Főtisztelendő Püspök Úr! Tisztelt Igazgató Atya!
Kedves Szakkollégisták, tisztelt Támogatók!

Szent II. János Pál pápa 2003-ban, a XVIII. Ifjúsági Világnap alkalmából a fiatalokhoz szóló üzenetében így fogalmazott:
„Ne féljetek fiatalnak lenni. Az emberiségnek igen nagy szüksége van szabad és bátor fiatalok tanúságtételére, akik mernek az árral szemben haladni (…) Ne féljetek a fiatalságotoktól és attól a mélyről jövő kívánságotoktól, hogy kipróbáljátok a boldogságot, az igazságot, a szépséget és a sokáig tartó szeretetet! A jövő (…) a ti kezetekben van.”

Szombathelyen meghallották, és megértették a pápa örökérvényű üzenetét azok, akik 2012-ben megnyitották a II. János Pál nevét viselő katolikus kollégium és szakkollégium kapuit, hallják és értik az üzenetet mindazon kollégisták is, akik úgy döntöttek, hogy ezen épület falai között közösséget teremtenek: lakó-, baráti, szakmai és lelki közösséget.
Harmincegynéhány esztendővel ezelőtt én magam is szakkollégista voltam a budapesti Bibó István Szakkollégiumban, és bár a szüleink természetesen féltettek, mi a nemzedék-társainkkal együtt nem féltünk fiatalok lenni.

Az 1980-as évek közepén nem tudtuk, csak inkább éreztük, hogy – Babits Mihállyal szólva – „zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg, és jön az igazság, közelebb, közelebb”.

Egy olyan intézményt hoztunk létre, amely egyszerre volt a hivatalos oktatási rendszer hiányait kipótló többlettudás, a társadalmi felelősségvállalást is jelentő értelmiségi szerepre való készségek és a demokratikus közösségi önkormányzati tapasztalatok megszerzésének színtere.

Az én nemzedékemet a korabeli szocialista politikai rendszer le akarta szoktatni a közösségben való gondolkodásról, a nemzeti összetartozásról és a vallásos hitről.

A szocialista propagandagépezet, kultúrpolitika és oktatási rendszer mindent megtett azért, hogy Magyarországon a fiatalok a kommunista ifjúsági szervezeti kereteken kívül politikailag ne szerveződjenek meg; ha netán mégis megteszik, akkor azt ne a nemzeti tudatosság jegyében, és semmiképpen ne a keresztény erkölcs értékrendjének alapján tegyék.
A mi nemzedékünk – a harminc esztendővel ezelőtti magyar fiatalság – mégis megszerveződött, átesett a rendszerváltoztatás történelmi tűzkeresztségén, és a parlamenti demokrácia szabályai szerint elnyerte annak lehetőségét és felelősségét, hogy ne csak a saját sorsát, hanem az ország sorsát is alakíthassa.

Ha azt kérdezik, hogy mi volt ennek a nemzedéknek a titka, akkor nehezen tudok Önöknek válaszolni: sem okosabbak, sem jobbak, még csak szebbek sem voltunk és vagyunk, mint az előttünk járó vagy az utánunk következő magyar nemzedékek.
A titok – ha van – nem a miénk, hanem a Történelem Uráé: apáink és nagyapáink nemzedékeivel ellentétben nem kellett elvéreznünk háborús frontokon, és ugyan politikai diktatúrában születtünk és nőttünk fel, de már egy fokozatosan puhuló és erejét vesztő diktatúrában, melynek uralma alatt is felfedezhettük – először ösztönösen, majd egyre tudatosabban – a közösségi szellemet, a nemzedéki és nemzeti összetartozásból fakadó erőt, lehetőséget és kötelességet.

Számomra és sok nemzedéktársam számára mindezen felismerés és tudatosodás hajszálgyökerei a szakkollégiumi korszakunkból eredeztethetők.

Harminc év távlatából ma már pontosan tudom, sokan tudjuk, hogy szakkollégiumi éveink meghatározóak voltak azon élettapasztalat befogadásának megalapozásához, mely élettapasztalatot II. János Pál úgy fogalmazott meg, hogy „semmi sem győz, csak az igazság, és semmi nem ment meg, csak a szeretet”.

Mindezen személyes vallomás után talán érthető, hogy jószívvel, örömmel és – nem titkolom – az idő múlása fölött óhatatlanul érzett nosztalgiával fogadtam el püspök atya és igazgató atya megtisztelő meghívását a II. János Pál Katolikus Szakkollégium első támogatói estjére.

Tisztelt Egybegyűltek!

A nyolcvanas évek második felében ismertté vált, 1938-ban született „humoralista”, Sándor György így fogalmazta meg saját nemzedéke kudarcát a rá jellemző mély öniróniával: „Fiatalok! Tiétek a jövő! – Valamikor úgy volt, hogy a miénk lesz.”
Nos, kedves fiatal barátaim, talán nem állítható, hogy a mi generációnk nem ragadta meg a csak ritkán megnyíló történelmi lehetőséget, hogy a jövőt, azaz a saját és tágabb közösséget, a nemzete sorsát – ezek összefüggéseiben is – önmaga alakítsa.

Azonban ennek a teljesítménynek az értékét, mérlegét alapvetően az utánunk következők állapítják majd meg.

A jövő hasonlóképpen az Önöké, mint ahogyan három évtizeddel ezelőtt mi álltunk annak kapujában.
Ez a jövő – időtlen idők óta már csak ilyen – hasonlóképpen kiszámíthatatlan, új esélyekkel és új veszélyekkel egyaránt terhes.
A mi felelősségünk, hogy lehetőséget teremtsünk Önöknek a jövőre való felkészülésre, a saját személyes sorsuk és az ország, a magyarság sorsa alakításában való részvételükre.

Az Önök felelőssége pedig, kedves fiatal barátaink, hogy készen álljanak a feladatokra, amikor azok megtalálják Önöket.
A szombathelyi szakkollégium támogatóinak pedig nagyszerű lehetősége, hogy a létező legnagyobb hozamú befektetést eszközöljék: lehetőségeikhez mérten, bizalommal és önzetlenül támogassák a magyar jövőt, azaz támogassák holnapi támaszainkat, a ma fiataljait.
Köszönöm a szombathelyi egyházmegyének és Püspök Úrnak, hogy otthont biztosítanak a II. János Pál Szakkollégiumnak, hogy lehetőséget nyújtanak a kollégiumi közösségképzésre, fiataljaink szellemi és lelki épülésére.

Egy meghívott vendég ne érkezzék üres kézzel! Engedjék meg, hogy átnyújtsak a kollégium könyvtárának egy szerény, de fontos ajándékot, a 2011-ben megalkotott Alaptörvényünk díszkiadását, mely hitem szerint hasznos és biztos iránytű lehet minden utánunk következő magyar nemzedék számára.

Ennek preambuluma tartalmazza a következő két mondatot is, melyet ajánlok szíves figyelmükbe. „Bízunk a közösen alakított jövőben, a fiatal nemzedékek elhivatottságában. Hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot.”

Adja Isten, hogy így legyen.