Tisztelt tagjai és támogatói a Rákóczi Szövetségnek, kedves honfitársaink a belhonból és a külhonból!

Kalapot emelni és elismeréssel adózni érkeztünk ma ide egy három évtizedes kiemelkedő teljesítmény előtt. 1989-ben nemcsak politikai rendszerváltoztatás előtt állt a magyarság, nemcsak demokráciát akartunk a diktatúra helyett, nemcsak gazdasági rendszerváltoztatás előtt állt az ország, hogy a hiányt termelő tervgazdaság helyett jólétet biztosító piacgazdaságot teremtsünk magunknak, hanem a nemzet önmagáról való gondolkodásában, ha úgy tetszik a nemzetpolitika szellemi és lelki alapjaiban is rendszert kellett váltanunk: a nemzeti elidegenítés és elidegenülés XX. századi korszakát le kellett zárni, a nemzeti tudatosodás és összetartozás XXI. századi korát pedig meg kellett nyitni.

Ebben a korszakalkotó nyitásban vállalt pótolhatatlan szerepet az 1989 májusában létrejött Rákóczi Szövetség, az elmúlt harminc esztendőben ebben a rendszerváltoztatásban nyújtott nélkülözhetetlen teljesítményt, amiért a magyar állam és minden nemzetét szerető polgártársunk nevében köszönetet mondok az alapítóinak, vezetőinek és cselekvő tagjainak.

Azt, hogy a társadalmi szervezetként működő Rákóczi Szövetség által vállalt szerep miért bizonyult pótolhatatlannak, hogy az általa nyújtott évtizedes teljesítmény miért minősül kiemelkedőnek, csak akkor érthetjük meg igazán, ha ismerjük annak a rendszernek a lényegét, gyökereit, működési módját, céljait és hatásait, amelyekkel 30esztendővel ezelőtt a Rákóczi Szövetség tagjai szembeszálltak harminc esztendővel ezelőtt.

A magyarság önmagától való elidegenítését célzó kísérleteknek hosszú múltja van – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, hiszen azon történelmi létküzdelmeknek, amelyeket egy ezredéve a szülőföldjén folytat a nemzetünk, nemcsak a fizikai erőn alapuló katonai, hanem a szellemi erőre alapozott összecsapások is a részét képezik.

A „sötétnek” mondott középkorban Európában még az volt a szokás, hogy aki katonailag alulmaradt a csatatéren, annak csak fizikai erő által igyekeztek megtörni az akaratát azért, hogy hatalmilag alávessék, ám szellemi hadviselést nem folytattak ellene. Nem a kultúrájából vagy vallásából akarták kiforgatni, hanem csak a vagyonából, azaz egyéni és közösségi erőforrásaitól akarták megfosztani, az azok fölötti rendelkezési jogát akarták elvonni.

Mohács után így jártunk mi, magyarok is az Oszmán Birodalommal. A fizikai túlerő alatt megroppant az érdekeinket védeni hivatott államunk, országunk az idegen hatalmak között három részre szakadt, de a janicsároknak elhurcolt fiataljainkon kívül a hódító hatalom nem akarta erőnek erejével átnevelni népünket, a nyelvünk, kultúránk és vallásunk sanyargatásával nem akarta felszámolni önazonosságunkat, elég volt neki, ha elődeink megfizették a hadisarcot és az adókat.

A „modernnek” mondott korban azonban Európában a hadviselés szabályai megváltoztak, kialakult a törekvés arra, hogy a fizikailag, katonailag legyőzött veszteseket szellemi eszközökkel is alávessék egy olyan tudatállapot kialakítása és fenntartása érdekében, amelyben a vesztes természetesnek, szükségszerűnek és megváltozhatatlannak gondolja az alávetettségét. Az ilyen tudatállapothoz vezető lélektani és szellemi eszközöket a győztesek leginkább a legyőzöttek oktatásában és kultúrájában vetették be, céljuk pedig az volt, hogy felszámolják a legyőzöttek szellemi önvédelmi képességeit azzal, hogy átírják múltukat, elhazudják gyökereiket, szétzilálják önazonosságukat, kishitűséget, áldozati bűntudatot és egymás iránti részvétlenséget gerjesztenek bennük. Röviden, az volt a cél, hogy ─ a biztosabb uralhatóság érdekében ─ a fizikailag legyőzött, alávetett nemzeti közösséget elidegenítsék önmagától, és meghasonlott állapotba sodorják.

Mi, magyarok talán a XIX. században szembesültünk először a szándékos és módszeres nemzeti elidegenítéssel, mint ellenünk alkalmazott hadviselési móddal, amikor a vérbe fojtott szabadságharcunk után ránk tört a Habsburg birodalom rossz emlékű Bach korszaka.

A kiegyezés után ez a politika meghátrált, sokaknak úgy tűnt, hogy talán végleg, de – több mint száz év távlatából – pontosan tudjuk, hogy a XX. század elején a nemzeti elidegenítés magyarországi erői újult erővel léptek a szellemi és politikai küzdőterekre.

A magyar eszme- és politikatörténetben pontosan nyomon követhetők azok a folyamatok, áramlatok és szerveződések, amelyek révén a nemzeti elidegenítés politikája már a XX. század elején először a magyarság szellemi ellenállását rendítette meg, majd ezáltal meggyengítette a politikai önvédelmét és végül – a legsorsfordítóbb időkben, 1918-1919-ben ─ ellehetetlenítette a fizikai önvédelmet is. Az eredményt ismerjük, következményeit ma is viseljük.

A XX. században 1956 után tört rá a magyarságra másodszor a nemzeti elidegenítés körmönfont politikája. Miután a forradalmat és szabadságharcot idegen túlerővel vérbe fojtó, nemzetárulásban és gyilkolásban fogant politikai hatalom megszilárdult, több mint három évtizedre ismét kezdetét vette a magyarságot önmagától elidegenítő politika, melynek kiemelt célpontja a fiatalság volt. A hatalom rettegett attól, hogy a nemzeti öntudat és a Kárpát-medencei összetartozás érzése erőt adhat a magyar fiatalságnak, rettegett attól, hogy a fiatalok megpróbálnak nemzeti alapon megszerveződni, és ennek megakadályozása érdekében az oktatásban, kultúrában és a médiában bevetette a tudatipar minden fegyverét. Ez volt az az időszak – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, amikor – miként a felvidéki Ghymes együttes énekli – „a magyarság szívbe menekült”.

Minden bizonnyal nem a történelmi véletlennek tudható be, hogy 1988. június 27-én, az 1956 utáni legnagyobb magyarországi népi megmozdulásra a Hősök terén azért került sor, hogy az addig a szívekben bujdosó anyaországi magyarok csaknem százezres serege kinyilvánítsa nemzeti szolidaritását és összetartozását a falurombolási programmal fenyegetett erdélyi magyarsággal. Akkor és ott, az addig bedeszkázott égboltú magyar nemzetpolitikában felderengett a hajnal fénye.

„Minden ember elidegeníthetetlen joga, hogy saját kultúrájában és a saját nemzeti önazonosságában élje le az életét a maga vagy az ősei által épített otthonában” – hangzott el 1988-ban a Hősök terén. Akkor a hallgatóság az erdélyi magyarságra gondolt, napjainkban azonban mindannyian minden európai keresztény emberre is gondolhatunk. A három nap múlva esedékes európai parlamenti választások kapcsán minden jószándékú választópolgárt bátran emlékeztessünk erre az 1988-as magyar üzenetre.

1989 májusában a Rákóczi Szövetség öt tiszteletre méltó alapító személyisége pontosan megérezte, hogy a történelmi hajnalhasadással elérkezett a közösségi cselekvés ideje is. Ezért a Nagyságos Fejedelem nevét és eszmeiségét őrangyalként megidézve létrehozták a szövetséget, hogy a Kárpát-medencei magyar fiatalság többé ne válhasson szellemi hontalanná a saját szülőföldjén, és mindig tudjon meríteni a XX. századi határokat átívelő sorsközösség erejéből. A Szövetség alapító atyái között ma itt van velünk a történész Kun Ferenc úr, a levéltáros Czenthe Miklós úr és a néprajzkutató Balázs György úr, akiknek mindannyiunk nevében csak annyit szeretnék mondani: hálásan köszönjük! Hasonlóképpen köszönjük korabeli szerep-vállalását a közgazdász Simén András úrnak, akinek betegségéből való mielőbbi felépülést és jó egészséget kívánunk, és megőrizzük emlékét annak az alapítónak, a matematikus Göndöcs László professzor úrnak is, aki már a túlvilágról vigyázza a Szövetség útját.

Tisztelt Honfitársaim!
Az elmúlt harminc esztendőben a Rákóczi Szövetség a maga társadalmi eszközeivel és minden erejével részt vett abban a küzdelemben, amelyben a hazájukat és nemzetüket szerető magyarok – a rendszerváltoztatást követő húsz év küzdelmei után – 2010-ben országunkban demokratikus módon lezárták a posztkommunizmus korszakát, és ezzel együtt a nemzeti elidegenítés nem ritkán ─ gondoljunk csak 2004 december ötödikére ─ állami szintre emelt politikájának is véget vetettek.

A népi bölcsesség szerint a sötét erdőből való kilábalásra mindig legalább annyi idő kell, mint amennyi idő alatt bejutottunk oda. A magyar virtust dicséri, hogy nekünk ez gyorsabban sikerült, de nem volt könnyű. A nemzeti elidegenedés erdejének sűrűjéből, amelynek ─ az 1956 utáni több mint három évtized során ─ a mélyére vittek bennünket, 1990 után, húsz küzdelmes esztendő alatt – néha utat tévesztve, vissza-visszafordulva vagy körben járva, de ─ 2010-re végre kijutottunk. Ezen kiszabadulásunkat 2011-ben képletesen kőbe is véstük, mégpedig Magyarország új Alaptörvényébe, amely a XXI. században az államunk újjáépítésének és nemzetünk megerősítésének értékrendi, közjogi és politikai keretét képezi.

Elmúlt harminc évünk tehát nemzeti szabadságharc volt a javából, amelyben a Rákóczi Szövetség a dolgos hétköznapokon és a lélekerősítő ünnepeken, nehéz időkben és jó időkben rendületlenül teljesítette vállalt szolgálatát, soha nem hagyta lehanyatlani a Nagyságos Fejedelem lobogóját, amelyen ez áll: „Az igaz ügyet nem hagyja el az Isten”.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Végezetül, de nem utolsó sorban essék szó arról az emberről, akihez hasonlókat a történelem nem szokott hősökként megörökíteni, de akinek kitartó és alázatos munkája és erőfeszítése méltán illethető a hősies jelzővel. Halzl Józsefről van szó. Ő a Rákóczi Szövetség örökös tiszteletbeli elnöke, akinek a hite és teljesítménye nélkül a Szövetség nem lehetne az, ami. Az ő felelősségtudata, mérnöki átgondoltságú cselekvése, konok szívóssága, emberi önzetlensége, és odaadása nemcsak példa, hanem mérce is mindenki számára, aki a magyar nemzetpolitikában tenni akar. Kedves Jóska bátyám, a Jóisten adjon erőt és egészséget Neked, hogy sokáig segíthesd a fiatalokat!

Tisztelt Csáky Csongor elnök úr, becsüljék meg tiszteletbeli elnökük és az Önök előtt járó elődeik példáját és munkáját, óvják és erősítsék a Rákóczi Szövetséget, a magyar fiatalság hasznára és a nemzetünk javára.

Isten adjon ehhez Mindannyiunknak elegendő hitet, erőt és bölcsességet!