Beszéd a Trianon Múzeum újranyitási ünnepségén

Várpalota

Tisztelt Emlékező Közösség! 
Tisztelt Honfitársak a Kárpát-medencéből és a nagyvilágból!

Ma egy rendhagyó intézmény újranyitása okán találkozunk.
Azért rendhagyó, mert múzeumnak nevezzük, de valójában nem az. Múzeumban ugyanis a befejezett és lezárt múltat szokás bemutatni, a mi trianoni históriánk azonban a folyamatos jelenben zajló lezáratlan történet.

Mindazt, ami a „Trianon” szóban sűrűsödik össze, hajlamosak vagyunk a saját történet is, és ez akkor is így van, ha pontosan tudjuk, hogy Európában rajtunk kívül ez jószerével senkit nem érdekel. Hogy mégis mennyire európai ez a történet, azt napjainkban a saját Trianonja felé tántorgó Európai Unió sorsa mutatja.
Nos, ezek után felmerülhet a kérdés – kedves Barátaink –, hogy a mai nap voltaképpen mit is nyitunk mi újra, mit és miért erősítünk meg? 

Talán a legpontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy az európai és a magyar emlékezetet kívánjuk életben tartani. Egy európai és magyar memento, egy emlékeztető jel megerősítése miatt sereglettünk ma össze azért, hogy sem velünk, sem másokkal a jövőben ne történhessenek újabb és újabb Trianonok.
Néhány kérdésre mindenképpen választ kell keresnünk: pontosan mi történt Trianonban, és miért történt, ami történt; mi volt a Trianonhoz vezető út? Nem azért kell válaszolnunk ezen kérdésekre, hogy újraírjuk a történelmet, hanem azért, hogy tanuljunk belőle, hogy a jövőben mindig képesek legyünk megvédeni azt, ami a miénk, és legfőképpen azért, hogy feltárjuk a Trianonból kivezető járható utat.

Hogy mi történt Trianonban, azt nem politikusok, nem történészek, nem földrajztudósok, nem statisztikusok írták le a legpontosabban, hanem egy írónk, Móra Ferenc: 
„Az avarokat kardélre hányták, a keleti gótokat egy lábig levágták, a vandálokat az utolsó csecsszopóig kiirtották. Vad idők emberséges törvénye volt a gyors kivégzés. Magyarország halálos ítéletén azonban rajta van a nyugati kultúra bélyege. Csak a lábait és karjait vágták le, csak a szemeit szúrták ki, csak a nyelvét szaggatták ki, csak a gerincét roppantották össze, csak a mellkasát horpasztották be, de a torkát nem vágták át, és a szívét nem szúrták keresztül. Tud lélegzeni egy darabig, és szíve szivattyúzhatja a maradék vért. (…) A népek önrendelkezési joga is biztosítva van az irtózatos torzó számára, amelyhez foghatót nem találni a történelem panoptikumában. Tehet magával amit akar. Tetszése szerint követhet el öngyilkosságot, éhen halhat, visszatarthatja lélegzetét vagy keresheti a megváltó megfúlást az anarchia mocsarában.”

Nos, ezt művelte velünk, magyarokkal a nyugati politika Trianonban 1920-ban. Két okból tették mindezt. Egyrészt azért, mert az első világháborúban győztes hatalmaknak geopolitikai érdekükben állt szétrombolni, majd saját hasznukra újraszabályozni a Kárpát-medence addigi politikai és gazdasági rendjét. Mai szóhasználattal élve, az első világháború után Great Reset, azaz nagy újraindítás történt a Kárpátok gyűrűjében, amely műveletben a Trianon előtti Magyarország puszta létével is akadályt jelentett. Semmi nem számított, sem a Kárpát-medence államtörténeti és etnikai valósága, sem a gazdasági racionalitás. A nemzeti önrendelkezés lehetőségéből kirekesztett magyarság esetében a nemzetközi jognak még a látszata sem volt fontos. 

A másik ok, amiért tették pedig az, hogy gyakorlatilag akadálytalanul megtehették. 
Az 1900-as évektől kezdve Magyarországot a saját politikai elitje fokozatosan megbénította. Előbb szellemi, majd politikai, végül pedig katonai értelemben is önvédelemre képtelen állapotba sodorta. 

A XX. század elejére a magyar szabadelvűség, azaz liberalizmus kivetkőzött XIX. századi nemzeti viseletéből, és idegen, kozmopolita göncökbe öltözött. A magyarországi munkásmozgalmi baloldal jóformán fel sem ölthette magára a nemzeti gondolat gúnyáját, mert a bolsevikok a kereszténységgel és a nemzettel szembeni gyűlölet kényszerzubbonyát húzták rá. Az önmagát konzervatívnak nevező politikai és szellemi elit pedig – zsákutcába jutván – erőtlen volt ahhoz, hogy megakadályozza a magyar állam cselekvésképtelenségbe süllyedését. 

Így és ezért vált 1920-ra Magyarország olyan prédává, amelyet szétmarcangolhatott az európai politika. 
Így és ezért vált a XX. században mérgezővé a magyar balliberális politika, amely a XXI. században, a 2004. december 5-i népszavazással páratlan kegyelmi lehetőséget kapott arra, hogy megszabadítsa magát a nemzeti hűtlenség mételyétől – ám nem élt a lehetőséggel –, és napjainkra végleg elmerült az ön- és közveszélyes nemzetellenességben. 
Ha Trianon azt jelenti, hogy egy földrajzi térség lakosságának természetes etnikai arányait mesterséges – nemegyszer erőszakos – módon megváltoztatják, ha Trianon azt jelenti, hogy a szülőföldjükön élő közösségeket meg akarják fosztani nemzeti önazonosságuktól, ha Trianon azt jelenti, hogy gazdaságilag életképtelenné akarnak tenni egy közösséget – és kedves Barátaink, mi, magyarok egy évszázada tudjuk, hogy Trianon pontosan ezt jelenti –, akkor megállapíthatjuk, hogy napjainkban az európai politika egésze, az Európai Unió maga a saját Trianonja felé tántorog. 

Elnézve a mai európai uniós politikát – stílusosan franciául szólva – elmondhatjuk, hogy nekünk, magyaroknak déjá vu érzésünk van!
Mi már láttuk ezt a filmet – kedves Barátaink –, mi százhárom esztendeje ezt a trianoni mozit nézzük!

Trianon idején ránk, magyarokra a Kárpát-medencén kívüli európai hatalmak és érdekcsoportok támadtak, és hajtották végre a maguk tervét, napjainkban viszont a kontinensen kívüli hatalmak és érdekcsoportok támadnak Európára, és teszik tervszerűen tönkre.
Ezen érdekcsoportokkal szemben az Európai Unió vezetése mára magatehetetlenül porba rogyott a világ geopolitikai porondján.
Európa szellemi önvédelme napjainkban romokban van, politikai vagy gazdasági önvédelemre való képtelensége kétségbe ejtő, katonai önvédelmi képessége pedig a második világháború óta nem is létezik.

Az Európai Unió vezetését jelenleg túszul ejtő Európai Bizottság működése is nagyon ismerős számunkra: pont olyanok ők, mint annak idején Károlyi Mihály és társai, akik a fedőnevén őszirózsás forradalomnak nevezett katasztrófa végtermékei voltak. Magyarországon Károlyiék után – mint emlékszünk – Kun Béla és bandája érkezett. Nem lesz ez másként jövőre Brüsszelben sem, érkezhet oda is egy uniós kunbéla, hacsak az európai polgárok a jövő évi európai parlamenti választásokon útját nem tudják állni az Európát eláruló brüsszeli bürokrácia egyre nyíltabb birodalom- és diktatúraépítési törekvéseinek. 

Európa napjainkban egy illegális migrációnak álcázott tervszerű lakosságcserére irányuló operatív művelet áldozata.
Napjainkban Európa minden nemzete ellen identitás-terrorista merényletek zajlanak, amelyek célja az európai emberek elidegenítése önmaguktól, szülőföldjüktől és nemzeti önazonosságuktól. 

Mindezt azért, mert ha az európai nemzeti identitások elenyésznek, akkor az európai nemzeti államok elveszítik történelmi létjogosultságukat, így Európa emberi és gazdasági erőforrásainak korlátlan kifosztása elől elhárulhatnak a demokratikus európai nemzeti államok jelentette utolsó akadályok. 

Mi ez, ha nem az Európai Unió menetelése a saját jövőbeli Trianonja felé? 
Mi, magyarok ezért gondoljuk úgy, hogy az 1920-as Trianon ügye nem pusztán magyar ügy, nem pusztán Kárpát-medencei ügy, hanem európai ügy a javából.
Mi, magyarok nem fulladtunk bele Trianon mocsarába, noha arra szántak minket! Nem fulladtunk bele a kommunizmus mocsarába sem, ahová szintén a nyugati politika lökött bennünket, és nem fogunk belefulladni a globalizmus mocsarába sem, ahová ugyancsak nyugatról készülnek belelökni bennünket!

Bár talán szeretjük magunkat annak látni, nem Európa mártírjai vagyunk, hanem Európa túlélői! 
Mindenkivel készek vagyunk megosztani a túlélés receptjét. Nem lovagiasságból tesszük mindezt, hanem jól felfogott önérdekünkből: nem akarjuk, hogy a trianoni sors Európában bárkin ismét beteljesedjen, mert hiszünk abban, hogy az egymással szemben nemzeti méltányosságra képes demokratikus európai államok együttműködésén kívül nincs biztonságosabb és jobb élet az európai emberek és nemzetek számára, így a magyarok számára sem.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Trianon lezáratlan történet mindaddig, míg azon magyarok millióinak, akiknek a fejük fölött átléptek az országhatárok, a szülőföldjükön nem biztosított maradéktalanul a közösségként való megmaradáshoz való jog és lehetőség. 
Trianoni sebeink, a jóvátehetetlen károk csak nekünk fájnak. De mindezt a fájdalmat kötelesek vagyunk elmondani a saját gyermekeinknek és unokáinknak.

Nem tartunk igényt mások szánalmára, de lehetővé kell tennünk azoknak, akiket érdekel, hogy megismerjék a magyarok trianoni igazságát, amit a nemzetközi politikában oly sokszor elhazudtak, elhallgattak, vagy egyszerűen csak elfelejtettek. 

A várpalotai Trianon Múzeum állandó kiállítása egy ilyen eszköze a megismertetésnek, az emlékezésnek és az emlékeztetésnek. 
Mi senkit nem akarunk becsapni Trianon ügyében. Legkevésbé önmagunkat. Trianon öröksége számunkra a XXI. században is változatlanul nyitott létkérdés. Azért, mert számunkra ez az örökség ma több mint két millió magyar nemzettársunk sorsáról, jövőjéről, szülőföldjén magyarként való megmaradásáról szól. 
Makkai Sándor erdélyi református püspök 1937-ben „Nem lehet” című megrendítő vitairatában fogalmazta meg, hogy a kisebbségi sors nemcsak politikai, hanem erkölcsi lehetetlenség is. 

Ezen állításra hasonlóan fajsúlyos választ a költő Reményik Sándor adott, amely „Lehet, mert kell” címmel vált ismertté. 
1920 óta külhoni nemzettársaink ezen lelki kettősség malomkövei között őrlődnek. Százhárom éve minden napnyugtával kísérti őket a „Nem lehet” jóslata, ám minden másnapi napkeltével erősebbnek bizonyul bennük a „Lehet, mert kell” létparancsa.

Mindezért a mai napon is, Magyarország nevében legmélyebb hálánkat fejezzük ki elszakított nemzeti közösségeinknek az évszázados helytállásukért, hűségükért a magyar nemzethez és a szülőföldjükhöz, és az utódállamok politikai osztályai helyett és nevében elismerésünket azért, hogy lojális és értékteremtő polgáraivá váltak azon államoknak, amelyek fennhatósága alá őket a történelem kényszerítette! 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi a Trianonból kivezető magyar út? Mi Európa számára a saját trianoni útjáról való visszafordulás első lépése? 
Az országhatárok tologatását a XX. században már kipróbálták, nem működött. A magyar állam a kommunizmus négy évtizede alatt a külhoni magyarság puszta létezését is megpróbálta kitörölni az emberek fejéből, hála Istennek nem sikerült. A kommunizmus alatt a szomszédos államok próbálták akár erőszakkal is asszimilálni a külhoni magyarságot, hála Istennek az sem működött. A rendszerváltoztatások utáni euroatlanti integrációs folyamatokban felvillant az esély, hogy a Kárpát-medencei magyar kisebbségi kérdés minden érintett számára végre korrektül kezelhető lesz, ám az esély nem váltotta be önmagát.

A kárpátaljai magyarság jelenleg végveszélyben van. Miközben a kárpátaljai magyarok az életüket áldozzák a frontokon Ukrajnáért, a jelenlegi ukrán kormány – Ceaușescu hajdani hírhedt szóhasználatát kölcsönvéve – „magyar származású ukránoknak” csúfolja őket és a nemzet közösségként való létezési jogukat is elvitatja.
Az erdélyi és a felvidéki magyarokat – noha a politikai képviseletük révén is többször bebizonyították, hogy érdemben elősegítik Románia illetve Szlovákia politikai stabilitását és gazdasági fejlődését – nemzetbiztonsági kockázatként, sok esetben másodrendű polgárként kezelik a saját szülőföldjükön.

Az Ausztriában, Szlovéniában és Horvátországban élő magyar közösségek életviszonyai jelenleg jogilag rendezettek, ám alacsony lélekszámukból fakadóan közösségi jövőjük hosszú távon nem biztosított. További államközi erőfeszítésekre lesz szükségünk, hogy a jövő egyetlen nemzeti közösség számára se az elmúlás veszélyét, hanem az újjászületés esélyét hordozza.

A Szerbiában élő délvidéki magyarság előtt az elmúlt években új lehetőség nyílott: a szerb nemzettel vállvetve, erejüket velük összeadva együtt erősebbeknek bizonyulhatnak, mint azok, akik napjainkban Szerbiát is trianoni sorsra szánják. Ez a magyarázata annak is, hogy Magyarország és Szerbia államközi kapcsolatai ma erősebbek, mint korábban bármikor. Mindkét nemzet, magyarok és szerbek a gyakorlatban is újra megtapasztalhatjuk, amit el sem lett volna szabad felejtenünk, hogy hasznosabb egymás barátainak, mint egymás ellenségeinek lenni.

A Trianonból kivezető magyar út és Európa saját Trianonját elkerülő útja ugyanazzal a lépéssel kezdődik, tisztelt Hölgyeim és Uraim! 
Ezt a lépést a nemzeti identitáshoz való jognak emberi jogként való elismerése és az államok általi kölcsönös és érdemi szavatolása jelenti. Ezt javasolta a magyar Országgyűlés 2020. június 4-én elfogadott határozatával minden európai államnak és nemzetnek. 

Ez a lépés azt biztosíthatja az európai emberek számára, hogy elődeik anyanyelvét, kultúráját és szülőföldjüknek otthonosságát szabadon megörökölhessék és szabadon tovább is adhassák utódaiknak. 

A nemzeti identitáshoz való jog az általános emberi méltóság védelmének egyik nélkülözhetetlen eszköze, amely nemcsak a Kárpát-medencében, hanem a Balkántól a Donyec medencén át a Kaukázusig mindenhol erősítheti a békét, biztonságot és stabilitást. A nemzeti identitáshoz való jog lehet a sarokköve a napjainkra tragikusan utat és célt tévesztett Európai Unió újjáépítésének is. 

Tisztelt Honfitársaim!

A magyarság ezer éves Kárpát-medencei történelméből száz nehéz esztendő van a hátunk mögött, és küzdelmes, de magunk által alakítható jövő áll előttünk. 
A szétszakítottságban is megmaradni tudás teljesítményéből erőt merítve, az egymást követő nemzedékek erőfeszítéseit összeadva, a Jóisten segedelmével, együtt sikeressé tehetjük a magyarok következő évszázadát! Pál apostollal szólva:
„Mert aki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik!” 

Sajtóiroda