Beszéd a Frankofón kiállítás megnyitóján

Szabad György Irodaház

Excellenciás Nagykövet Asszonyok és Nagykövet Urak! Tisztelt Vendégek!

Örömmel köszöntöm Önöket a Frankofón Világnap alkalmából rendezett kiállításunk megnyitóján. Teszem mindezt az Országgyűlés nevében is, amely 1993 óta társult státusú baráti tagja a Frankofón Parlamenti Közgyűlésnek.

Azon külföldi barátainkban, akik közelebbről ismerik Magyarország XX. századi történelmét – és azon belül ismerik az első világháború utáni francia politika szerepét a Magyarországgal szembeni trianoni békediktátum megalkotásában –, joggal merülhet fel a kérdés, hogy hozzánk, magyarokhoz nem inkább a frankofóbia áll-e közelebb, mint a frankofónia? 

Erre a kérdésre az a válasz – tisztelt Vendégeink –, hogy azért nem, mert mi, magyarok mindig meg tudtuk különböztetni egymástól az európai politikát és az európai kultúrát, azon belül pedig el tudtuk választani a francia politikát a francia kultúrától.

Ezeresztendős Kárpát-medencei államiságunk alatt az utóbbi ötszáz esztendőben ugyanis az volt a történelmi tapasztalatunk, hogy amikor az európai politika sérelmet, sebeket okozott nekünk, akkor az európai kultúrától remélhettünk enyhületet vagy kárpótlást. Az európai múzsáktól, az európai szellemtől a magyarság mindig többet és jobbat kapott, mint az európai hatalmaktól. 

A XVI. század első évtizedeiben például az európai politika cserbenhagyta a felemelkedő Oszmán birodalommal szemben a nyugati kereszténységet is védő Magyarországot, ám az európai kultúra akkor adta nekünk – Kálvin tanaival és a hugenották Istent dicsőítő énekeivel – a protestantizmust, amely – széles társadalmi rétegekben addig páratlan módon – megerősítette anyanyelvi hitéletünket, és ezáltal magyar kultúránkat és öntudatunkat.

A XVIII. században az európai politika cserbenhagyta a Nyugat egyik birodalmának a keleti muszlim hódítók elleni másfélszázados élet-halálharcában legyengült hazánkat szolgaságra vetni akaró törekvésével szemben II. Rákóczi Ferenc által vezetett magyar szabadságharcunkat, ám az európai kultúra megtermékenyítette a magyar kultúrát a felvilágosodás eszméivel, amelyek utóbb erőt adtak a magyarságnak ahhoz, hogy megőrizze önmagát.

A XIX. században az európai politika nem pusztán cserbenhagyta, hanem az orosz birodalom katonai segítségét kérve egyenesen vérbe fojtotta a Kossuth Lajos által vezetett polgári forradalmat és nemzeti szabadságharcot, ám az európai kultúra azon nehéz időkben sem hagyta kiveszni a magyar gondolkodásból a polgári jogegyenlőség, a nemzeti szabadelvűség és az állami önrendelkezés eszméit. Ezért Magyarország ismét talpra állhatott, és a szívós ellenállás révén kikényszerített Kiegyezéssel egy új felemelkedési pályát nyithatott maga előtt. 

A XX. században, az első világháború után az európai politika életképtelenségre ítélte Magyarországot. Miután országunk a magyarság életösztönének köszönhetően mégis életben maradt, a Nyugat által előbb a Hitler prédájául hagyott, majd a második világháború után Sztálinnak felajánlott közép-európai térség részeként kommunista rabságba taszíttatott. 

Amikor 1956-ban országunk ki akart szabadulni ebből a rabságból – és erre válaszként a Szovjetunió több harckocsival támadt Magyarországra, mint Hitler 1939-ben Lengyelországra –, akkor a nyugati politika ismét cserbenhagyott bennünket. 

Hogy mit adott ezekben a sanyarú időkben a magyarságnak az európai kultúra, tisztelt Hölgyeim és Uraim?

Éltette és erősítette a szabadságeszményünket, amelyet talán a legpontosabban éppen egy francia írástudó, Albert Camus fogalmazott meg – a szavai szerint – „a fülét betömő és szemét eltakaró nyugati társadalom” számára: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.” 

1982-ben Francois Mitterand első államfői útja Kelet-Európában – talán nem véletlenül – Magyarországra vezetett, melynek során a korabeli kommunista államvezetéssel való találkozón kívül – egészen biztosan nem véletlenül – fontosnak tartotta, hogy találkozzon még valakivel: a magyarság akkori szellemi vezetőjével, Illyés Gyula íróval is. Ez a találkozó több volt, mint egy politikai üzenet; az igazi francia szellemiség tiszteletteljes és bajtársias megnyilvánulása volt a magyar nemzet irányába. Mitterand elnök egyébként 1990 januárjában visszatért a rendszerváltoztatás küszöbére érkezett Magyarországra, és azon kevés európai politikus közé tartozott, aki bennünket, magyarokat nem kioktatni, hanem tisztelettel megérteni akart.

Nos, kedves Vendégeink, ennyit a múltról; ennyit annak okairól, hogy Magyarország miért őszinte barátja a világon több mint 300 millió embert magába foglaló frankofón közösségnek és mozgalomnak. 

Van azonban még egy kérdés, ami a jövőről szól, és válaszra vár: mi a célja Magyarországnak a frankofóniában való szerepvállalással? Miként Magyarország – kevesek egyikeként – több mint ezer esztendeje része az európai államok közösségének, úgy a magyar kultúra is – a frankofónia világához hasonlóan – önálló és egyenrangú részesként gazdagítója az egyetemes európai kultúrának. Szent Kinga, Szentgyörgyi Albert, Puskás Öcsi, Rubik Ernő, Makovecz Imre, Csontváry-Kosztka Tivadar, Madách Imre, Korda Sándor és Bartók Béla nélkül nem csak a magyar kultúra lenne elképzelhetetlen, hanem Európa is szegényebb lenne. Ezen erkölcsi alapon állva ki kell mondanunk: mi abban bízunk – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, hogy Európa stratégiai autonómiájának francia gondolata nem Európa tönkretételének, nem Európa nukleáris hamuvá változtatásának az ideológiai álcája, hanem Európa megerősítésének és felemelésének az eszköze.

Ne feledjük el, hogy Európa stratégiai autonómiája nemcsak politikai, gazdasági és katonai, hanem elsőrendű kulturális kérdés is. Semmiféle európai stratégiai autonómia nem lehetséges ugyanis, ha az Európán kívüli érdekcsoportoknak önmagát kiszolgáltató európai politika megcsúfolja az európai kultúrát, meg akarja fosztani keresztény és nemzeti gyökereitől, és az európai embereket el akarja idegeníteni saját kultúrájuktól. 

Az előttünk álló időkben a frankofónia nemzetközi szervezetének nemcsak nagy lehetősége, de nagy felelőssége is van abban, hogy a francia nyelv és kultúra tekintélyével Európában és a nagyvilágban mindenhol megvédje a nemzeti kultúrák létjogosultságát, erősítse a nemzeti kultúrák képviselői közötti tiszteletet és egyenrangúságot, valamint segítsen abban, hogy a különböző földrészeken élő nemzetek ne csak kommunikáljanak egymással, hanem meg is értsék egymást.

Mi, magyarok, ebben a feladatban akarunk osztozni francia nyelvet beszélő  barátainkkal és a frankofónia nemzetközi közösségével. 

Isten adjon erőt és bölcsességet a közös munkánkhoz!

Sajtóiroda