Tisztelt Rektor Úr, tisztelt Egyetemi Polgárok, tisztelt Emlékező Közösség!

A mai napon, Kossuth Lajos születésnapjának évfordulóján, idézzük fel a halála előtt néhány héttel, kilencvenkét esztendősen, még saját kézzel írt összegzését földi pályafutásáról: „(...) Én a múltnak vagyok az embere, de az a múlt, amelynek embere vagyok, olyan mint, amelynek a jövendőnek kell lenni, ha a magyar nemzetnek még van jövendője. Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi: az én nevem óramutató, jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell (...) és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek a neve: állami függetlenség.”

Független, szabad és önrendelkező magyar állam – ez rendült meg a középkorban a mohácsi csatamezőn, amikor Magyarország a keresztény Európát védelmezve és Európa által cserben hagyva megroppant a keresztényellenes túlerő súlya alatt, majd három darabra hullott szét.

Azóta a magyarságnak a szabadság valójában az állami függetlenséget jelenti, amely a nemzeti önrendelkezésen, az önbecsülésen és a határokon átívelő összetartozáson alapul. Ezért szálltak harcba Bocskai István hajdúi a XVII. században, ezért bontottak zászlót Rákóczi Ferenc kurucai a XVIII. században, ezért vívták szabadságharcukat Kossuthék a XIX. században, ezért küzdöttek a barikádokon az ötvenhatos pesti srácok, ezért szabadultunk meg a kommunista rendszertől 1990-ben, és ezért küzdöttünk még húsz esztendeig, immár a demokrácia eszközeivel azért, hogy a XXI. századra végre a posztkommunizmus korszakát is lezárhassuk.

Kossuthék szabadságharca a történelmi idő és földrajzi tér meghatározottságainak korlátai között zajlott, és bukott el – mondhatnánk – szükségszerűen. Ám talán éppen ezért vált elévülhetetlenné, határtalanná és megkerülhetetlenné minden későbbi nemzedék számára, amely emberhez méltó életet akart és akar élni. „Csak a demokrácia, és semmi más, mint a demokrácia azonos a szabadsággal.” – vallotta Kossuth, akinek a legkorszerűbb demokrácia-fogalmat is köszönhetjük: „Mindent a népért, s mindent a nép által. Semmit a népről a nép mellőzésével. Ez a demokrácia.” – fogalmazott 1852-ben a hazáját sújtó legnagyobb önkény idején a magyar történelem legtudatosabb szabadságharcosa.

A századok során a magyar szabadságért sokan hoztak hősies és tragikus áldozatot, akiket az utókor múlhatatlan hálával tisztel és becsül, de senki nem küzdött lényeglátóbban a magyar szabadságért, mint Kossuth Lajos. Talán ez a magyarázata, hogy Kossuthot nemcsak mérhetetlenül tiszteljük, de oly mélyen a szívünkbe is zártuk.

Kossuth lényeglátására – tisztelt Honfitársak – ma is szükségünk van!
„Ébredjetek fel, ó népei s nemzetei a szabad és keresztény Európának, Magyarország terén Európa szabadsága döntetik el.” – nem a múlt héten született ez a vészkiáltás, hanem 1849. június 28-án. Kossuth a magyar kormány segélykérő kiáltványában ezen szavakkal figyelmeztette Európát, hogy a magyarországi csatatereken zajló korabeli nagyhatalmi geopolitikai játszmáknak nemcsak Magyarország eshet áldozatául.

Deák Ferenchez intézett Cassandra levelében Kossuth arról ír, hogy az önálló magyar pénzügyekről, hadügyekről és külügyekről való lemondással „elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpraktikusabb életbiztosítékát” és a történelem tüzében olyan máglyává válunk, amelyen megégettetik az osztrák birodalmi sas, de vele együtt égettetünk meg mi is.

A kiegyezés vitáját, amely ma is tart – s talán örökké fog tartani, nem nekünk, mai magyaroknak kell eldöntenünk, nem nekünk kell igazat adnunk Kossuthnak vagy Deáknak. Ha egyáltalán eldönthető, eldönti majd a még előttünk álló idő. A Kossuth pártiak szerint a történelem már eldöntötte. A kiegyezés műve az első világháború végén összeomlott. A birodalom seregeiben harcoló több mint három millió magyar katonából több mint hatszázezer életét veszítette, több mint nyolcszázezer hadifogságba került, és csaknem másfél millió magyar katona sebesült meg. Saját katonai, pénzügyi és külpolitikai érdekeinek önálló képviselete híján Magyarország képtelen volt megvédeni a határait, és elveszítette történelmi területének kétharmadát, a magyarság egyharmada pedig idegen hatalmak fennhatósága alá került.

A Kossuth által a kiegyezés küszöbén kárhoztatott jogfeladásnak alig több mint ötven esztendő múlva ez lett a történelmi következménye.

Ma egy másik korszak küszöbén állunk, amikor ismét jogfeladásokra akarják bírni Magyarországot. Ismét el akarják vonni jogunkat, hogy megvédjük a saját határainkat, el akarják vonni az állami szuverenitásunk azon jogosítványait, amelyekről az Európai Unióhoz való csatlakozással Magyarország egy percre sem mondott le, hanem azok gyakorlását szabályozott módon csak megosztotta az Európai Unióval.

Ezt a korszakot a tervezői – ma már egyre nyíltabban, ugyanakkor megtévesztő módon – az Európai Egyesült Államok korának nevezik, de a valóságban ez a korszak az Európai Felszámolt Államok korát fogja eredményezni. Ez a korszak azzal fenyeget, hogy Európa minden országa és minden népe Európán kívüli politikai és gazdasági érdekek áldozatává válik; ez a korszak azt hozhatja, hogy a nemzeti államok szövetségeként létrehozott Európai Unió nem szolgálni, hanem kiszolgáltatni fogja az európaiakat. Ebben a tervben nem egyesíteni, hanem felszámolni akarják az európai államokat annak érdekében, hogy a kontinensünk emberi, gazdasági és pénzügyi erőforrásai teljes mértékben alárendelődjenek külső, Európán illetve a demokratikus döntéshozatal és ellenőrzés hatókörén kívüli érdekeknek.

Mindezek okán Kossuth Lajos Cassandra levelének alapos tanulmányozása nemcsak nekünk, mai magyaroknak – s különösen önöknek, a köz szolgálatára készülőknek – szolgálhat tanulságul; nem is csak más országok saját nemzetük érdekeit követni akaró politikusainak, hanem az Európai Unió vezetőinek is. Mert nem csak az az ország bukásra ítélt, amely feladja, önrendelkezését és önbecsülését, bukásra ítélt az a birodalom is, amely felszámolja alkotó részeinek önrendelkezését, amely a demokráciára hivatkozva felszámolja a demokráciát, és a szabadság nevében elfojtja a szabadságot.

Kossuth Lajos a XIX. századi nemzeti szabadelvűség egyik leglényeglátóbb európai és magyar képviselője volt, akinek politikusi ereje a valóságismeretben gyökerezett. A liberális jelzőt a XXI. századra végleg elbitorló élő sakkfigurák – legyenek akár gyalogok, akár vezérek egy földrésznyi sakktáblán – a valóságidegenségre és a valóságtagadásra alapozzák politikájukat. Ez a különbség a két korszak, a múlt és a jelen liberalizmusa között. Kossuth és a múlt hozzá hasonló szabadelvű politikusai nélkül ma talán nem lenne Magyarország, nem lenne magyar nemzet. Ha nem tudunk a szabadság szép eszményéből csúfot űző, a demokráciából a népképviselet karikatúráját csináló, az emberi méltóságot az emberi jogokra hivatkozva cinikusan a sárba taposó mai – úgynevezett – liberalizmusnak ellent állni, akkor holnapra nem lesz Magyarország, nem lesz magyar nemzet. De nem lesz egyetlen európai földdarab és közösség sem, amelyik megérdemelné, hogy országnak és nemzetnek nevezzék.

Hiszünk abban, hogy akinek itt ma felavatjuk a szobrát, nemcsak a múlt, hanem a jövő embere is, és mi, mai magyarok – szívvel, lélekkel és ésszel – ezért akarunk Kossuth népének maradni, és Kossuth népeként megmaradni.

Tisztelt Emlékező Közösség!
A ma avatandó szobor kulturális önrendelkezésünk jegyében került ide a Közszolgálati Egyetem parkjába.

1927-ben a mai Kossuth téren százezer magyar ember ünnepelte meg az 1848-as első független és felelős kormány tagjait megörökítő szoborcsoport felállítását, mely alkotás középpontjában – hasonlóan a magyar szabadságharcban és forradalomban betöltött helyéhez – Kossuth Lajos állt.
1950-ben a korabeli kommunista hatalom a szoborcsoport lebontásáról és szétdarabolásáról döntött, mert szerintük az alkotás túl pesszimista volt. A korabeli kultúrbarbárok ezen érvelése ahhoz hasonlítható, mintha valakinek eszébe jutna elbontani Auguste Rodin Calais-i polgárok című alkotását azzal az indoklással, hogy a művész által megörökített, önfeláldozásra jelentkező francia polgárok nem tűnnek elég vidámnak.

2011-ben arról döntöttünk, hogy helyreállítjuk a Kossuth térnek a kommunista szoborrombolások előtti képzőművészeti arculatát, és – többek között – pontos másolatában visszaállítjuk a helyére Horvay János alkotását is. Mindezt nemcsak a magyar önbecsülés diktálta, hanem a történelmi hűség iránt tisztelet is.

Az 1952-től 2014-ig a Kossuth téren állt – Kisfaludi Strobl Zsigmond és társai által alkotott – Kossuth-szoborcsoportnak megfelelőbb helyszínt és megfelelőbb tulajdonost nem is találhattunk volna a jelenleginél, ezért köszönöm a Nemzeti Közszolgálati Egyetemnek, hogy elfogadta az Országgyűlés Hivatalának felajánlását, és vállalja, hogy felelős őrzője lesz a ma újra avatandó szobornak.

A kossuthi politikai értékrend sarokkövének számító nemzeti önrendelkezés gyakorlásának egyik legfontosabb intézményi letéteményese ugyanis a mindenkori Országgyűlés, ám ezen önrendelkezés képességének legfontosabb szakmai fejlesztői az egyetemek, különös tekintettel az államtudományokat, közigazgatási és nemzetbiztonsági tudományokat művelő egyetemekre.

Ezért gondoljuk azt, hogy Kossuth Lajos szobra a mai naptól kezdődően az Országház épülete előtt is és a Közszolgálati Egyetem épülete mellett is ugyanazt hirdeti: „A Haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk kötelességgel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.”

Isten éltesse a magyarokban Kossuth Lajos emlékét, és adjon erőt híveinek!
„Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!”