Megyei Madách-ünnepség

Beszéd a Madách Imre születésének 200. évfordulóján tartott Nógrád vármegyei Madách-ünnepségen - Balassagyarmat

Tisztelt Polgármester Úr! Elnök Úr! Tisztelt Ünneplő Közösség!

„Ha tengerhez egy században egyszer jő egy madár, és szájában vizet visz, van remény, hogy elhordja” – ezzel Az ember tragédiájá-ból kimaradt, ám a szerző jegyzetei között fennmaradt idézettel kívánhatunk magunknak bizakodó és reményteljes magyar új esztendőt, egy kétségek között vergődő és egyre inkább reményvesztettségtől gyötört Európában.

Az élet, mint a legnagyobb forgatókönyvíró, dramaturgiailag jól időzítette Madách Imre születésének kétszázadik évfordulóját. Minden kerek évforduló különösen alkalmas arra a gondolatkísérletre, hogy mi lenne, ha az ünnepelt a kortársunk lehetne? Hogyan látná ő a mai világunkat, benne önmagát és bennünket, mai magyarokat?

Ha Madách ma velünk élne – tisztelt Hölgyeim és Uraim – semmi oka nem volna meglepődni azon, amit látna, hiszen ő már 163 esztendővel ezelőtt pontot tett arra az – azóta ötvennél több nyelvre lefordított – művére, amelyben lényegét tekintve mintegy látomásként előrevetítette a mai világunkat és benne valamennyiünk félelmét és reményét.

Napjainkban Madách talán – némileg értetlenül – csak amiatt vonná össze a szemöldökét, hogy férfi és nő – azaz Ádám és Éva – az emberiség fennmaradását biztosító egymásnak rendeltségét a mai nyugati kultúrában micsoda hévvel igyekeznek átírni Ádám és Béla kapcsolatára. 

Mint emlékezetes, Az ember tragédiájá-ban a mindenből kiábrándult Ádámot Éva tartja vissza az öngyilkosságtól, amikor közli vele, hogy szíve alatt gyermeket, új életet hordoz. Ma a nyugati ember készül, már nem is csak szellemi, hanem egyenesen biológiai öngyilkosságra, és talán Madáchban is felmerülne a kérdés, ki fogja visszatartani ettől a végzetes cselekedettől? Hiszen napjainkban a „nonbináris” Lucifer azt suttogja Éva fülébe, hogy Ádám maga a toxikus maszkulinitás, aki már nem a társa, hanem ellensége a nőnek. S vajon Ádám az Élet élni akarását, vagy csak egy szükségtelen ökológiai lábnyomot látna-e a születendő magzatban?  

Nos, ezen kívül minden egyéb tekintetben Az ember tragédiájá-ban Madách pontosan megírta a lényeget mai világunkról, s benne mindent az emberi lélekért zajló szakadatlan küzdelemről a jó és a rossz, a fény és a sötétség, a hit és a tagadás, azaz végső soron – ahogy mi, keresztények tartjuk – Isten és a Sátán között. 

Madách Imrére azért vagyunk büszkék, és azért vagyunk ma is hálásak neki, mert magyar szívvel, ésszel és lélekkel egyetemes értékű és örök érvényű művet ajándékozott nekünk és a nagyvilágnak. Noha Madáchot nem sorolják a filozófusok közé, főműve a világirodalom egyik legmélyebb filozófiai költeménye. Noha nem volt sem hadtudós, sem hittudós, az általa megfogalmazottnál tömörebb és hasznosabb magyar létparancsot eddig senki nem fogalmazott meg: „Ember: küzdj és bízva bízzál!” Szerb Antal írja ennek kapcsán, hogy Madách kritikusai „sehogy sem tudták összeegyeztetni a tragédia váratlan happy-endjét a történelmi színeken végigvonuló, következetes és semmi kiutat nem engedő dezilluzionizmusával.” Majd magyarázatként így összegez: „…Madách életfilozófiája ugyanaz az, ’és mégis’ gondolkozás, melyet Zrínyiben fedeztünk fel először (…) Az ’és mégis’ bizalom az irracionális életösztönökben, amelyek a végső órán kitörnek a lélek mélységéből, megcáfolják a legvilágosabb logikát, utat találnak az úttalanban, és megmentik az embert és a nemzetet. Legnagyobbjainknak ez az életbölcsessége a magyar eidosz legsajátosabb filozófiai mondanivalója. (…) lelki alapja az az érzés, hogy bármi csapások érnek kint a valóságban, kívül a gyepűn, van valahol, bent a magyar lélek mélyén valami megközelíthetetlen, körülhatárolt, független terület, ahol a magyart nem győzhetik le a szünet nélkül sújtó századok.” 

De ki is volt ez a nógrádi látnok, miből merítette a lényeglátását, és életműve miért fontos az utókor számára? 

Tisztelt Ünneplő Közösség!

A Történelem Ura mindenki számára kijelöli a maga korát, amelyben mindenki megmérettetik. Az egyén sorsában pedig – mint cseppben a tenger – mindig ott tükröződik nemcsak az elődei, azaz a családi felmenői, hanem a tágabb közössége, a nemzete sorsa is.

A krónikák szerint Madách Imre édesanyja Búvár Kundtól eredeztette családfáját. Apai ágon a Madáchok gyökerei a XII. századig nyúlnak vissza; a tatárjáráskor már IV. Béla királyt segítik a menekülésben; hadba vonulnak Hunyadi Jánossal, vitézkednek Mátyás király seregében; majd Eger ostroma idején a török lerombolja a sztregovai várkastélyukat, és elhurcolja annak urát, Madách Pétert, aki szabadulása után Erdélyen át gyalog tér haza Nógrádba, erőt gyűjt, és kapitányként ismét harcba száll a pogányokkal. 

„Nekünk egész államéletünk egy századokig tartó óriási küzdés a nemzeti létünkért a nemlét ellenében” – írta 1862-ben Madách, aki cselekvő részese volt annak a nemzedéknek, amely 1848–1849-ben visszaállította az ellenséges túlerő súlya alatt a mohácsi csatamezőn megrendült, majd azután széthullott történelmi magyar állam egységét, függetlenségét és cselekvőképességét. Részese volt azon időknek is, amikor a szabadságharc és forradalom vérbe fojtása után idegen érdekű politikai, gazdasági és szellemi gyarmatosítás áldozatává vált Magyarország. Az ember tragédiájá-nak első változatát Lucifer címmel 1853-ban a pesti Újépület börtönének foglyaként írja meg, s közben krétával verseket ír a börtöncella asztallapjára. A mű második változatát, nagy lelki nyugtalanságoktól gyötörve, 1856-57-ben veti papírra, majd 1859 februárja és 1860 márciusa között megírja Az ember tragédiájá-nak harmadik, végleges változatát. Ezt követően – miként a kortársai feljegyezték – lelki nyugalma helyreállt. 

Ezt tükrözi az 1861-es országgyűlés megnyitására készülve személyes programadásként írt Politikai hit vallomás-a is, melyben a ’48-as törvények eszmeiségének talajára helyezkedve, máig ható érvénnyel így fogalmaz: „A szabadság alatt értem hazám minden beolvasztástól megóvott integritását, saját ügyei s különösen legnagyobb két kincse: a nép vére és pénze fölötti rendelkezhetés jogának minden idegen befolyástól való megőrzését, nyolc százados alkotmányos küzdelmeink virágát…” 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat” – Arany János így vélekedett Madáchról 1861-ben. A modern nemzeti tudatra ébredést meghatározó XIX. században a Gondviselés egyetemes zsenik sorát rendelte ki a magyarság számára, úgy a politikában, mint az irodalomban, ami akkor jóformán nem is volt egymástól szétválasztható szolgálat. Kultúra nélkül nincs nemzet, és minél szervesebb, mélyebb ez a kultúra, annál erősebb a nemzet, annál kevésbé szorul ellenségképek gyártására, annál inkább képes integrálónak illetve befogadónak lenni mások számára is. Nem vallana tehát jó sáfárkodásra részünkről, ha a XXI. században Petőfi vagy Arany géniuszának árnyékában észrevétlen maradna Madách nagysága. 

A magyar történelem és irodalom nem a nyugati mintakövetés, mindig a Nyugathoz viszonyított lemaradás története, hanem a magyar nyelvben és kultúrában fogant magyar észjárás által alakított sajátos világlátás és a világhoz való önérdekű viszonyulás megnyilvánulása. Madách életműve a világirodalomban történő magyar mintateremtés erejének lenyűgöző példája.
Madách nemcsak megrendítően ábrázolta a történelembe vetett ember tragédiáját, hanem keresztény gondolkodást is kínált annak feloldására: a Gondviselésbe vetett hitet. Isten nélkül nincs erkölcs, erkölcs nélkül pedig nincs emberhez méltó élet.
A tragédia létfilozófiai kérdése, történetfilozófiai kérdése és etikai kérdése ezáltal nyer egységes, egymásba fonódó választ Madáchnál: a szellem akkor erősebb az anyagnál, ha hiszünk benne; a történelem akkor fejlődés, ha küzdünk érte; küzdeni csak akkor tudunk, ha meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól; erre a megkülönböztetésre pedig csak akkor és csak addig vagyunk képesek, míg bensőnkben hajlandóak vagyunk meghallani az „égi szót”.

„De, óh Uram! ki fog feltartani, hogy megmaradjak a helyes uton?” – szól Ádám végső kérdése. „Karod erős – szíved emelkedett: végetlen a tér, mely munkára hív, s ha jól ügyelsz, egy szózat zeng feléd szünetlenül, mely visszaint s emel, csak azt kövesd” – hangzik a válasz. 

Ha nincs hit, akkor a szellem szükségszerűen legyőzetik az anyag által, akkor a történelem hanyatlás, a luciferi tagadás és nihilizmus elhatalmasodik, a küzdelem tárgytalanná, az élet pedig értékek nélkülivé, így értelmetlenné válik.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Madách halála után tizennyolc esztendővel, 1882-ben állítólag meghalt Isten. Legalábbis a luciferi korszellem egyik hírnökeként ezt jelentette be a költő, Nietzsche.

„Isten halott (...) És mi öltük meg őt” – mondta, és néhány év múlva azt is felfedte, kik azok a „mi”. „Ateisták és immorálisak vagyunk, ám jelenleg támogatjuk a csordaösztönök vallásait és morálját. Ezek ugyanis olyanfajta embert készítenek elő, aki egyszer okvetlenül a mi kezünkbe kerül, és akinek mindenképpen a mi kezünkre lesz szüksége.”

Nos, a vetés napjainkra beérett. Ma már nemcsak az istenhitet, hanem mindenféle morális meggyőződést, kötődést ki akarnak ölni a nyugati világban azok, akik embertársaikat az uralmuk alá akarják hajtani. 

Azt ajánlják a ma emberének, ne a szülőföldjét, hanem az egész világot érezze otthonának, legyen világpolgár, mert pontosan tudják, hogy akinek az egész világ az otthona, az valójában hontalan és gyökértelen, tehát könnyebben elidegeníthető mindentől, könnyebben alávethető és uralható. Madách Ádámja a tizenkettedik színben, a Falanszterben már hiányolja a haza fogalmát, szerinte „az emberkebel korlátot kíván, fél a végtelentől…”

Lucifer XXI. századi ügynökei azt ajánlják a ma emberének, vesse le magáról a családi kötelékek terhét, mert a család nem a szeretet, hanem az erőszak fészke, ugyanis pontosan tudják, hogy családi szeretetközösség nélkül az egyén lelkileg kiszolgáltatott. 

Végső soron az emberek természetes öntudatát akarják felszámolni, azért, hogy megfosszák őket mindentől, ami lelki és anyagi értelemben biztonságot nyújthatna nekik, szét akarják zilálni az értékrendszerüket azért, hogy ezáltal ne legyenek képesek saját érdekeik felismerésére és érvényesítésére sem. 

A ma emberének tragédiája az, hogy ezen lelki és szellemi merényletekhez a történelemben korábban soha nem látott hatékonyságú eszközök állnak a merénylők rendelkezésére. 

A technika vívmányainak eredményeként az információnak olyan technológiai feldolgozása, összpontosítása és manipulálása vált lehetségessé, amely soha nem tapasztalt módon növelte meg az emberek befolyásolási lehetőségét.

Csak hogy a nagyságrendeket érzékeljük: Madách Imre korában körülbelül 1,1 milliárd ember élt a Földön, és a világ korabeli nyomtatott sajtótermékeinek összesített példányszáma sajtótörténészek szerint nem érte el a tízmilliót. A tömegtársadalom mindennapi szellemi eledelét, a bulvármédiát makói származású hazánkfia, bizonos Pulitzer József teremtette meg a XIX. század végén az Egyesült Államokban, ám miután létrehozta ezt a műfaji szörnyszülöttet, megvilágosodott, és 1904-ben már maga is úgy fogalmazott, hogy „a cinikus, zsoldoslelkű sajtó idővel ugyanolyan alantas népet teremt, mint amilyen ő maga”.

Napjainkban már több mint nyolcmilliárd ember él a Földön, ebből csaknem ötmilliárd ember csatlakozik az internethez, és a statisztikai adatok szerint átlagban naponta több mint hat órát tölt a digitális világban. Úgy is mondhatnánk, az emberiség lassan, de biztosan a fizikai világból a virtuális világba menekül, hasonlóan, mint ahogy Madách Ádámja menekült az űrbe. 
Az emberiség számára páratlan esély, ha ez a digitális rendszer a közjót és a közérdeket szolgálja a fizikai világban, és rettenetes veszély, ha – miként ez látszik – mindezt magánérdekek vonják uralmuk alá.

A nyugati világban napjainkra felborult a nemzeti államoknak mint közhatalmaknak, illetve a magánérdekek korlátlan érvényesítésére törő, országokon és földrészeken átívelő érdekcsoportoknak a XIX. században még fennálló erőegyensúlyi viszonya. A semmiféle demokratikus legitimitással nem rendelkező magánhatalmak pénzügyi és technológiai fölénybe kerültek a demokratikus választási legitimációval rendelkező államokkal szemben, és ennek megfelelően új hatalmi világrendet akarnak szabni. A közhatalmak és magánhatalmak viszonyrendszere alakulásának ismerete nélkül nem érthetőek és nem értelmezhetőek sem a nyugati világ jelenleg zajló, sem a jövőbeli politikai, gazdasági, társadalmi folyamatai. 

A tervezett új világrendnek egyszerű a hatalmi képlete: minden erőforrásnak a magánhatalmak kezében kell összpontosulnia, ők akarnak lenni minden anyagi, pénzügyi és szellemi erőforrás  kizárólagos haszonélvezői. Az információt, a politikai döntéshozatalt, a pénzügyi erőt és a tulajdont is a saját irányításuk alatt akarják összpontosítani. A szuverén nemzetállamok transznacionális intézmények alá rendelése – így az Európai Unió föderalizálása –, egy új és egységes digitális valuta lehetséges bevezetése, az államok eladósítása és kifosztása, illetve a parlamentáris demokrácia és a nemzeti kultúra tartópillérének számító középosztály gazdasági, jogi és politikai eszközökkel zajló ellehetetlenítése adja e törekvés módszertanát. 

A háború és béke kérdése többé már nem az európai társadalmak, hanem az Európán kívüli hitelezők akaratán múlik. A szomszédunkban dúló tragikus háborúnak is akkor lesz majd vége, amikor a béke a hitelezők számára jövedelmezőbb üzletnek bizonyul a háborúnál. Sajnos azonban még nem ez a helyzet, így az európai földön zajló konfliktus jelenleg világháborúvá szélesedéssel fenyeget. 

A közhatalmat képviselő államok és a kevesek érdekeit szolgáló magánhatalmak új erőegyensúlya nélkül a nyugati világban napjainkban tapasztalható lelki, szellemi, gazdasági és politikai válságok a jövőben tovább fognak mélyülni. 
A közérdeket képviselő államoknak nem egyének és nem tömegek, hanem csak a közösségek, a nemzeti, vallási és családi közösségek tudnak politikai erőt kölcsönözni ahhoz, hogy útját állhassák annak az egyszerre arctalan és arcátlan törekvésnek, mely ezen államok elsorvasztására, felszámolására, magánhatalmak túszává tételére irányul.  

Az Istenbe vetett hit, a haza és a család iránti elköteleződés nélkül pedig nincsenek az egyént oltalmazó, s végsősoron az államot alkotó közösségek. Így azonban a szép új világ csak embertelenséget, nihilizmust és aberrációt szülhet.
Nos – tisztelt Ünneplő Közösség –, ez a tétje napjaink politikai küzdelmeinek ez a felelőssége a demokratikus politikának, és ez a felelősségünk mindannyiunknak, akik elégtételt akarunk adni az elődeinknek, és reményt az utódainknak. 
Öntudat vagy önfeladás? A józan ész vagy a meghasonulás? Nemzeti szuverenitás vagy birodalmi alávetettség? Hazaszeretet vagy hazaárulás? Az Élet vagy a Halál kultúrája? Az Isten vagy a Sátán szolgálata? Muszáj választanunk. 

Tisztelt Honfitársaim! 

A XX. század borzalmain túllépni akaró Ádám számára – úgy tűnik – a XXI. sem tartogat mást, mint újabb illúziók elvesztését, az eszmények sárba tiprását, és a rációba kapaszkodó remény megcsúfolását. Istennek hála, mi itt, Madách hazájában ismerjük a Titkot. Ahogy idéztük tőle: egész Kárpát-medencei történelmünk nem más, mint nyelvünkért, kultúránkért, hitünkért és szabadságunkért folytatott erőfeszítéseink és harcaink véget nem érő folyamata, melynek során nemegyszer megadatott számunka az a megtiszteltetés is, melyet 1849-ben Petőfi így énekelt meg:

„Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely midőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.”
Megmaradásunk záloga pedig mindmáig a küzdeni akarás és a Mindenható kegyelme volt. Legyen így ezután is, s „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”