Tisztelt Polgármester Urak, Elnök Urak, Képviselő Asszonyok és Urak! Tisztelt Emlékező Közösség!

1918, 1919, 1920 – három esztendő, melynek során a magyarság több mint ezer éves Kárpát-medencei történelme alatt a legnagyobb veszteségeket szenvedte el.
Három sorsdöntő esztendő, amelyek végén a korabeli nemzetközi politika országunkat a trianoni döntéssel életképtelenségre, nemzetünket pedig szétszakítottságra ítélte.

A magyar emberek egy évszázados áldozatos helytállásának és megfeszített munkájának köszönhetően azonban napjainkban államunk ismét életképes, és nemzetünk lelkileg ismét összetartozik, az állampolgárság köteléke pedig közjogilag is ismét összekapcsolhatja külhoni nemzetrészeinket Magyarországgal.

Mindaz, amit túléltünk, nem pusztított el, hanem megerősített bennünket. A tragikus évek centenáriuma alkalmat ad arra, hogy ne csupán emlékezzünk, de megkíséreljük végiggondolni azt is: mit cselekedjünk annak érdekében, hogy unokáink, dédunokáink ne lehessenek olyan kiszolgáltatottak, mint nagyszüleink, dédszüleink voltak, hogy Magyarország soha többé ne legyen olyan védtelen, mint amilyennek száz esztendővel ezelőtt bizonyult, hogy utódaink soha többé ne legyenek kifoszthatóak és megalázhatóak, mint voltak a trianoni tragédiát megszenvedett elődeink.

Ebben az emlékezésben és a cselekvésre való eltökéltségben segít mindannyiunkat Somoskőújfalu és Somoskő, a két hazatért falu példája, mert e két település sorsa tükröt tart mindannyiunk számára. Olyan tükröt, amelyben annak bizonyosságát láthatjuk, hogy a legnehezebb körülmények között is sorsunkat nem a végzet, hanem a Jóisten segedelmével mi magunk alakíthatjuk.

Tisztelt Emlékező Honfitársaink!

A XX. században Európa első öngyilkossági kísérletét úgy nevezték, hogy “a Nagy Háború”. Összesen több mint 35 millió halott, két totalitárius rendszer, a náci és a kommunista diktatúra, majd egy újabb, még szörnyűbb világégés, Európa idegen katonai megszállása, ötven évnyi kettéosztása és önrendelkezésének máig tartó korlátozottsága – ez lett a következménye az első világháborúnak.
Szomorú jelkép, hogy az első világháború időrendileg első áldozataként egy magyar katonát, míg utolsó áldozataként magát Magyarországot tarthatjuk számon.

Az abádszalóki születésű Kovács Pál honvéd 1913. október 1-jén vonult be sorkatonai szolgálatra a 68. szolnoki gyalogezredhez. A szarajevói merénylet után a zimonyi kaszárnyából Kovács Pált és társait a határfolyó, a Száva partjára vezényelték, ahol 1914. július 29-én lezajlottak a háború első harci cselekményei, amelyekben a 22 esztendős magyar honvédet halálos fejlövés érte. 1920-ban, két esztendővel az utolsó ágyúdörrenések után a győztesek – békekötés címén – politikai értelemben halálos fejlövést szántak Magyarországnak is.

Országunkat megfosztották korabeli területének 72 százalékától és lakosságának 64 százalékától, úgy, hogy minden tíz magyar ajkú emberből három idegen ország fennhatósága alá került. A szülőföldjén élő minden tíz magyarból három feje fölött átlépett az országhatár, ekképpen több mint hárommillió-hétszázezer lélek úgynevezett határon túli magyarrá vált. Országunkat megfosztották 9643 településétől, úthálózatának 60 százalékától, vasúti hálózatának 58 százalékától, hajózható vízi útjainak 65 százalékától, 4224 gyárának több mint a felétől, szántóföldjeinek 57 százalékától, legelőinek 72 százalékától, erdőinek 85 százalékától, gabonatermő helyeinek 60 százalékától, vízi erőműveinek 90 százalékától, ásványvíz forrásainak 70 százalékától, szénbányáinak 35 százalékától és sóbányáinak 100 százalékától.

Mindezt a békekötésnek nevezett kifosztást a legbarbárabb és a legmegalázóbb módon hajtották végre, elszakítva egymástól például magyar templomot és temetőt, mint Kisszelmenc és Nagyszelmenc esetében, elszakítva egymástól várat és váralját, mint a somoskői vár esetében.

Miért történhetett meg mindez, mi az oka, hogy mindez megtörténhetett? Miért kellett például 1920-ban elmennie az 1924-ben hazatérő színmagyar Somoskőújfalunak és Somoskőnek, és miért nem térhetett vissza a többi elszakított csaknem tízezer településből több ezer hasonlóan magyar többségű település?

Az első világháborúban hősi halált halt 600 ezer magyar katona áldozata, és az 1918 októberében a frontokról hazatérő több mint egymillió magyar katona harckészsége ellenére hogyan válhatott Magyarország védtelenné és pár tízezer idegen katona prédájává? Miért művelte a nemzetközi politika Trianonban Magyarországgal azt, amit művelt, és mit tehettünk volna, mi magyarok, hogy mindezt megakadályozzuk?
Ezeket a nyomasztó kérdéseket teszi fel önmagának egy évszázada minden magyar nemzedék, ezeket a kérdéseket szegezik nekünk, gyerekeinknek és unokáinknak. Száz év alatt ezen kérdésekre könyvtárnyi hazug válasz és sok valós magyarázat is született.

Itt és most, a hazatért falvaink ünnepnapján is emlékezzünk és emlékeztessünk: ami és ahogy megtörtént száz esztendeje, azért történhetett meg, mert vészterhes és sorsfordító időkben olyanok vezették, akik nem szolgálták, hanem kiszolgáltatták Magyarországot.

1918. október 31-től 1920-ig a magyar államot nem olyan elszánt honvédő hazafiak vezették, mint a Somoskőújfalu és Somoskő hazatérését a népi diplomácia eszközeivel elérő Krepuska Géza orvosprofesszor, Lipthay Jenő vasműigazgató és Auer Pál jogi szakértő.

Nem a soproni vagy a balassagyarmati ellenállás hősei, nem Kercaszomor védői vagy a Székely Hadosztály vezetői álltak a magyar állam élén, hanem olyanok, akik felszámolták országunk önvédelmét.

Olyanok, akik Tisza István miniszterelnök meggyilkolása után politikai hatalomhoz jutva megszüntették a magyarság politikai és fizikai önvédelmi képességét.

Olyanok, mint például az a magyar hadügyminiszter, aki 1918 őszén azonnali hatállyal leszerelt több mint egymillió, a frontokról hazatérő harcképes magyar katonát azzal a jelszóval, hogy nem akar többé katonát látni, majd 1921-ben ugyancsak ő egy idegen hatalom katonái segítségével megpróbálta elszakítani Pécset és Baranyát Magyarországtól.

Olyanok, mint például az a magyar miniszterelnök, aki a pacifizmusról szónokolt a lefegyverzett magyarságnak, és közben ötezer fegyvert osztatott ki azon idegen erőknek, amelyek Erdély elszakítására készültek.

Olyanok, mint az 1919-ben Tanácsköztársaság néven az országot négy hónapra túszul ejtő bolsevik terrorista söpredék, akiknek a ténykedése ürügyet szolgáltatott mindazon idegen erők számára, akik ezáltal saját nemzeti céljaikat még könnyebben tudták érvényesíteni Magyarország kárára a nemzetközi politikai küzdőtéren.

1918-ban és 1919-ben nem a magyar emberek és nem a magyar katonák miatt szenvedtük el ezredéves Kárpát-medencei történelmünk legnagyobb veszteségét, nem miattuk veszítettük el a XX. századot, hanem a Magyarországot kiszolgáltató politika és politikusok miatt.

Tisztelt Emlékező Közösség!
Olyan időket élünk, amelyekben a XX. században megtapasztaltakhoz képest újfajta veszélyek leselkednek ránk. Immáron nem az a kérdés, hogy a közép-kelet-európai kis nemzetek átláthatatlannak tűnő rivalizálásaiból, vitáiból és konfliktusaiból melyik kerül ki valamely erősebb protektor segítségével időlegesen győztesként. Sem nem az, hogy vajon melyik nagy európai protektor tudja erőteljesebben érvényesíteni a maga érdekeit a többiek rovására? Hanem az, hogy hallgatva az összetartozás parancsára, erőinket összeadva meg tudjuk-e tartani közös szülőföldünket a magunkénak?

A világban szervezkedő és már akcióba lépett, felhatalmazás nélküli és arctalan, de óriási erőket koncentráló hatalmakkal, láthatatlan hálózatokkal szemben meg tudjuk-e védeni anyagi és szellemi erőforrásainkat, földünket, vizünket, javainkat, iskoláinkat, egyetemeinket, templomainkat, a gyermekeinket, a családunkat, a nyelvünket, a hitünket, a hagyományainkat, az életmódunkat?

Meg tudjuk-e védeni önmagunkat, hogy holnap is azok maradhassunk, akik vagyunk – vagy hagyjuk, hogy előbb megfosszanak bennünket önazonosságunktól, közösségeinktől, szuverenitásunktól, hogy aztán jogainkat, államainkat, országainkat is elvehessék?

Ma olyan politikusok akarják meghatározni Európa jövőbeni sorsát, akik semmivel sem különbek a mi károlyimihályainknál, linderbéláinknál és szamuelytiborainknál. Velük szemben ma az önrendelkezési és önvédelmi jogaikat és képességeiket védő kelet-közép-európai kis nemzetek képviselik azt a jövőt, amely méltó ahhoz a múlthoz, amely a közös keresztény alapokon álló, mégis sokszínű nemzeti kultúrák révén az elmúlt ezer esztendőben Európát naggyá tette.

Tisztelt Honfitársaim!

Ma, 2018-ban, Somoskőújfalu és Somoskő hazatérésére emlékezve, néhány héttel az éppen esedékes országgyűlési választások előtt arra kérünk minden magyar embert, hogy Magyarország sorsát soha többé ne bízzák olyan politikusokra, akik – önös érdekből vagy ideológiai rögeszméiktől vezettetve – kiszolgáltatják és védtelenné teszik országunkat és nemzetünket a külvilággal szemben. Tartozunk ezzel a száz esztendővel ezelőtt kifosztott és megalázott elődeinknek, tartozunk ezzel önmagunknak és utódainknak, és tartozunk ezzel azoknak a magyar millióknak, akik idegen impérium alatt száz éve hűséggel őrzik nyelvüket, kultúrájukat, önazonosságukat és Isten adta szülőföldjüket.

Arra kérünk minden magyarországi települést, hogy soha ne feledjék azon külhoni magyar településeket, amelyeknek Somoskőújfalutól és Somoskőtől eltérően nem adatott meg, hogy hazatérjenek.
Ápoljanak velük testvér-települési kapcsolatokat, és buzdítsanak arra, illetve támogassanak abban mindenkit, hogy a hazatérni nem tudó külhoni településekre mi magunk járjunk minél többet haza.

Tartsunk számon mindent és mindenkit, aki hozzánk tartozik, amiben és akikben él a magyar múlt, a jelen és a jövő, és erősítsük a határok fölött az emberi kapcsolatok sűrű szövedékévé a nemzetet.

Külhoni magyar közösségeinket kérjük, hogy – miként az elmúlt száz esztendőben tették – a szülőföldjüket ma magukénak mondó országok értékteremtő és megbízható polgáraiként is maradjanak továbbra is hűségesek a magyar nemzethez.

Magyarok, közép-európaiak és mindannyian európaiak bízzunk abban és tegyünk érte, hogy a XXI. században sorsunkat ne a végzet, ne mások önkénye, hanem a Jóistenre figyelve mi magunk alakíthassuk, a kölcsönös tisztelet, megértés és az egymásrautaltság jegyében.

Az Országgyűlés nevében tisztelettel hajtok fejet a Somoskőújfalu és Somoskő hazatérését lehetővé tevő ismert és ismeretlen hazafiak előtt, és tisztelettel átnyújtom a két település képviselői részére az Országgyűlés által 2017. december 12-én elfogadott határozatot, amely Somoskő és Somoskőújfalu részére a “Hazatért falu” címet adományozza.

Isten éltesse Önöket, Isten éltesse Magyarországot!