Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindenekelőtt engedjék meg, hogy köszönetet mondjak elnök úrnak nemcsak a meghívásért és a lehetőségért, hogy szólhatok ezen alkalomból, hanem önmagában azért is, hogy – követésre méltó módon – a bizottság érdemesnek tartotta ünnepi üléssel megkezdeni munkáját ebben a ciklusban. Ennek a bizottságnak – ahogy elnök úr szavaiból is kiderült - szerencsére ez már nem az első ülése, hanem van négy esztendő mögötte, az eltelt évek minden pozitív és negatív tapasztalatával.

Ahogy ilyenkor illik, hoztam egy szép kis ünnepi beszédet, de aztán, mire a dolgozószobámból ideértem, rájöttem, nincsen sok értelme, hogy ezt én most elmondjam. Inkább nem túl hosszan, néhány – adott esetben lehet, hogy fésületlennek tűnő – gondolatot fogalmaznék meg az elmúlt négy esztendőről, és arról, hogy mi vár ránk a nemzetpolitikában. Mihez kívánok én jó munkát ennek a bizottságnak, egyrészt házelnökként, másrészt úgy is, mint a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának elnöke, de úgy is, mint egyszerűen csak egy közéleti ember. Miben kérem a bizottság együttműködését, közreműködését.

Mondandómat azzal kezdeném, hogy 2014-et írunk, azaz ebben az esztendőben emlékezünk meg az I. világháború kitörésének századik évfordulójáról. Mire letelik a ciklus és ez az Országgyűlés befejezi munkáját 2018-at fogunk írni, amikor a háború befejezésének századik évfordulójához érkezünk, és két év híján száz évre leszünk attól, hogy az ország ’18-as szétesését megpecsételték egy békediktátummal, ami tulajdonképpen ennek a bizottságnak a létét indukálta.

Miután a bizottság tagjainak jelentős része új, hadd emlékeztessem mindannyiunkat arra, hogy négy évvel ezelőtt azért hoztuk létre a nemzeti összetartozás bizottságát – és hál’ istennek nem volt különösebb vita e bizottság létjogosultságát illetően –, mert húsz év után levontuk a tanulságait annak, hogy az ország széteséséből és a nemzet szétdarabolásából fakadóan az állandó erkölcsi és politikai kényszerként itt lévő ügy, a magyarság ügye nem a külügyek része. Az ezzel való foglalkozás nem külügyi feladat, hanem egy olyan ügy, amelynek természetesen vannak külügyi vonatkozásai is, de elsősorban mégis csak belügy. Azaz –, ha komolyan vesszük a saját szavainkat a nemzetegyesítésről – úgy kell tekintenünk az elszakított nemzetrészekkel való foglalkozásra, mint a nemzet belügyére.

A törvényhozásban bekövetkezett fejlemény az államigazgatásban ugyanakkor bizonyos értelemben még várat magára. Huszonegynéhány éve nem találjuk a megfelelő formát arra, hogy hogyan és miképpen kellene a határok fölött átnyúlva, a határokat tiszteletben tartó módon a nemzeti egyesítés feladatához, programjához szabni az ennek végrehajtására rendelt államigazgatást. Remélem, hogy előbb-utóbb közös erővel ezt a munkát is el tudjuk végezni. Ez nem érinti annak az ezidő alatt végzett tevékenységnek a megítélését, ami a nemzetpolitikában történt, inkább csak egy eszköz ennek a politikának a végrehajtásához. Ha jó az államigazgatási szerkezet, akkor nyilvánvalóan egyszerűbb és könnyebb az előttünk álló munkát elvégezni, mint akkor, amikor maga a struktúra akadályozza ezt. Ezt azért hoztam elő, hogy szóljak az előző négy év elvégzett munkájáról, és ebből fakadóan a következő négy év terveiről, mert szerintem a nemzetpolitika korszakhatárához érkeztünk.

A választók 2010-ben eldöntötték azt a kérdést, hogy van-e egységes magyar nemzet vagy nincs. Ez most így lehet, hogy furán hangzik az én számból, merthogy mit volt azon eldönteni való, de ha valaki elfelejtette volna, hogy az elmúlt több mint két évtizedben mi zajlott itt e tekintetben a politikában, akkor azért emlékeztetném arra, hogy igenis voltak és vannak is, akik azt is elvitatják, hogy egységes magyar nemzet létezik. Emlékeztetném önöket arra, hogy a 2002-t megelőző négy esztendő nemzetpolitikájának egyik legfontosabb eredményét jelentő státustörvényből a 2002 utáni szociálliberális kormányzat egy tollvonással törölte az egységes magyar nemzetre utalást, mintegy jelezve a maga hozzáállását, hogy ilyen nincs is, tehát ez úgy, ahogy van fikció. És voltak meg vannak olyan álláspontok is, amelyek meg azt mondják, hogy az egységes magyar nemzet újrateremtése, újjáélesztése, a határok fölötti nemzetegyesítés, nemzeti integráció illúzió; a szónak abban az értelmében persze, hogy valamikor létezett, meg bizonyos értelemben ma is létezik magyar nemzet, de egységesnek már nem mondható, az elmúlt kilencven év megtette a maga hatását, és a nemzet szociológiai értelemben szétfejlődött. Hovatovább elérkezünk majd arra a pontra – ha egyáltalán még ezek a közösségek megmaradnak, és nem tűnnek el a többség kilencven év óta konzekvensen zajló homogenizálási politikája eredményeképpen –, hogy ezek kvázi önálló nemzetek lesznek, amelyeknek a kultúrája, a nyelve – gyökereit tekintve – hasonló ugyan az anyaország nemzetével, de valójában mégis, nemzeti értelemben is egy önálló közösségnek kell őket tekinteni.

Szerintem ezeket a vitákat döntötte el a 2010-es választás, és ezeket a vitákat döntötte el az elmúlt négy esztendő is, megerősítve, gyakorlati politikává alakítva az értékítéletet, amely ebben a tekintetben is a választási eredményben tükröződött.

Tisztelt Képviselőtársak, Hölgyeim és Uraim!

Abban az értelemben vagyunk korszakhatáron, hogy az elmúlt négy esztendőben elvégeztük a szimbolikus térben elvégezhető munka nagy részét. Természetesen a honosítási folyamat nem áll le 2014-gyel, sőt reményeink szerint hasonló ütemben, mint az elmúlt négy esztendőben ez megfigyelhető volt folytatódni fog. Természetesen nem elképzelhetetlen, hogy a szimbolikus törvényalkotás tekintetében még lesznek javaslataink ebben a ciklusban is. És azt sem állítom, hogy a nemzetpolitikának az elmúlt négy esztendőben csak és kizárólag a szimbolikus szférában értelmezhető eredménye volt. Ez koránt sincs így, nem is így gondolom. De mégis csak vegyük számításba, hogy elfogadtuk a nemzeti összetartozásról szóló törvényt; elfogadtuk az új Alaptörvényt, ami világosan és egyértelműen rendelkezik a mindenkori magyar állam felelősségéről és ebből fakadó kötelezettségéről az elszakított nemzetrészekhez való viszonyában; elfogadtuk a kedvezményes honosításról szóló törvényt, és ehhez mellérendeltük a választójogi reformot, ami – bizonyos értelemben és persze nagyon nagyvonalúan, de az adott körülmények között megvalósítható formában mégiscsak –elvégezte a nemzet közjogi újraegyesítésének munkáját. Ez a szimbolikus nemzetpolitika azt gondolom, többé-kevésbé ki is merítette a tartalékait, a lehetőségeit, és a következő négy esztendőben ilyen típusú látványos törvényalkotásra nem nagyon lesz lehetőségünk. De ez nem azt jelenti, hogy a következő négy esztendőben kevesebb munkánk lenne. Éppen az ellenkezőjét gondolom.

A következő négy esztendőben – hogy aztán ennek törvényhozási konzekvenciái lesznek-e vagy sem, azt részben éppen az Önök bizottságának kell majd megítélnie – a gyakorlati apró munka sokkal kevésbé látványos, és sokkal több pénzt, sokkal több erőfeszítést és innovációt igénylő kihívásai állnak előttünk. Azon kell dolgoznunk, hogy hogyan lehet a nemzet szövetét valóban újra összeszőni - mindezt úgy, hogy figyelembe vesszük az 1920 óta kialakult nemzetközi jogi viszonyokat -, és hogyan lehet nemcsak a magyar állampolgárokat, akik a kedvezményes honosítás lehetőségével éltek, hanem a magyar nemzet Kárpát-medencében élő minden egyes tagját a népjólét, azaz az egészségügyi, szociális ellátás, az oktatás és a kultúra és a gazdaság vérkeringésébe bevonni. Ez óriási feladat, aminek a tekintetében - pártállástól és kormányzatoktól függetlenül -, nincs okunk nagyon büszkének lenni mindarra, amit az elmúlt húsz évben elértünk.

Ismerjük mindannyian a múltat - erre részben utaltam is a státustörvény kapcsán -, tehát megvan arra a magyarázat, hogy miért adósa ezzel a munkával mind a mai napig a magyar állam és a magyar anyanemzet azon közösségeknek, amelyeket tőlünk elszakítottak. Nem szeretném magunkat sem mentegetni, sem pedig felidézni azokat a politikai vitákat, amelyek azt tükrözték, hogy e tekintetben sajnos nem volt konszenzus, hanem a lényeget szeretném ebből kiemelni. Úgy tűnik – és ez a bizottság e téren is tiszteletre méltó négy esztendőt mondhat magáénak –, hogy legalább egy bizonyos körben egyfajta egyetértés mindenképp kialakult, hogy mi a teendő, és legalább az alapkérdésekben immáron nem lehet és nem is érdemes újra vitát nyitni.

Azt szeretném ettől a bizottságtól kérni, hogy ebben a munkában — aminek a végrehajtó hatalom a felelőse, és aminek a nagy részét neki kell elvégezni – legyen adott esetben kezdeményező, figyelemfelhívó, és – a törvényalkotás melletti másik klasszikus funkcióját is gyakorolva – legyen ellenőre a kormánynak, a végrehajtó hatalomnak. Ez a bizottság, egyébként is a munka terhének a jelentős részét nem abban a formában fogja majd a hátára venni, hogy különböző törvényjavaslatokat véleményez, azokhoz nyújt be módosító indítványokat. Bár ne felejtsük el, hogy minden törvénynek lehet nemzetpolitikai vonatkozása. Ezért külön figyelmébe ajánlom a tisztelt bizottsági tagoknak, hogy ne bízzák magukat okvetlenül frakciótársaik azon részére, ne hárítsák át a felelősséget azokra, akik egy-egy szakpolitikai javaslatot gondoznak, hanem a saját szemüvegükön keresztül is olvassák el ezeket az előterjesztéseket, hogy vajon az előterjesztők nem felejtettek-e ki belőle valamit, aminek igenis ott lenne a helye. De mégis azt gondolom, hogy ez a funkciója ennek a bizottságnak talán inkább másodlagos lesz a végrehajtó hatalom ellenőrzéséhez képest, atekintetben, hogy mit valósít meg abból a hirdetett céljából, hogy a magyar nemzet szövedékét ismét egységessé kell tenni a fennálló körülmények között, és természetesen arányban a magyar állam teherbíró képességével.

Ha már a magyar állam teherbíró képességének arányait emlegettem – vagy a lehetőségeit, a kereteit, a korlátait –, akkor ajánlom tisztelt figyelmükbe, hogy végezzenek egy nemzetközi összehasonlítást arra vonatkozóan, hogy a környező államok közül – ne menjünk ettől messzebb – mely állam költségvetése mekkora részt szán a saját nemzeti közösségeire, melyek nem az anyaország területén élnek, s ezt viszonyítsák annak az államnak a költségvetéséhez vagy gazdasági teherbíró képességéhez, a GDP-jéhez, és emellé rakják oda a magyar állam elmúlt 20-24 éves teljesítményét, és akkor le tudják vonni a konzekvenciákat, hogy sokat tettünk-e vagy keveset.

Hogy egy másik összehasonlítást ajánljak a figyelmükbe: számolják össze – hozzáférhető adatok alapján azt hiszem, ez könnyen megtehető –, hogy csak az Erdélyből Magyarországra áttelepült orvosok a képzési költségek megtakarítása révén mekkora összeggel, mekkora tőkével járultak hozzá – most csak az anyagiakról beszélek, nem az egyebekről – a magyar költségvetés működtetéséhez, pontosabban mekkora mértékben tehermentesítették a magyar költségvetést. Megintcsak tegyék mellé azt az összeget, amit az elmúlt 24 évben a magyar kormányok különböző célok mentén, különböző formában a határon túli magyar közösségekre költöttek, és kapnak egy arányszámot, amelyből ismét különböző következtetéseket lehet levonni.

Számos jobbnál jobb javaslatom lenne még, hogy mivel tudna a tisztelt bizottság foglalkozni, de azt gondolom, ha ezeket folytatnám, akkor túllépném az udvariasság számomra kötelezően előírt szabályait, mert ugyan házelnök vagyok, de ebből nem következik az, hogy nekem kellene megszabni a bizottság teendőit, különösen azért, mert Önök pontosan tudják, hogy mi lesz a teendőjük.

Hadd tegyek még egy megjegyzést: azt gondolom, hogy a 2014-es választás is bír egyfajta eligazító erővel, ugyanis nemcsak 2010-ben döntöttek el a választók sok mindent, részben a nemzetpolitika alapvető kérdéseit is, hanem 2014-ben is. Nem is elsősorban a magyarországi választókra gondolok, hanem itt és most, e bizottság színe előtt a kedvezményes honosítás lehetőségével élő új állampolgárok, új szavazók döntésének az arányaira utalnék. Még mielőtt valaki esetleg rossz hangulatban hallgatná azt, amit mondok, szeretném, ha nem az elfogultság hangját hallaná ki a mondataimból, hanem megpróbálná tárgyilagosan fogadni mindazt, amit javasolni szeretnék.

Azt kérem a bizottság minden tagjától és az általuk képviselt minden párttól, hogy gondolkodjon el ennek a választási eredménynek az okairól. Nem az az érdekes ebben a választási eredményben, hogy mely pártra adták elsöprő arányban a szavazataikat a határon túli közösségek magyar állampolgárságú tagjai, hanem inkább az a lényeg benne – erre szeretném, ha a figyelmük összpontosulna, és ezen gondolkodnának el –, hogy milyen politikára adták, és milyen politikára nem adták a voksukat. Ha ezt jó szívvel, a választók iránti tisztelettel és alázattal értékelik, akkor azt gondolom, hogy az a konszenzus, ami itt bizonyos mértékig kialakult négy évvel ezelőtt, az bővíthető nemcsak a nagy általánosságok szintjén, hanem a konkrét tartalmi munka gyakorlatában is.

Ezt kívánom önöknek, és a magam szerény hozzájárulásaként a következő négy esztendő munkájához ezt szerettem volna hozzátenni.

Egyebekben pedig állok a bizottság rendelkezésére, és amikor úgy érzik, hogy valamilyen elhárítandó akadály áll az Önök munkavégzése előtt, és ennek az elhárításához én hozzá tudok járulni, akkor kérem, hogy a bizottság bármely tagja – pártállásra tekintet nélkül – forduljon hozzám. Ha módomban áll, akkor természetesen mindent meg fogok tenni ennek érdekében, mert ha más nem derült ki abból, amit az elnök úr felvezetésképpen az én szerepemről elmondott, akkor talán az kiderülhetett, hogy nekem nemcsak ez a bizottság a szívügyem, hanem az az ügy is, amit ez a bizottság a maga eszközeivel szintén szolgálni kíván.

Én ehhez a szolgálathoz kívánok jó erőt, egészséget és Isten áldását! Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy szólhattam.