Excellenciás Érsek Úr!
Tisztelt Polgármester Úr, Főtisztelendő Rektor Úr!
A Lengyel-Magyar Baráti
Társaság Tisztelt Tagjai!

Minden nemzetnek vannak olyan nagy fiai, akiknek emlékét az utókor nemcsak a történelemkönyvekben, hanem a szívekben is őrzi.
Nekünk, magyaroknak ilyen II. Rákóczi Ferenc, a Nagyságos Fejedelem, Magyarország XVI-XVIII. századi történelmének legkimagaslóbb személyisége, mind tetteinek történelmi jelentősége, mind erkölcsi nagysága miatt.

II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek született, vezetésre hivatott család sarjaként. Apai ágon ősei közé tartozott Báthory István erdélyi fejedelem, lengyel király. Rákóczi minden idők leggazdagabb magyar főura volt. A mai Lengyelország területi nagyságával mérhető történelmi Magyarország egynegyedét családi birtokként mondhatta magáénak. S ez a dúsgazdag főúr – hazája és nemzete szabadságának érdekében – mindenéről lemondott, hogy elveit megőrizhesse. 35 évesen emigrációba kényszerítve, 24 száműzetésben eltöltött esztendő után, 59 évesen, szerény körülmények között halt meg a távoli Rodostóban. Emlékirataiban Rákóczi így fogalmazott: „(...) minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam. Nem a bosszúvágy indított erre, nem is koronát vagy fejedelemséget akartam szerezni, nem is a kormányzáshoz volt kedvem: kizárólag az (...) vezérelt, hogy eleget tegyek kötelességemnek hazám iránt.”

Rákóczit és Magyarországot számos és szoros kapcsolat fűzte Lengyelországhoz, ami alapvetően járult hozzá, hogy Magyarország Rákóczi vezetésével megvívja történelmének egyik legszebb szabadságharcát.

A XVI. századra világhatalommá nőtt oszmán birodalom, Nagy Szulejmánnal az élen, 1526-ban a mohácsi csatában megroppantotta Kelet-közép Európának a XI. és a XV. század között legstabilabb és legerősebb államát, a Magyar Királyságot.
Magyarország egyharmad része 150 évre török megszállás alá, Szent István koronája pedig a Habsburg-dinasztiából származó uralkodók fejére került.

A III. (Sobieski) János király vezette lengyel seregek 1683-as bécsi győzelmének köszönhetően megkezdődhetett Magyarország török megszállásának felszámolása, amely 1699-re fejeződött be.
A Habsburgok a felszabadított Magyarországot azonban nem önálló államisággal rendelkező országnak, hanem fegyverrel meghódított birtokuknak tekintették, s megkezdték a centralizált, az abszolutizmus módszereivel kormányzott birodalom kiépítését.
A magyar társadalom az önálló államiság védelmében fegyvert fogott. Legelsőnek nem a politikai előjogokkal rendelkezők, hanem az idegen hadseregek által földönfutóvá tett parasztok.

Ők kérték fel a Habsburgok elől Lengyelországba menekült II. Rákóczi Ferencet, hogy álljon a felkelő sereg élére.
Rákóczi nem vetette meg a szedett-vedett felszereléssel rendelkező, de a hazaszeretettől fűtött bujdosókat. Élükre állva bontotta ki a „CUM DEO PRO PATRIA ET LIBERTATE” jelszóval ékesített zászlóját, s kezdte meg 1703-ban nyolc évig tartó harcát Magyarország szabadságáért.
Rövid időn belül maga mellé állította az egész magyar társadalmat, megszervezve egy modern magyar államot.
XIV. Lajos Franciaországának veresége a Habsburgokkal vívott háborúban azonban a magyarok szabadságharcát is megpecsételte, amely 1711-ben fegyverletétellel ért véget.

Rákóczi szabadságharca mégis elérte a célját, legyőzetve is győzött. A Habsburgok lemondtak az egységes, abszolutista állam kiépítéséről, és elismerték a Magyar Királyság államiságát, felesküdtek, hogy azt saját törvényei szerint fogják kormányozni. Rákóczinak is kegyelmet ígértek, ám annak fejében hűségnyilatkozatot követeltek. Rákóczi ezt nem tette meg, inkább a száműzetést választotta.
II. Rákóczi Ferenc emigrációja első hónapjait udvartartásával együtt a jarosławi bencés apátság falai között diplomáciai levelezéssel, megbeszélésekkel és imádsággal töltötte, reménykedve a nemzetközi helyzet Magyarország szempontjából kedvezőbbé alakulásában. Mikor biztossá vált, hogy ez rövid időn belül nem következik be, Franciaországba majd végül Törökországba távozott.
Emlékét a jarosławiak mind a mai napig hűen megőrizték. Ékes bizonyítéka ez a magyarok és a lengyelek lelki rokonságának és végtelen szabadság-szeretetének.

Mindenkor nagy hálával és szeretettel tisztelgünk Nagyságos Fejedelmünk emléke előtt, igyekszünk méltóak lenni emlékéhez.
Hálásan köszönjük jarosławi lengyel barátainknak, hogy ma együtt emlékezhetünk. Erősítse ez a mai nap is a két nép közötti példa nélküli történelmi barátságot, amelyre – mint erőforrásra – az előttünk álló kihívások megválaszolásában, fegyverek nélkül vívott mai szabadságharcainkban is bátran támasz-kodhatunk.

Isten óvja Lengyelországot!