Tisztelt Főigazgató Asszony, kedves Mária, tisztelt Konferencia!

Köszönöm a meghívást. Tisztelettel köszöntöm a külföldi és a hazai vendégeket. Különösképpen köszönöm a szervezőknek, hogy lehetővé tették a mai eszmecserét, ugyanis a szabad gondolkodás és az őszinte véleménycsere napjaink Európájában ismét felértékelődik.
Lassan nemcsak intellektuális tehetségre, hanem politikai bátorságra is vall az egyenes beszéd. Mindez csak erősíti a mai konferenciánknak a címében is megfogalmazott munkahipotézisét, azaz hogy – minden ellenkező híresztelés dacára – a történelem egyáltalán nem ért véget harminc esztendővel ezelőtt, sőt…

Ez persze egyfelől nem baj, másfelől viszont baj lenne, ha hagynánk, hogy megismétlődjék velünk mindaz, amitől harminc évvel ezelőtt szabadulni akartunk.

A felkérés szerint nekem zárszót kellene mondanom Önöknek, azaz összegeznem kellene azon délelőtti előadásokat, amelyeket sajnos nem állt módomban meghallgatni. Egyetértésükkel – zárásképpen – inkább megosztanék Önökkel néhány gondolatot, amelyek egy magamfajta, harminc esztendeje politikai frontvonalban lévő magyar politikust egyre inkább foglalkoztatnak a közelmúlt és közeljövő vizsgálata kapcsán, bízva abban, hogy ezen záró gondolatokkal nem csorbítom a konferencia színvonalát.

Nos, napjainkban sok szó esik az Európa nyugati és keleti fele között feszülő érdek-különbözőségekről, amelyek az egyre nyilvánvalóbban érzékelhető eltérő világlátásból, életszemléletből, értékrendből eredeztethetők, és szükségképpen különböző politikai törekvéseket eredményeznek – minden bizonnyal érintették mindezt a délelőtti előadók is –; de én ma Önöknek elsősorban nem különbözőségekről, hanem azonosságokról szeretnék beszélni.

Pontosabban három olyan szempontot ajánlanék a figyelmükbe, amelyek felől kiindulva a jövő perspektíváinak vizsgálata harminc esztendővel ezelőtt Európa nyugati és keleti felén mindenkit derűlátással tölthetett el, ma pedig mindenkit borúlátásra késztethet Nyugaton és Keleten egyaránt.

E három vizsgálati szempont: Európa geopolitikai helyzetének, az európai államok szuverenitásának, valamint az európai középosztály helyzetének alakulása.

Azért ez a három, mert meggyőződésem szerint Európában a biztonság, béke és stabilitás forrását nem önmagában az Európai Unió vagy egyéb nemzetközi szervezetek jelentik, hanem a geopolitikai erőegyensúly a világ katonailag két legerősebb állama, az Egyesült Államok és Oroszország között. (Európában – egyelőre még – eltekinthetünk attól az egyébként jelentős fejleménytől, amit Kína felzárkózása jelent a valahai bipoláris világrendet meghatározó két hatalomhoz.)

Meggyőződésem az is, hogy az államok cselekvőképességének forrása a saját szuverenitásukban rejlik, a demokrácia forrása pedig nem a jogállam, hanem a társadalmi középosztály. A jogállam csak eszköze a politikai demokráciának.
Harminc esztendővel ezelőtt Európa előtt megnyílt a lehetőség, hogy geopolitikai értelemben összekötő kapocs legyen az euroatlanti és az eurázsiai nagy térségek között, az Egyesült Államok és Oroszország között.

Ma az a veszély fenyeget, hogy Európa geopolitikai ütközőzónává és ismét katonai felvonulási területté válik.
Harminc esztendővel ezelőtt az európai cselekvőképesség erősebb volt, mint korábban bármikor, mert az európai államok szuverenitása biztosítottabb volt, mint korábban bármikor a második világháború után.

A kétpólusú világrend megszűnésével Európa keleti részének országai éppen visszanyerték függetlenségüket, Európa nyugati államainak szuverenitását pedig még nem fenyegette semmilyen szupranacionális törekvés.

Ma az a veszély fenyegeti az Európai Unió tagállamait, hogy a szupranacionális gazdasági és politikai érdekkörök a legváltozatosabb eszközökkel és módon, lépésről lépésre korlátozzák, majd felszámolják a szuverenitásukat.

Az Európai Egyesült Államok, mint az európai integráció úgynevezett mélyítésének végcélja, melynek hivatkozási alapja éppen az Európai Unió szuverenitásának megőrzése a XXI. század geopolitikai átrendeződése közepette, nem más, mint az európai történelemben visszatérően jelentkező birodalmi törekvések legújabb formája.

A napjainkban több európai országban is tapasztalható állami cselekvésképtelenség (lásd a Brexit vagy az illegális migráció kezelésének az ügyét), a szuverenitás általános eróziójának a jele, ami egyben az Európai Unió politikai cselekvésképtelenségének is az egyik előidézője, mert az európai önrendelkezési képesség, azaz az európai szuverenitás nem lehet jobb, több vagy hatékonyabb, mint az egyes európai államok önrendelkezési képessége.

Az 1990 előtti bipoláris világrendszerben a szuverenitás korlátozottsága elfogadhatóbb, kiszámíthatóbb volt, mint mai bizonytalan állapota. Világos volt a keleti és nyugati társadalmaknak egyaránt, hogy mi miért van.

Nyugaton a szovjet-kommunista fenyegetés miatt a társadalmak elfogadták, sőt természetesnek vették az amerikai megszállást, az életformájuk fenntartása garanciáját látták benne. Keleten pedig a szovjet-kommunista megszállást annak látták, ami volt: hányatatott történelmükben egy újabb birodalmi alávetettésnek, amit túl kell élni. De mind Nyugaton, mind Keleten világos volt, hogy ki kicsoda, és mi miért történik. Ha befolyásolni, alapvetően változtatni nem is lehetett a helyzeten (lásd: 1956, ’68, ’80-81), de legalább érteni lehetett; világos volt, ki a barát és ki az ellenség.

Napjaink Európájának legfélelmetesebb újdonsága az, hogy nem lehet átlátni a hatalmi viszonyokat, nem lehet tudni, hogy ki kicsoda, és ki kivel van? Kié a valóságos hatalom? Mondjuk az EU legerősebb országának vezetője azért beszél egyik nap a „multikulturalizmus végéről” és a „britkultur”, a vezető kultúra szükségességéről, másik nap pedig a „willkommenskultur”-ról, egyik nap GRE eurozónából való kizárásának elkerülhetetlenségéről, másik nap ugyanannak a lehetetlenségéről, mert ennyire futja a képességeiből, vagy mert ennyire futja az erejéből azon háttérben maradó játékmesterekkel, hatalmi tényezőkkel szemben, akik egyre nyíltabban formálnak igényt arra, hogy az állami funkciók egyre nagyobb részét magánosítsák.

Harminc esztendővel ezelőtt a nyugat-európai országok társadalmi középosztálya a második világháború után kialakított európai szociális piacgazdaság legfőbb gazdasági haszonélvezője volt, a kelet-európai országok társadalmai számára pedig a nyugati középosztálybeli lét méltósága és biztonsága volt az elérendő cél – ez jelentette a megpróbáltatásokkal terhelt rendszerváltozás értelmét.
Ez a belső oka annak, hogy a második világháború után az európai demokrácia – minden bizonnyal – harminc esztendővel ezelőtt volt a legerősebb, a leghatékonyabb. Ma az a veszély fenyegeti az európai demokráciát, hogy a forrása – nevezetesen az európai középosztály – egyre vékonyodik, és el is apadhat.

Visszatérve az európai geopolitikára: biztosan emlékeznek még arra, hogy 1987-ben az Egyesült Államok és Oroszország aláírta az úgynevezett INF szerződést, azaz a közepes és rövid hatótávolságú atomfegyverek kölcsönös felszámolásáról szóló egyezményt, amelynek az is része volt, hogy a megállapodó felek fokozatosan kivonják az ilyen fegyvereiket Európa területéről.
Ezek után került sor 1989 decemberében a máltai amerikai-orosz csúcstalálkozóra. Sokan úgy vélik, Máltán zárult le a jaltai világrend, mások pedig, hogy Máltán tulajdonképpen semmi nem dőlt el. A lényeg, hogy a megállapodó feleken kívül, senki nem tudja pontosan, hogy mi történt azon a találkozón.

Harminc év távlatából és tapasztalatai alapján talán elmondhatjuk, hogy biztosan mi NEM történhetett meg Máltán. Egészen biztos, hogy a felek nem állapodtak meg például abban, hogy az Egyesült Államok a későbbiekben bármikor öt milliárd dollárt fordíthat arra, hogy – úgymond – erősítse az ukrán demokráciát, miképpen nyilván abban sem állapodtak meg, hogy Oroszország bármikor öt milliárd dollárral erősítheti – mondjuk – a mexikói demokráciát. Ennek ellenére, a korábbi amerikai külügyi államtitkár bevallása szerint, az Egyesült Államok öt milliárd dollárt fordított arra, hogy 2014-ben Ukrajnában „kitörjön” a demokrácia, amit az ismert orosz válaszlépések követtek. Idén augusztusban az Egyesült Államok egyoldalúan felmondta az 1987-es INF szerződést, bejelentések szerint 2021-ben felmondani készül a nukleáris fegyverek korlátozásáról szóló Új Start Egyezményt is, ezáltal a világon – 1972 óta először – nem lesz semmilyen korlátozás a nukleáris hatalmak rakétafegyverkezésére nézve.

Európa ismét geopolitikai harapófogóba kerülhet, gyakorlatilag védtelenül a világ katonailag legerősebb két hatalma közé szorulhat, amelyből az egyiknek szakértők szerint 6500, a másiknak pedig 6180 atomtöltete van készenlétben, miközben az elmúlt 70 esztendő európai békéjét is szavatoló, katonai erőegyensúlyt garantáló megállapo-dásokat éppen most tépik össze, és dobják a szemétkosárba.

Európában – sem Nyugaton, sem Keleten – nem erről álmodtunk 1989-ben, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az pedig még a legrosszabb álmainkban sem jött elő, hogy 2019-ben az Európai Unió politikailag olyan cselekvésképtelen lesz, mint amilyennek napjainkban látjuk.
Harminc esztendővel ezelőtt nem gondoltuk, hogy lesznek olyan gazdasági és politikai erőcsoportok a világban, amelyek az európai államok szuverenitásának elsorvasztásában érdekeltek, vagy ha mégis, akkor azt végképp nem feltételeztük, hogy az Európai Unió nem tudja, vagy nem akarja biztosítani Európa politikai önvédelmét. Az európai tagállamok szuverenitásának aláásása ugyanis az Európai Unió politikai önvédelmi képességének a gyengítését jelenti.

Harminc esztendővel ezelőtt azt sem gondoltuk volna, hogy a párizsi székhelyű Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD 2019 tavaszán arról fog beszámolni, hogy Európában zsugorodik a középosztály, az elmúlt harminc esztendőben az Európai Unióban a középosztályok részesedése a gazdasági növekedésből fokozatosan csökken, a középosztálybeli létet biztosító lakhatási és oktatási költségek mindenhol nőnek, a középosztálybeli európai családok és háztartások küszködnek azért, hogy fenntartsák életszínvonalukat, minden ötödik európai középosztálybeli háztartás kénytelen többet költeni, mint amennyi bevétele van, azaz egyre inkább jellemző Európában a közép-osztálybeliek eladósodása.

Mindezek a statisztikai számok csak a növekvő gazdasági terheket és a csökkenő pénzügyi-bevételi forrásokat jelzik, ám el nem hanyagolható hatása van a nyugat-európai középosztályra annak is, hogy az illegális migráció és az erőltetett és erőszakos multikulturalizmus következményeként foszladozni kezd az a társadalmi és kulturális homogenitás illetve kohézió, amely kiszámíthatóságot és biztonságérzetet nyújtott számára.

Az európai középosztály jelenlegi hanyatlása és fenyegetettsége az európai demokrácia erejének a hanyatlását, az európai demokrácia fenyegetettségét is jelzi, tisztelt Hölgyeim és Uraim. Harminc esztendővel ezelőtt erre sem számítottunk.

Van még valami, amire érdemes figyelmet fordítanunk Európa nyugati és keleti részének elmúlt harminc esztendejét mérlegre téve. A Világbank kutatásai szerint a Balti, a Fekete és az Adriai tenger határolta földrajzi térben – Oroszországot nem számolva ide – a volt kommunista uralom alól felszabaduló 19 kelet-közép-európai országból –, amelynek összlakossága több mint 160 millió ember volt – 1990 és 2015 között közel 25 millió 25 és 45 év közötti életkorú munkavállaló távozott Nyugatra. Óvatos szakmai költségbecslések szerint e 25 millió munkavállaló képzési költsége – az óvodától a szakiskolásig vagy egyetemig – meghaladhatja az ezer milliárd eurót. Ezt az ezer milliárd eurót gyakorlatilag 19 kelet-közép-európai ország adófizetői biztosították. Az előrejelzések szerint 2050-ig – ha nem teszünk meg mindent ez ellen – további 20 millió munkavállaló távozhat ezen 19 országból. Ebből a 19 országból jelenleg 11 tagja az Európai Uniónak, 8 nem. A 11 uniós tag közül lélekszám alapján a legnépesebb a Visegrádi Négyek csoportja – Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország – mintegy 63 millió ember.

A Visegrádi Négyek 2004 óta tagjai az Európai Uniónak, de a statisztikák szerint a négy országba tizenöt esztendő alatt érkezett összesített uniós pénzek – úgymond támogatások – összege nem haladja meg a 400 milliárd eurót.
Arról most nem is beszélnék – amit maguk a brüsszeli uniós tisztségviselők is elismertek –, hogy a kelet-közép-európai tagállamokba irányuló uniós pénzek több mint 60 százaléka (mások szerint ez közelít a 80 %-hoz) jogszerűen és gyorsan visszatér Nyugat-Európába, hiszen nyugati termékeket és szolgáltatásokat vásárolnak rajta.

De ez csak egy, a nettó befizető tagállamokra vonatkozó átlagszám. Németország, Ausztria és Hollandia ezen mechanizmuson keresztül még nyer is az úgynevezett támogatásokon – eurónként 20 centet.

Tisztelt Konferencia!

A zárszó nem egy pesszimista műfaj, de belátom, hogy azon tények, amelyekről beszéltem Önöknek, nem sok európai derűre adhatnak okot. A derű és ború között mi, magyarok igyekszünk mindig realisták maradni.

2010 óta ezért a magyar állam külpolitikájának, gazdaságpolitikájának és társadalom-politikájának legfőbb célja, hogy eszközeinkhez képest és lehetőségeink szerint erősítsük Magyarország geopolitikai biztonságát, állami szuverenitását és a társadalmunk középosztályának alapjait jelentő magyar családokat.

Mindezt tesszük azért is, mert meggyőződésünk, hogy a saját nemzeti önérdekeink szolgálatán kívül ezzel tudjuk a leginkább szolgálni az európai béke, az európai önrendelkezés és az európai demokrácia ügyét is.