Mélyen tisztelt Jandroković Elnök Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Vendégeink!

Isten hozta Önöket az Országházban. Örömömre szolgál, hogy Gordan Jandroković urat, a horvát Szábor elnökét, alig másfél hónappal az október 24-i pécsi és eszéki találkozásunk után, ezúttal itt üdvözölhetem a magyar-horvát kiegyezés 150. évfordulója alkalmából megrendezett történész konferencián.

1868. november 24-én Vakanovics Antal képviselő, báni helytartó az országgyűlés zajos éljenzése mellett a bevonuló horvát képviselők nevében a következő mondatokkal üdvözölte a Tisztelt Házat: „Magas országgyűlés! A horvát és szlavón királyság képviselőit látják uraim, a közös törvényhozás szent csarnokaiban, ahová 20 súlyos év múltával lépünk be, hogy alkotmányos jogainkat gyakoroljuk s önökkel jót, rosszat testvérileg megosszunk, miként őseink századokon át testvérileg megosztottak.”

A XIX. századi magyar-horvát kiegyezés emléke másfél évszázad után is él nemzeteinkben.

Az évforduló alkalmából alig egy hónapja Zágrábban, a Horvát Tudományos Akadémián, magyarországi vendégelőadókkal történész-konferenciát rendeztek, majd november 22-én a Horvát Történettudományi Intézet horvát és magyar királyok képmásával díszített, impozáns Aranytermében emlékeztek meg közösen a jeles évfordulóról.

Ez az eszmecsere folytatódik a mai konferencián is, reményeink szerint hozzájárulva közös múltunk egy kiemelkedő fejezetének jobb megismeréséhez és megértéséhez.

A magyar-horvát kiegyezésre történő emlékezés közben nem feledkezhetünk el a 800 éves közös történelmünkről sem, hisz a kiegyezés nem történt volna meg, ha nincs közös múlt, és ma nem emlékeznénk rá, ha következményei nem hatottak volna elementáris erővel mindkét országra, mindkét népre.

Magyarország és Horvátország történetét – jogilag is elsőként Szent László kapcsolta össze, aki 1077-től magyar, 1091-től pedig horvát király is volt.

Abban az évben alapította meg a zágrábi püspökséget, és uralkodása idején kezdték el a zágrábi Szent István székesegyház építését. Az alapjában véve békét és stabilitást hozó első másfélszáz esztendőre jött a tatárjárás. mely az első közösen elszenvedett csapás volt történelmünkben. IV. Béla királyunk és családja az őket kitartóan üldöző mongolok elől Klisszában, valamint Trogirban talált menedéket.
Szent Margit is Klisszában született azután, hogy a királyi pár fogadalmat tett: ha a királyság megszabadul a tatároktól, akkor felajánlják Isten szolgálatába születendő gyermeküket. A vész elmúltával aztán Margit hazakerült, és haláláig Domonkos rendi nővérként az elesettek, betegek segítője volt. Aztán jöttek közös hőseink a Zrínyik, horvátul Zrinszki-k.

2020. május 3-án ünnepeljük majd a költő és hadvezér Zrínyi Miklós születésének 400. évfordulóját.

Testvére, Zrínyi Péter születésének 400. évfordulója 2021. június 6-ára, kivégzésének 350. évfordulója 2021. április 30-ára esik. Magától értetődik, hogy két történelmi hősünkről együtt és együttműködésben emlékezzünk meg.

Nekünk Zrínyi Miklós a szigetvári hős, a török elleni harc mártírja, míg horvát barátainknak Zrínyi Péter, a horvát alkotmányosság védelmezője, a hős, akit ezért kivégeztek. Kivégzésének napja, április 30-a a horvát hősiesség emléknapja. Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc életük feláldozásával egyaránt szolgálták a horvát és a magyar szabadságot.

Közös történelmi példaképeink azonban nemcsak a közös emlékezetünket, hanem a jelenben és jövőben is fennálló egymásrautaltságunk tudatát is erősíthetik.

Mi, magyarok és horvátok az elmúlt nyolc évszázadban voltunk egy államban, voltunk külön államban; voltunk barátságban, voltunk ellenségek; voltunk változó szövetségekben, hol azonos oldalon, hol ellenfelekként.

150 esztendővel ezelőtt – 20 évvel a tragikusnak mondható szembefordulás után – mindkét nemzet politikai osztályában megérett a felismerés: ha nem akarjuk, hogy eltűnjünk Európa történelmi porondjáról, akkor ki kell egyeznünk egymással!

Ma ezt a kiegyezéses állapotot az ugyanazon szövetségi rendszerekhez való tartozásunk garantálja. Ez persze csak egy keret, amelyet közösen kell megtöltenünk tartalommal.

De mit is adott a kiegyezés, amely az Országgyűlés által 1868. június 25-én elfogadott 1868. évi XXX. törvénycikk közkeletűbb elnevezése?
Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést követően indult tárgyalások lezárását, Horvátország és Magyarország egymáshoz fűződő viszonyának rendezését. Az egyezség Horvát–Szlavónországnak belügyi autonómiát biztosított. A kiegyezés értelmében a magyarok elismerték politikai nemzetként a horvátokat, és a Magyar Királyságon belül Magyarország és Horvát–Szlavónország egy államközösséget képeztek. Az államon belül Horvát-Szlavónország a Magyar Szent Korona külön territóriummal bíró tagországa lett, melynek élén a mindenkori magyar király által kinevezett bán állt. Horvátország önkormányzati jogot kapott a belügy, igazságügy, vallásügy és közoktatásügy terén, viszont Magyarországgal közös ügy maradt az udvartartás költsége, az újoncmegajánlás, a véderő és az ezekkel kapcsolatos pénzügyek. A horvátot hivatalos nyelvként használhatták a belső közigazgatásban, és önálló horvát kormány alakult Zágrábban a mindenkori horvát bán vezetésével.

Ezeken felül a horvát országgyűlés, a Szábor kezdetben 29, majd a katonai határőrvidék föloszlatása után összesen 42 képviselőt delegálhatott a magyar Országgyűlésbe, valamint a két ország kapcsolataiért felelős horvát-dalmát-szlavón tárca nélküli minisztert. Noha mindez horvát szempontból előrelépést jelentett a korábbi helyzethez képest, az önálló államiságról való horvát elképzelések mégsem valósulhattak meg maradéktalanul, mint ahogyan az osztrák-magyar kiegyezés sem biztosította az önálló magyar államiságot.

Másfél évszázad után nekünk, a mi nemzedékünknek adatik meg, hogy pontosan felmérhessük a magyar-horvát kiegyezés hatásait. Noha az valóban nem adott teljes, szuverén államiságot Horvátországnak, a horvát gazdaság és egyéb, létfontosságú területek fejlődésére rendkívül pozitív hatást gyakorolt. Történészeink között alapvetően egyetértés van abban, hogy a kiegyezéstől számítva az I. világháború végéig terjedő időszak az a csaknem 50 év, amely megteremtette a horvát nemzeti állam polgárosodásának, modernizációjának lehetőségét.

Tisztelt Konferencia!

Térségünk történelmének egyik állandó feszültségét az a kettősség adja, amely a magyar-horvát kiegyezésben is tetten érhető: – miképpen őrizhetjük meg nemzeti közösségünket, anyanyelvünket, kultúránkat, hogyan biztosíthatjuk érdekeink érvényesülését – miközben az időről időre megjelenő nagyhatalmi törekvések ellen csak egy nagyobb integráció biztosíthat védelmet mindannyiunk számára.
Nem jó, ha egy nemzet a sorsát nem intézheti teljes önállósággal – de ennél már csak az rosszabb, ha egyenként válunk terjeszkedő birodalmak alávetettjeivé.

A 150 esztendeje létrejött magyar-horvát kiegyezés – éppen úgy, mint az egy évvel korábbi osztrák-magyar kiegyezés és maga az Osztrák-Magyar Monarchia – egy nagyszerű esélyt kínált a kérdés megválaszolására, a történelmi feszültség feloldására. Nagy lehetőség volt – mindkét nemzet számára. Jól éltünk vele?

A magyar-horvát kiegyezés 50 éve vajon egy elszalasztott alkalom volt magyar és horvát részről egyaránt, vagy létrejöttek olyan eredmények, olyan alkotások, amelyek túlélték a kort, s ma is hozzá tudnak tenni valamit az életünkhöz?
A Nagy Háború végének 100 éves évfordulója alkalmat ad az arra vonatkozó megemlékezésre is, hogy véget ért a magyar-horvát állami együttélés. Így 100 év után ideje mérlegre tenni a nyolc évszázadon át együtt bejárt utat, amelynek utolsó, talán leginkább alkotó korszaka éppen ez a kiegyezést követő fél évszázad volt.

A Nagy Háború befejeződésével véget ért a közös államélet – de nem ért véget a sorsközösség. Elsősorban azért, mert félbetört közös történelmünknek köszönhetően mindkét állam területén élnek nemzeti kisebbségeink. Kisebbségben élő magyar és horvát nemzettársaink, akikért kölcsönös felelősséggel tartozunk. A XXI. században csak úgy tudunk együttműködni, ha biztosak vagyunk önmagunkban, és szeretjük azt, ami a miénk – ugyanakkor tiszteletben tartjuk azt, ami másoknak fontos.

Annak, hogy két nemzet kapcsolata milyen, leginkább a nemzeti kisebbségeink helyzete a fokmérője – mit és hogyan teszünk meg a védelmükben, milyen lehetőségeket adunk számukra az önazonosságuk megőrzéséhez.

A sorsközösség nem ért véget azért sem, mert itt, Közép-Európában, ha meg akarjuk őrizni szabadságunkat a térségünket átjáróházként használó birodalmakkal s azok XXI. századi megjelenési formáival szemben, újra meg újra meg kell találnunk az összefogás lehetséges megoldásait, mindannyiunk számára elfogadható módozatait.

El kell tudnunk dönteni: a nemzeti érdekeink védelmére és érvényesítésére irányuló stratégiáinkat az egymással való kompromisszumokra épülő együttműködésre építjük-e, vagy rossz hagyományainkat követve, magunkat különböző, támogatást ígérő nagyhatalmi protektoroknak alárendelve próbálunk fölébe kerekedni szomszédainknak és sorstársainknak. Nincs harmadik út.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„A bizalomra épülő együttműködéshez megbízhatóságra és kiszámíthatóságra van szükség. És a megbízhatósághoz és a kiszámíthatósághoz az is hozzátartozik, hogy az ember felismeri a saját létfontosságú érdekeit – nem radikálisan és rövidlátóan, hanem becsületesen és egészen magától értetődően, fennhéjázás nélkül, előrelátóan, beágyazva a nagy egészbe és tekintettel a közös érdekhelyzetre, valamint a többiek érzékenységére és érdekeire.” – írja Kohl kancellár „Aggodalom Európáért” című röpiratában.

Elmondhatjuk, hogy az európai integráció első időszaka, és a kancellár személyes pályafutásának eredményei is megmutatták, hogy ez nem csak egy járható út, de az egyedül célravezető út is – nemcsak Magyarország és Horvátország számára, de egész Európa számára is.
Soha nem volt nagyobb szükség az összefogásra, mint napjainkban.

A liberális történetfilozófia művelőinek várakozásaival szemben a történelem mégsem ért véget. A kérdés csak az, hogy mi közép-európai nemzetek szerepelünk-e benne a jövőben saját jogunkon, saját nyelvünkkel és kultúránkkal. Minden eddiginél komolyabb próbatétel jöhet. Európa felett ismét viharfelhők gyülekeznek.

A migrációs hullám meg-megújuló rohamai csak egy részét képezik annak a támadássorozatnak, amely Európa szellemi, kulturális alapjai és az európai nemzetek, az európai nemzeti államok ellen irányul.
A válságok azonban egyúttal esélyeket is hordoznak. Ha a tágabban vett Közép-Európa nemzeteinek vezetői a történelmi tapasztalatainkra hagyatkozva képesek lesznek a nemzeti kizárólagosság reflexeit elhagyva, a nemzeti méltányosság jegyében kialakítani az együttműködés kultúráját és gyakorlatát, akkor a történelemben eddig ütközőzónaként, nagyhatalmi befolyási övezetek perifériájaként létező térségünk a jövő Európájának centruma is lehet.

Tisztelt Barátaim!

Ilyen időkben a szomszédjával nem lehet rosszban az ember. Még akkor sem, ha vannak vitás kérdéseink, s ezek között vannak súlyos kérdések is.

A realitásokkal számot vetni kész és képes, a pacta sunt servanda elvét követő szemléletre van szükség ahhoz, hogy mielőbb nyugvópontra hozzuk a vitáinkat.

A korabeli magyar-horvát kiegyezés történeti és eszmei hagyatéka mindannyiunkat segíthet abban, hogy egymásrautaltságunk a jövőben se teher, hanem erőforrás legyen nemzeti céljaink elérésében. Kapcsolatainkban szilárd alapokra van szükség, amelyeket csak a magyar és a horvát parlamentek és kormányok, önkormányzatok és a társadalom irányában felvilágosító munkát vállaló értelmiség, a történészek, véleményformálók és pedagógusok szoros együttműködésével teremthetünk meg.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Kedves Vendégek!
Végezetül szeretnék köszönetet mondani a magyar és horvát történész-szakértőknek, akik munkájukkal hozzájárulnak ahhoz, hogy jobban megértsük egymást. Kívánom, hogy legyen ez a mai tanácskozás egy újabb fontos állomás a sorsközösségünk újbóli felismerése és az ebből következő közös nemzeti stratégiák megalkotása felé vezető úton!

Köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat!