséggé való átalakítását?
A kérdések sora bővíthető, cizellálható volna, de talán ennyi is elég annak érzékeltetésére, hogy valóban válaszút elé érkeztünk. Minden közösséget – így a nemzeteket éppúgy, mint a nemzetek szövetségét – közös evidenciák léte alapoz meg és tart fenn. Ha egy populáción belül már az sem számít evidenciának, hogy „az apa férfi, az anya nő”, akkor vajon mi képezhet még közöttünk egyáltalán közös nevezőt? Az Európai Uniót megosztó, a brüsszeli bürokráciát és a tagállamok egy részét – köztük kiemelten Magyarországot – szembeállító meggyőződések között nem lehetséges kompromisszum, mert egyik kizárja a másikat. Háború vagy béke? Az illegális migráció menedzselése vagy megállítása? Idegen kultúrájú népesség tömeges betelepítése vagy az őshonos európai népesség reprodukciójának elősegítése és kultúrájának védelme? A káosz szabadsága vagy a szabadság rendje?

Tisztelt Barátaim! Aki ismeri Magyarország történelmét az önálló keresztény államunk megalapításától az oszmán hódítás elleni majdnem két és fél évszázados önfeláldozó küzdelmeken és a Habsburg birodalom alávetési kísérleteinek ellent álló szabadságharcainkon át 1956-ig, annak nem lehet kétsége afelől, hogy a magyarok mindent meg fognak tenni a szabadságuk védelmében, egy újabb gyarmatosítási kísérlet ellen. 

Mi – Magyarország, Lengyelország, Csehország és a többi közép-európai ország polgárai – még nem ehhez az Unióhoz csatlakoztunk. 2005-ben az Európai Bizottság még a szerződések őre volt csupán. A politikai diskurzus a tisztelet hangján folyt. A Bizottság elnökének még eszébe sem jutott megfenyegetni egy választásra készülő ország polgárait arra az esetre, ha nem a Brüsszelnek megfelelő pártokat juttatnak kormányra, mint tette ezt Ursula von der Leyen ekként: „Ha Olaszország a parlamenti választások után nehéz helyzetbe kerül, megvannak az eszközeink, mint Lengyelország és Magyarország esetében.” A szubszidiaritás még jelentéssel bírt az intézmények számára, nem volt „spitzenkandidat”-rendszer, az Európai Parlamentben még nem volt gyakorlat a KOMINTERN szellemének megidézése, az országhatárok illegális sőt erőszakos átlépése még nem volt egyetemes emberi jog, és az Unió még a kooperáción alapuló világrend önálló szereplője kívánt lenni, nem az észak-atlanti térség egyre erősebb és agresszívebb magánhatalmainak a cselédje. 

Eltérő elképzelések és ambíciók persze már akkor is léteztek az Unió jövőjére vonatkozóan, de a status quo ezek egyensúlyán alapult. A Brexit egyik tragikus következménye éppen ennek az egyensúlynak az elvesztése lett. Mi, magyarok azonban továbbra is a status quo talaján állunk. Mindazonáltal nekünk is van elképzelésünk egy jobb Európai Unióról. Arra az esetre, ha a többség a Szerződések felülvizsgálatában látja a kibontakozás útját a Magyar Országgyűlés – levonva a Bizottság által Európa jövőjéről indított konferencia kudarcának tanulságait – meghatározta a magyar kormány számára a képviselendő álláspont legfőbb elemeit a következők szerint.
1. A Szerződésekből törölni kell az „egyre szorosabb egység” célkitűzését. Az integráció nem öncél, hanem eszköz: nemzeti szabadságunk kiteljesítésének eszköze. 

2. Európa keresztény gyökerei és kultúrája jelentik az Európai integráció alapját, ami erkölcsi iránytűként szolgál a bizonytalanságok korszakában. A Szerződésekben meg kell jelennie ennek az alapvetésnek. 

3. A Szerződésekben egyértelműen rögzíteni kell az Európai Bizottság politikai és ideológiai semlegességét. 

4. A szubszidiaritás elvének jegyében felül kell vizsgálni, és részletes katalógusban kell rögzíteni az Európai Unió intézményei útján gyakorolható hatásköröket. 

5. Európának képesnek kell lennie arra, hogy megvédje magát. Katonai képességeit, ennek alapjául szolgáló ipari kapacitásait erősíteni kell, és az Európai biztonság letéteményeseként közös európai hadsereget kell felállítani. 

6. Európának meg kell védenie a jelen és a jövő európai generációit. A demográfiai kihívás kezelésének és a családok támogatásának a Szerződésekben uniós célkitűzésként kell megjelennie. 

7. Szerződéses szinten kell garantálni minden nép jogát arra, hogy eldönthesse, kivel akar együtt élni a hazájában. 

8. A jövő generációiért viselt felelősség azt is jelenti, hogy döntéseink pénzügyi terheit nem háríthatjuk gyermekeinkre és unokáinkra. A Szerződésekben rendelkezni kell a további uniós adósságfelvétel tilalmáról.  

9. Az európai demokráciát ki kell vezetni a zsákutcából, ahová az Európai Parlament kormányozta. Az Európai Parlament képviselőit a nemzeti parlamenteknek kell delegálni, így biztosítva a valódi politikai legitimitást. 

10. Lehetővé kell tenni, hogy a nemzeti parlamentek megakadályozhassák a nem kívánt uniós jogalkotást, ahogyan azt is, hogy a tagállami kormányok és a nemzeti parlamentek is kezdeményezhessenek uniós jogalkotási eljárásokat. 

11. Szerződéses védelemben kell részesíteni az Európai Unió területén élő őshonos nemzeti kisebbségeket, és támogatást kell biztosítani számukra. 
Az elmúlt évtized tapasztalatai azt mutatják, hogy csak erős és cselekvőképes tagállamok képesek megvédeni polgáraikat. Az Európai Unió feladata, hogy támogassa tagállamait a hatékony válságkezelésben. 

Ha az össze nem egyeztethető törekvések között kompromisszum nem is lehetséges, az Unió ezeket képviselő alkotóelemei között elképzelhető a modus vivendi. Ehhez csak annyi kell, hogy a liberális demokrácia mai hívei, akik a valahai népi demokráciák élcsapatáéhoz hasonló türelmetlenséggel akarják megtagadni a demokráciát azoktól, akiket ők „a demokrácia ellenségeinek” bélyegeznek, újra el tudják fogadni a liberalizmus eredeti alapvetését: „leben und leben lassen”!

Az előttünk álló tagállami és európai parlamenti választások választ adhatnak arra, hogy az Európai Unió merre megy tovább az előttünk álló esztendőkben. Lehetséges-e áttörés a birodalmi gondolat és a tagállami szuverenitás híveinek élesedő küzdelmében, vagy a patthelyzet tartósultával folytatódik Európa drámai lecsúszása. 
A rendszerváltoztatások kezdetén talán túlzó és megalapozatlan várakozásokat tápláltunk az Uniós csatlakozás következményeivel kapcsolatban. Olyan belső és térségi problémák megoldását is ettől reméltük, amelyekre csak mi – magyarok, lengyelek, csehek, közép-európaiak – adhatjuk meg a választ. Minden problémája ellenére azonban az Európai Unió – történelmileg nézve – ma még mindig a magyar nemzeti érdekek érvényesítésének és védelmének legkedvezőbb nemzetközi kerete. Szeretnénk, ha az is maradhatna. 

Ezért mi vagyunk az igazi Európa-pártiak!


 

9 aprile 2024