Mélyen tisztelt Wittner Mária! Mélyen tisztelt jelenlévő és lélekben jelenlévő Szabadságharcos Honfitársaink! Tisztelt Kormánybiztos Asszony, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Isten hozta Önöket az Országházban, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának szentelt emlékév zárókonferenciáján.
XXI. századi világunkban, a digitális információrobbanás korában az egyéni és közösségi emlékezés készségét és képességét soha nem látott kihívások érik, ezért a ma záruló emlékév eredményességének igazi mércéje az, hogy hatvan esztendő távlatából mi, mai magyarok megértjük-e pontosan az 1956-os forradalmunk okát, célját, és megőrizzük-e annak üzenetét. A helyes emlékezés képessége nélkül nincs helyes önismeret, és ez az összefüggés különösképpen fontos a magyar történelemben.

Az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtása után, 1850-ben a korszak egyik legkiválóbb megfigyelője, Kemény Zsigmond a következőket írta a Forradalom után című művében: „S hiszem, hogy a magyar nemzet tévedései nagy mértékben onnan eredtek, mert midőn cselekedetei és szenvedései által gazdaggá tette történészetét, e kincsszekrényt zárva tartotta vagy legalább belőle nem merített a jelen számára elég tanulságot, hanyag volt a visszaemlékezésben, s így sem erejének, mellyel bírt, sem a nehézségeknek, amelyek ellen küzdött, ismeretéhez nem juthatott.”

A saját erőnk túlbecsülése illetve a velünk szemben álló ellenérdekeltek erejének alábecsülése egyaránt végzetes lehet – figyelmeztetett bennünket a XIX. század magyar krónikása; és valóban, a magyar történelemben végigkísér bennünket ez a végzet.

A magyar nemzet emelkedésének vagy süllyedésének okairól az írástudók könyvtárnyi vitaképes magyarázattal szolgáltak és szolgálnak, ám van egy ok, egyetlen ok, amellyel a történelem szembesít bennünket, és ezért az vitán felül áll: amikor Magyarországnak önrendelkezésre képes, azaz szuverén, cselekvőképes és nemzeti célokat követő állama volt, akkor a magyar nemzet mindig felemelkedett. Amikor viszont a magyar államiság hiányzott, vagy az állam elveszítette szuverén, cselekvőképes és nemzeti jellegének bármelyik elemét, akkor a magyarságra mindig nehéz idők és történelmi zuhanások vártak.
A középkorban a független, cselekvőképes és a kornak megfelelően nemzeti magyar állam nemcsak Magyarországot, hanem a dél-keleti végeken a keresztény Európát is védte az Európán kívüli és az európai civilizációt megsemmisíteni akaró ellenséges erőktől. 1956-ban éppen ötszáz esztendős évfordulója volt annak, hogy a közép- és kelet-európai népek fiait is soraiba foglaló magyar várvédő sereg 1456-ban Nándorfehérvárnál – a mai Belgrád alatt – megállította a többszörös túlerőben lévő oszmán hadakat, és ezzel hetven esztendőnyi védelmet és nyugalmat biztosított a korabeli Európának.

Azonban alig öt évtized múltán előbb a magyar államot vezető elit nemzeti célmeghatározó képessége veszett el, majd pedig az állam cselekvőképessége roppant meg végzetesen, míg aztán önmaga és Európa védelmében maga a középkori magyar állam is felmorzsolódott, 1526 után pedig Magyarország három részre szakadt, és elveszítette tényleges önállóságát. Ezt követően a magyarok számára a szuverén, cselekvőképes és nemzeti magyar állam helyreállítása testesítette meg a legfőbb szabadságot. A szabadságot arra, hogy megmaradhassunk annak, akik vagyunk. Ez volt a cél, amely átívelt az évszázadokon, és összekötötte a magyar nemzedékeket.

A XVIII. században ez a cél vezérelte Rákóczit és kurucait, 1848-49-ben ezt a célt tűzték zászlajukra a Márciusi Ifjak és Kossuth Lajosék, és a XX. században ezt a célt akarta elérni az 1956-os forradalom és szabadságharc is. Az ellenséges túlerő mindhárom nagy szabadságküzdelmünket vérbe fojtotta, de a magyar szabadságvágy mindhárom esetben legyőzetve is győztesnek bizonyult, mert a legnehezebb időkben is éltette és erősítette a magyarok reményét és hitét, amíg az idő megérett a nemzeti célok megvalósulására.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mi volt az az erő, amely az ellenséges túlerő által legyőzött, a külvilág által cserbenhagyott 1956-os forradalmunkat mégis győztessé tette? Ez az erő a népben, a magyar emberekben rejlett. Az 1956-os forradalom nem az elitek, hanem a nép forradalma volt. Nem a reformer kommunista pártkáderek, nem az értelmiség különböző csoportjai, hanem a magyar emberek forradalma, azon – úgymond – egyszerű, hétköznapi magyar embereké, akikben – tudatosan vagy ösztönös módon – úgy forrt össze a nemzeti szabadságvágy és a társadalmi igazságosság iránti vágy, mint még soha a XX. századi magyar történelemben.
1956 hősei egy olyan rendszerrel szálltak szembe, amely a nemzeti önazonosság megtaposásán, az állami önrendelkezés felszámolásán és az önbecsülést romboló társadalmi és gazdasági megalázáson és méltánytalanságon alapult.

Ez a rendszer volt a szovjet kommunizmus. Ennek a rendszernek Magyarország nem önszántából lett része, hanem a közép- és kelet-európai sorstársaival együtt, a második világháború után a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió közötti geopolitikai játszmák áldozataként lökték oda rabnak, elorozván helyét Európa szabad világában.
Ahogy az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc megkerülhetetlen tanulsággal szolgált a korabeli Európának, épp oly fontos az üzenete a mai európai és magyar nemzedékek számára. A magyar forradalom tükrében az egykori Európa és nagyvilág felismerhette a kommunizmus igazi arcát, így 1956 után jóhiszeműen már senki sehol nem hivatkozhatott többé a kommunizmus vagy emberarcú szocializmus állítólagosan a nép felemelkedését szolgáló céljaira.

A magyar forradalom egyben mindenki számára tragikus példa volt arra, hogy a megszállt Európa egy fejét felemelő nemzete a XX. század második felében miként eshet áldozatául Európán kívüli nagyhatalmak cinikus játszmáinak.

A forradalom és szabadságharc tanulsága napjainkban pedig arra figyelmeztet, hogy a saját önazonosságának, önrendelkezésének és önbecsülésének fenntartása és védelme nélkül egész Európa, az egész Európai Unió tragikus vesztese lehet az Európán kívüli nagyhatalmi erők és az államok fölötti, demokratikus felhatalmazás és ellenőrzés nélkül működő háttérhatalmak gátlástalan érdekérvényesítésének.

1956 magyarjai azt üzenik a XXI. századnak, hogy a nemzeti önazonosság, önrendelkezés és önbecsülés soha nem veszélyforrás, hanem mindig erőforrás egy közösség számára, így Európa és az Európai Unió számára is. Egy olyan globális versenyben, amelyben az identitás egyre inkább politikai és gazdasági versenyképességi tényezővé válik, Európa nem állhat helyt a közös keresztény civilizációs alapokra épülő, sokszínű nemzeti kultúrák alkotta európai identitás nélkül.

A magyar ’56 azt üzeni a XXI. századnak, hogy a népakaraton nyugvó állami szuverenitásokból sem a népakarat, sem az állam, sem annak szuverenitása nem vonható ki, mert ellenkező esetben a demokrácia leépülése, anarchia és alávetettség vár Európára.

1956-os magyar forradalmunk és szabadságharcunk eszményei és értékei arra köteleznek bennünket, hogy olyan Európai Uniót, és benne egy olyan magyar államot építsünk, amely szolgálja, és nem kiszolgáltatja az európai és a magyar polgárokat.

Ezen eszményekért hatvan esztendővel ezelőtt a magyarok a biztos halált is vállalva nekimentek a szabadságot eltipró idegen tankoknak. Nem azért tették ezt, hogy huszonhat évvel az orosz tankok kivonulása és a szovjet kommunizmus bukása után az SZKP KB Politikai Bizottsága helyett most az EU Bizottságának bürokratái és egy bajkeverő nemzetközi pénzügyi spekuláns által megszemélyesített, de rejtőzködő hatalmi hálózat dönthessen a legalapvetőbb nemzeti érdekeinket érintő ügyekben.

Félreismeri és lebecsüli a magyarokat, aki napjainkban úgy gondolja, hogy nyomásgyakorlással és fenyegetéssel rávehetőek leszünk 1956 örökségének megtagadására, önazonosságunk, önbecsülésünk és önrendelkezésünk feladására.
Köszönet mindenkinek, aki élteti 1956 emlékezetét, aki munkájával hozzájárult az emlékév méltóságához.

Dicsőség az 1956-os magyar hősöknek, Isten adjon erőt, állhatatosságot és bölcsességet a követőiknek!