Köszöntő a II. Barcasági és Királyföldi Csángó Magyarok Zarándoklata alkalmából

Pürkerec

Főtiszteletű Püspök Urak, tisztelt Elnök Urak! Stimate domnule primar! Tisztelt Hölgyek és Urak! Kedves Barcasági Honfitársaink!
A krónikák feljegyezték, hogy 1489-ben Mátyás király elrendelte, hogy Erdély teljes területén mindenhol azokat a hossz- és súlymértékeket kell alkalmazni, amelyeket Brassóban használnak.

Az igazságos király rendeletében szó szerint úgy fogalmazott, hogy „a rőfök és más fontos mértékegységek sokfélesége miatt keletkezik a legtöbb vita és (…) a leggyakrabban követnek el csalásokat, visszaéléseket, ezért (…) hogy megakadályozzuk a csalásokat, (…) Erdély egész tartományában ugyanazzal a rőffel, mázsával, fonttal, ugyanazokkal a hossz- és súlymértékekkel kell mérni, amelyeket (….) Brassó és környéke ismert és ősidők óta használt”.

Mindezt a korabeli vásárokon és más közhelyeken kihirdették, betartását szigorúan ellenőrizték, és magát a rendelkezést Mátyás király halálát követően még közel hatvan esztendeig alkalmazták, amikoris a marosvásárhelyi országgyűlés a kolozsvári mértékek használatát tette kötelezővé.

Ebből a történetből is érzékelhető, hogy már Mátyás királynak is meg kellett küzdenie a maga idejének soros spekulánsaival, azonban az egyik legszebb emlékű magyar királyunk a tisztesség és a józan ész rendjét meg tudta teremteni, és fenn tudta tartani Bécstől, Budán át Brassóig.

Napjainkban is van azonban a Barcaságban valami, kedves Honfitársaink, amit hasznos volna etalonná, követendő mintává emelni nemcsak Erdély vagy a Kárpát-medence, hanem egész Európa számára: a megmaradás őserejének mintáját, etalonját. 
Ez az őserő nem a számokban, nem a betűkben, hanem a táncban, a barcasági csángómagyarok borica férfitáncában lakozik, legalább másfél évezrede. Kutatói szerint még a honfoglalás előtti, Kárpát-medencén kívüli időkben fészkelte be magát ez az erő a mai barcasági csángómagyarok őseinek génjeibe, ösztöneibe és sorsába, és azóta ott munkál a honfoglalás utáni időkben a Cenk alá kerülő utódokban is. Az idők során ez a szakrális gyökerű tánc ugyan átvette a Kárpát-medencében együtt élő népek jónéhány táncának motívumait, de mindvégig megőrizte ősi magyar táltosi erejét.

Nos – és ez itt a nemes reklám helye –, ilyen kincsekre lelhetnek napjainkban is mindazok, akik eljönnek ide, a barcasági csángómagyarok körébe. Mindazok érdekében, akik nemhogy a boricát, de még a tágabb barcasági kultúrát sem nagyon ismerik, elevenítsük fel az őserőt hordozó tánc egy mozzanatát: a némajáték szereplőinek egyike halottnak színleli magát, a gonoszok feldarabolják, a többiek elsiratják őt, majd közös erővel elűzik a gonoszság erőit, és életre keltik – ahogy a néprajzi lexikonokban írják – életre fújják a társukat.

Gyönyörű csángó jelkép ez – tisztelt Honfitársaim –, amelynek ereje kisugárzik a Barcaságból az egész Kárpát-medencére. A borica táncot az idők során sokszor betiltották, a derék Zajzoni Rab István például 1861-ben keserűen azt írta, hogy „a borica sok más ősi ünneppel együtt sírba szállt” – ám a borica mindig feltámadt, mint a barcasági csángók népe, amely ma is táncolja, és ma is erőt merít belőle.

Mi tagadás, ez elmúlt ezer esztendőben szükségünk is volt – és az előttünk álló időkben is szükségünk lesz – az újjászületés ezen megtartó őserejére, hiszen a magyarságot több mint ezer esztendeje a kísérti egy latin mondatban megtestesült veszély.
Néhány nap múlva, július 4-én lesz az ezerszáztizenhatodik évfordulója a magyar honfoglalás műveletét katonailag lezáró pozsonyi csatának. 907-ben ezen a napon a honfoglaló magyarok döntő győzelmet arattak az egyesített nyugati seregeket vezető bajor őrgróf hadai fölött, aki a krónikások szerint korábban kiadta a komor szállóigévé vált jelszót: „Ugros eliminandos esse”, amit vérmérséklet szerint lehet úgy fordítani, hogy „a magyarok megsemmisítendők” úgyis, hogy „a magyarok kiűzendők” vagy úgyis, hogy „a magyarok kiszorítandók” vagy „kiküszöbölendők”, de bárhogy cizelláljuk, a lényeg ugyanaz marad: a magyarság felszámolandó!

Talán még Önök, itt Erdélyben is tapasztalhatták, hogy a magyar történetírásnak két nagy tábora van: az egyik a magyarság múltját lemaradás-történetként látja és láttatja, a másik megmaradás-történetként értelmezi.
Az egyik történetírói és véleményformáló tábor szerint mi, magyarok mindenkinél alávalóbbak vagyunk, ezért folytonos bűntudatunk kell legyen, és szerintük a magyar múltat úgy kell a jelenben feltárni és magyarázni, hogy a jövőre nézve elmenjen tőle a magyarság életereje és életkedve. 

A másik tábor szerint mi, magyarok senkinél nem vagyunk alávalóbbak, nem bűntudatra, hanem öntudatra rendelt nép vagyunk, és szerintük a magyar múlt ismerete nem arra való, hogy elvigye, hanem hogy visszahozza az életerőnket és életkedvünket.

Nos, kedves Honfitársaim, ezek után minden bizonnyal Önök is könnyen kitalálják, hogy az idők során – ha éppen foglalkoztak vele, és nem elhallgatták – mely történészi táborhoz tartozók írtak arról, hogy a 907-ben lezajlott pozsonyi csata talán nem is volt; ha mégis, akkor az talán nem is ott volt; ha mégis ott volt, akkor a magyarok mégsem arattak akkora fényes győzelmet, hanem csak apróbb győzelmecskét; hogy az amerikai West Point katonai akadémián napjainkban nem is kötelező vizsgaanyag a pozsonyi csata, hanem csak szabadon választható konzultációs téma; hogy az „Ugros eliminandos esse” talán nem is a bajor hadúrtól származik; ha mégis, akkor más szövegkörnyezetben értelmezendő satöbbi, satöbbi, satöbbi…
Akárhogyan is csűrik-csavarják egyes történészek, a lényeg az, hogy a magyarság felszámolását megfogalmazó baljós szállóige az elmúlt ezer esztendőben többször életre kelt, és megkísértette nemzetünket.

Egy német monostor évkönyvébe például 1241-ben azt jegyezték fel, hogy – idézem – „Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította.”

A történészek között vita folyik arról, hogy a korabeli Magyarország két és hárommillió fő közé tehető lakosságának körülbelül 50%-ára vagy csak 20%-ára becsülhető-e a mongol invázió okozta emberveszteség. Csak hogy érzékeljük az arányokat: az első világháborúban Magyarország lakosságának több mint 4%-a, a második világháborúban több mint 6% -a vesztette életét. 
„Ugros eliminandos esse” – ez lehetett volna a tatárok jelszava is, ha tudnak latinul.

De a megmaradás magyar ősereje – igen, az az erő, amely többek között a barcasági csángómagyar borica táncot is élteti – nem hagyta, hogy a végzet beteljesedjen. 

Olyannyira nem hagyta, hogy közel kétszázötven év múlva, Mátyás király idejében a Magyar Királyság lélekszáma már közel ötmillió volt, körülbelül kétszer több, mint a korabeli Angliáé, és ennek a lakosságnak a 80%-a magyar anyanyelvű volt.
Mohács után, a török megszállás és az azt követő nyugati zsoldosseregek által véghezvitt, majd Habsburg elnyomásba forduló „felszabadúlás” hatására, a Rákóczi szabadságharc leverése utáni időkre a magyarság lélekszáma a Kárpát-medencében hárommillió körülire zsugorodott. Az 1700-as évek végére a Kárpát-medencei betelepítések és bevándorlások eredményeként a történelmi Magyarország lakossága közel kilencmillióra nőtt. Ha voltak olyanok, akik a XVIII. században abban reménykedtek, hogy a betelepítésekkel végre felszámolják a magyarságot, azok tévedtek, hiszen a magyar nyelv és a magyar kultúra magához vonzotta a betelepülőket, így a XIX. század elején beköszönthetett a magyar történelem egyik legcsodálatosabb korszaka, a reformkor, amely megalapozta a modern magyar nemzet megszületését.

A XX. században is voltak, akik azt akarták, hogy végre bekövetkezzen a magyarság végzete. Az első világháború után a legvérmesebb tervek arról szóltak, hogy Budapestet meg kell hagyni önálló városállamként, és Magyarország teljes területét fel kell darabolni, és szét kell osztani a szomszédai között. 

A megmaradás ősereje azonban az elmúlt száz esztendőben is életre fújta a halálra ítélt magyarságot. Nagy áldozatok, gyötrelmek és veszteségek árán, de a magyarságban az összetartozás ereje erősebbnek bizonyult, mint azon erők, amelyek szét akarták szakítani.

Ma van szabad és cselekvőképes magyar államunk, van öntudatos és összetartó nemzetünk, van élhető és megtartó otthonunk szerte a Kárpát-medencében, és van szándékunk az együttműködésre minden velünk együtt élő néppel azért, hogy mindenki a szülőföldjén boldogulhasson.

A Kárpátok gyűrűjében ma is a magyar nyelvet beszélők tábora a legnépesebb, ami azt mutatja, hogy a magyarságot sem az elmúlt ezer esztendőben nem lehetett, sem a következő ezer esztendőben nem lehet felszámolni.
Egy szív, amely ismétlődően kitágul, majd összehúzódik, de soha nem szűnik meg dobogni – ez a magyar élet a Kárpát-medencében, kedves Honfitársaim! Ezért ne kishitűséggel és ne reménytelenséggel, hanem alázattal és bizakodással gondoljunk erre, amikor elmúlt évtizedeink magyar demográfiai mutatóinak alakulását olvassuk Budapesttől a Barcaságig. 
A magyarság ideig-óráig történő kiszorításával lehet ugyan próbálkozni, néhányan napjainkban is próbálkoznak ezzel a Kárpát-medencében, de nem érdemes, azon csak veszíteni tudnak azok, akik megteszik. Minderről Kelemen Hunor elnök úr és kollegái tudnak a leghitelesebb módon mesélni a Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek a bukaresti kormányból történt minapi kiszorítása kapcsán. A romániai magyarság vezető pártja, az RMDSZ létrejötte óta lojális a román államhoz, és hűséges a magyar nemzethez; létrejötte óta elkötelezett az euroatlanti értékek iránt; létrejötte óta erősíti  Romániában és a Kelet-európai térségben a politikai stabilitást és az etnikai békét. 

Tisztelt Elnök úr, kedves Hunor, köszönjük az RMDSZ-nek a szakszerű kormányzati munkát, amellyel erősítette a korábbi román kormány munkáját, és ne feledjék a borica tanulságát, mert az a politikában is igaz: akiről azt gondolják, hogy az elmúlásba taszították, az mindig újult erővel kel életre! 

Tisztelt barcasági csángómagyar barátaink!

A világjárvánnyal meggyötört és világháború veszélyével fenyegetett, bizonytalan mai időkben, a vészterhes világpolitikai hangzavarban sok európai emberben felmerülhet, így felmerülhet sok barcasági csángómagyarban is, hogy Ők, hogy Önök a maguk eszközeivel, mit tehetnének azért, hogy az élet biztonságosabb legyen Európában és benne a Barcaságban is.
Az európai politikát napjainkban megosztó számos eltérő nemzeti gazdasági és társadalmi érdek dacára, a különféle európai politikai erők sokféle önmeghatározása és politikai ideológiáik számtalan elnevezése ellenére, napjainkban Európában alapvetően két tábor kezd felseregleni: a józan ész tábora és ezen józan ésszel szembenállók tábora, akik előszeretettel hivatkoznak a progresszió üdvös voltára és az úgynevezett európai értékekre.

A józan ész tábora azt akarja, hogy Európa az európai emberekké maradjon; hogy az Európai Unió az európai emberek érdekeit szolgálja, ne pedig az európai embereket szolgáltassa ki Európán kívüli érdekcsoportok kénye-kedvének; hogy az Európai Unió az európai érdekeket képviselje a külvilágban, és ne a külvilág érdekeit Európában. 

A józan ész tábora azt akarja, hogy ne az embercsempészek, filantrópnak becézett gonosztevők által pénzelt álcivil szerveztek illetve korrupt brüsszeli bürokraták maffiaszerű hálózata döntse el, hogy az illegális migráció útjain ki jöhet be és ki élhet Európában, hanem erről az európai választópolgárok által megválasztott nemzeti törvényhozások döntsenek.
A józan ész európai tábora azt akarja, hogy a szexuális abnormalitások végtelennek tűnő variációinak hódoló állítólagos közösségek állítólagos jogaira hivatkozva senki, semmilyen körmönfont módszerrel ne vonhassa el a szülők gyereknevelési jogát.

A józan ész tábora azt akarja, hogy az Európa földjén jelenleg zajló, már eddig is százezres nagyságrendű halálos áldozatot követelő háborúban azonnali tűzszünetet kössenek a lövészárkokban szembenálló felek, kezdjenek béketárgyalásokat, és ne sodorják bele Európát egy világháborúba, a jelenleg zajló háború ürügyén pedig Európán kívüli érdekcsoportok pénzügyileg ne uzsorázzák ki és gazdaságilag ne tegyék tönkre az európai országokat. 

A józan ésszel szemben állók tábora mindennek éppen  az ellenkezőjét akarja. 

A jó hír, kedves Barátaink, hogy Európában mindenhol a józan ész tábora van társadalmi többségben. Nem ők a hangosabbak, de ők vannak többen.

A még jobb hír, hogy Magyarországon a józan ész tábora nemcsak társadalmi többségben, hanem cselekvőképes politikai többségben is van. 2010 óta a választópolgárok akaratából a józan ész magyar tábora politikai többséget szerzett, és azt demokratikus módon fenn is tudja tartani, a teljes magyar nemzet javára.

A legjobb hír pedig az, hogy amíg Európában demokrácia van, addig a józan ész társadalmi többsége minden országában bármikor politikai többségé is válhat.

Ez azt jelenti, hogy a józan ész és vele a kereszténység tanításából kisarjadt valódi európai értékek ereje ismét meghatározóvá fog válni az európai politikában, s talán helyreállítható lesz az igazi európai egység kulturális, szellemi és erkölcsi talapzata.
Mindaddig amíg ez bekövetkezik, kedves Barátaink, itt a Barcaságban Önök két dolgot tehetnek, ki-ki a maga eszközeivel és lehetőségeivel: mindenképpen megőrzik a borica táncot, megtanítják gyerekeiknek is, és hitükkel, munkájukkal és szavazatukkal mindenhol erősítik a józan ész magyar, román és európai táborát!

„Ha Isten velünk, ki ellenünk?”