Tisztelt Emlékező Közösség, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nép ajkán született bakanóta szép soraival köszöntöm Önöket az első világháború centenáriumi emlékévének nyitórendezvényén. Nem azért jöttünk ma este itt össze, hogy eleget tegyünk a protokoll íratlan szabályainak, melyek szerint a közéletben nem illik szó nélkül elmúlni hagyni a sorsfordító történelmi események kerek évfordulóit. Nem is csak azért, hogy fejet hajtsunk azon százezrek és milliók emléke előtt, akik a Nagy Háborúban lelték halálukat, s lévén a mi nagyszüleink, dédszüleink, ükszüleink, megérdemlik az együtt érző emlékezést.

Nem is azért mindössze, mert még tudjuk, hogy az emlékezés rítusai nélkül egy közösség menthetetlenül elveszíti önmagát; s nem is pusztán azért, mert – ha a magukat győzteseknek hívők mindmáig legitimációt merítenek a háború általuk teremtett kultuszából – nekünk magyaroknak, a tulajdonképpeni egyedüli veszteseknek is – akiktől egy hosszú történelmi korszakon keresztül még az emlékezés jogát is elvitatták – legyen módunk a magunk múltértelmezését megfogalmazni. Hanem talán mindenekelőtt azért, hogy az előttünk álló hónapokban, években lebonyolítandó eseménysorozat teremtette alkalmat kihasználva elkezdjük végiggondolni mindazon hatásokat és következményeket, amelyeket – mai életünkre kiható módon – az első világégés hozott. Azért, hogy a múlt tükrében valóban megértsük jelen problémáinkat, lehetőségeinket, s ebből adódó kötelezettségeinket.

„Az utolsó útra megtértem. Isten így akarta. (…) Tarts meg emlékedben és egy könnyet se hullass, mert a katonát illik emlékedben tartani, de nem siratni! Emlékfám lesz, jöjj el majd, ha csendes lesz a világ és hazánkban újra virul minden. (…) Egy koszorút elfogadok Tőled.” Ezek voltak a feleségéhez írt utolsó sorai Magyari István 22 éves szakaszvezetőnek, aki 1914 októberében a galíciai harctéren súlyos sebet kapott, majd rövid időn belül meghalt.

Õ egyike volt az első világháború csaknem húsz millió halottjának, egyike volt a háború több mint félmillió magyar áldozatának. Áldozatként is egyike volt azon hősöknek, akik haláltmegvető bátorsággal harcoltak – hitük szerint – a királyért, a hazáért, s az otthon maradottakért – sokszor az ellenségben is tiszteletet ébresztve. Bruszilov, orosz tábornok így emlékezik meg a Magyar Királyi Pápai 7. honvéd huszárezred 1914. augusztus 17-én Gorodoknál véghezvitt géppuskatűzzel dacoló lovasrohamáról: „Gyönyörű roham volt. Nem hittem volna, hogy ma ilyen rohamot lehet végrehajtani. (…) Még a híres német vasfegyelemről sem tehető fel, hogy józan embereket ilyen támadásra bíztasson. (…) a magyar lovasság Gorodoknál őrülten bátor, de eszeveszett rohamot hajtott végre.”

Nem kétséges, a névtelen bakák és huszárok, altisztek és tisztek az utolsó pillanatig, az utolsó csepp vérig megtették a kötelességüket. Harcoltak, tűrtek, szenvedtek – a csataterek poklában, a kötözőhelyek iszonyata közepette, a hadifogság éhezéssel, járványokkal, depresszióval terhes kiszolgáltatottságában.

Az összeomlás pillanatában nem állt ellenség magyar földön, mert ők helytálltak, örök például az utókornak. Ám a sorsdöntő pillanatban Magyarország mégis védtelen maradt, mert miközben a magyar katonák harcoltak, a magyar politikusok egy része megbénította és elárulta a hazát, a magyar politikusok másik része és a kivéreztetett, végletekig legyengített közösség pedig nem tudta megakadályozni őket ebben. A magyar honvédekkel ellentétben a magyar elit nem állt helyt – örök tanulságul az utókornak.

Így történhetett meg, hogy az első világháborút lezáró békeszerződések alapján Magyarország annak árán szerezhette vissza négyszáz esztendeje elvesztett önálló államiságát, hogy le kellett mondania a magyarság ezeréves szülőföldjének kétharmadáról, s el kellett fogadnia, hogy minden tíz magyar emberből három idegen államok fennhatósága alá kerüljön, nehéz kisebbségi sorsba. Mindezt a humanizmus, a demokrácia és a nemzeti önrendelkezés eszméjének jegyében, mely valójában nem jelentett egyebet, mint barbár és cinikus diktátumot, s a győztesek listájára feliratkozott nacionalizmusok féktelen jogát az uralmuk alá rendelt más nyelvű, más vallású, más kultúrájú közösségek élete feletti rendelkezésre.

A szülőföldjéhez, magyar nyelvéhez, kultúrájához, múltjához és jövőjéhez ragaszkodó, azokért mindig békés eszközökkel küzdő milliónyi külhoni magyart napjainkban is sújtó igazságtalanságok és méltánytalanságok a kötésen átszivárgó vérhez hasonlóan emlékeztetnek arra, hogy maradtak magyar sebek, amelyek még gyógyításra szorulnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ahogyan Für Lajos – a rendszerváltozás utáni első demokratikus kormány néhai honvédelmi minisztere, volt képviselőtársunk – fogalmazott összefoglaló népesedéstörténeti munkájában: „a háborús öldöklés, a gyűlölködés elszabadult indulata nem csupán a harcok négy esztendejét változtatta pokollá, de megszabta jellegét az utána következő évtizedeknek, rányomta bélyegét az egész évszázadra. Ha a XV. század a humanizmus, a XVI. a reformáció, a XVII. az ellenreformáció (vagy katolikus megújulás), a XVIII. a felvilágosodás, a XIX. a szabadság százada volt, akkor a XX. század – egyetlen fogalommal – bízvást nevezhető a gyűlölet századának.”

Azaz – tehetnénk hozzá – az első világháború vérfürdőjében nemcsak emberek milliói vesztek oda, nemcsak birodalmak és azok régi világrendje veszett el, hanem a háború végére elveszett az embert megillető méltóság, az emberi közösségeknek kijáró méltányosság és a mindezek alapjául szolgáló erkölcsi rend is.

„Ezerkilencszáztizennégyben még az Úristen is lenézett a földre” – szólt a szomorú ének, de az ember már egyre kevésbé volt hajlandó tekintetét az Ég felé emelni. Ezért foganhatott meg az első világháborúban a második világháború, ezért válhattak a XX. századi tömegtársadalmak embertelen és istentelen hatalmak, fasiszta, nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák áldozataivá. Ezért kerülhetett Európa keleti fele az orosz birodalom megszállása, nyugati fele pedig amerikai gyámság alá.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Száz esztendeje, a Nagy Háború első karácsonyán a nyugati frontokon a szemben álló katonák kimásztak lövészárkaikból, karácsonyfákat állítottak, a senki földjén találkoztak egymással, együtt énekeltek karácsonyi dalokat, és megajándékozták egymást. Egy angol katona korabeli vallomása szerint azon a karácsonyon annyi emberi méltóság volt az embertelenségben, hogy – miként fogalmazott – „ha filmen láttam volna, megesküdtem volna, hogy hamisítvány az egész”. Az eset után a katonáknak megparancsolták, hogy felejtsék el a karácsonyfákat és szenteste is öljék egymást. 2012-ben az egyik, Európa szívében fekvő főváros közterén bizonyos európaiak különféle indokokkal a karácsonyfát lecserélték egy televíziókat mintázó elemekből álló elektronikus télifának nevezett eszközre. Az Európát formáló döntéshozók és véleményformálók egy része idejétmúltnak tekinti civilizációnk keresztény gyökerű önazonosságát.

Száz esztendővel ezelőtt a gazdasági erőforrások nemzetközi újraosztása, a gyarmatok feletti uralom biztosítása volt az első világháborúban szemben állók egyik célja. 2013-ban, az emberi közösségeket megillető méltányosság nevében magyarok százezrei vonultak békemenetben Budapest utcáin, és azt hirdették: „Nem leszünk gyarmat!” Azért vonultak Görögország, Portugália és Spanyolország városainak utcáira százezrek, mert úgy érezték, hogy valakik el akarják orozni a saját életük feletti rendelkezési jogukat.

Az első világháborút lezáró békeszerződések a nemzetek önrendelkezését ígérték; valójában az új világrend alapjául az erősebbnek a gyengébb feletti rendelkezési jogát tették meg. Száz esztendővel később, azaz napjainkban ott tartunk, hogy Európában sokan már a nemzetek létjogosultságát és azok önrendelkezési jogának indokoltságát is vitatják. Homályos felhatalmazással, homályba burkolózó megbízókkal, de a ködből egyre világosabban kibontakozó, nyers, materiális érdekektől vezettetve, az úgynevezett globalizáció jegyében temetni akarják a nemzetállamokat.

Ezek az elmúlt évszázadot átívelő párhuzamok azt üzenik, hogy az első világháború csak katonailag ért véget, mentálisan még nem, és mindaddig nem is fog véget érni, amíg nem találjuk meg és Európában nem helyezzük vissza ténylegesen jogaiba a száz esztendeje elveszett emberi méltóságot és közösségi méltányosságot.

Az első világháború lövészárkait betemette ugyan az idő, ám a jelenkori világ jelképes lövészárkaiban ma is farkasszemet néz egymással gazdag és szegény, nyertes és vesztes, uralkodó többség és alávetett kisebbség.

Az első világháború akkor ér majd mentálisan is véget, ha nekünk, a ma élő nemzedékeknek lesz kellő bölcsességünk és erőnk kimászni jelképes lövészárkainkból, keleten és nyugaton, északon és délen egyaránt. Ha megértjük, hogy mások elszegényítése nem lehet senki jólétének tartós forrása, ha megértjük, hogy más veszteségeire és megalázására alapozva senkinek nem lehet valódi nyeresége és szabadsága; ha megértjük, hogy az embereket tartósan nem a pénz, hanem csak az erkölcs tudja összekötni.

Jövője csak egy olyan Európának van, amelynek nemzetállamai a keresztény erkölcs, az értékteremtő munka és a méltányos nemzetközi együttműködés fundamentumán állnak. Jövője csak egy önbizalmát, önazonosságát és önrendelkezési képességét visszanyerő Európának van. Közelmúltunk és napjaink közvetlen környezetünkben zajlott és zajló történései is arra figyelmeztetnek, ha mindezen felismeréseket és az abból fakadó cselekvést elmulasztjuk, mai jelképes lövészárkaink bármikor ismét valóságos, vértől áztatott lövészárkokká válhatnak. „Ha csendes lesz a világ és hazánkban újra virul minden. (…) egy koszorút elfogadok Tőled.” – üzente 1914-ben a haldokló magyar katona.

Váljunk méltókká arra, hogy lélekben koszorút vihessünk az első világháború minden áldozatának sírjára.