Archívum

Archívum - 12 de diciembre de 2024


Beszéd a Herman Ottó kiállítás megnyitóján

Néprajzi Múzeum

Tisztelt Főigazgató Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mai kiállításunk megnyitóján – szemernyit sem kételkedve Kossuth Lajos értékítéletében, mégis – sokakban felmerülhet a kérdés, hogy a leglényeglátóbb XIX. századi magyar államférfi miért nevezte a „legzseniálisabb és a legmagyarabb tudósunknak” kortársát, Herman Ottót?

Hogyan lehet a legmagyarabb az, aki felvidéki szász család sarjaként tizenkétéves koráig csak németül beszélt?

Hogyan lehet a legzseniálisabb az, aki tudását nem az oktatási rendszer révén, hanem önerőből szerezte, aki viszolygott kora akadémizmusától, és tudatosan távol tartotta magát tőle? 

A kérdésekre a válasz egyfelől az, hogy a magyarság nem véralgebra kérdése, hanem a magyar sors vállalásának függvénye. Minél inkább vállalja valaki ezt a sorsot, annál magyarabbá lesz. 

Herman Ottó pedig a legszenvedélyesebben vállalta, és szerette a magyar sorsot.

A tudományos teljesítmény pedig nem az úgynevezett akadémiai kanonizáció eredménye, a tárgyi tudás az intézmények által nem sajátítható ki, ezért egy őstehetség önerőből és különféle minősítő intézmények mellőzésével is népe polihisztorává tud emelkedni. Herman Ottó pedig ilyen őstehetség volt. 

Így és ezért vált a legmagyarabb és legzseniálisabb tudósunkká, így és ezért nem tévedett ezen értékítéletében sem Kossuth Lajos. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mai kiállításunk egy olyan ember életművéről szól, aki nemcsak a magyar táj és természet, hanem a magyar szabadság szerelmese is volt.
Élete első 14 esztendeje a magyar szabadság történelmi kibontakozásának korszakában telik. 1849 és 1867 között élete második 18 esztendeje a szabadság elfojtásának korával esik egybe, majd 1867 után élete hátrelévő 47 esztendejét a magyar szabadság kiegyezéses, kompromisszumos világában éli le oly módon, hogy ő maga soha nem köt semmiféle politikai vagy szellemi kompromisszumot.

Ezen kompromisszummentes kiállásával és jellemességével Herman Ottó nemcsak a magyar utókor, hanem még az ellentétes politikai vagy szellemi állásponton lévő kortársai tiszteletét is kivívta.

A Kiegyezés korszakát, melyben élete javát élte, a magyar történelmi emlékezet hajlamos csak egyfajta aranykorként látni, ám annak volt kevésbé csillogó oldala is.

Nekünk, mai magyaroknak – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, nem tisztünk eldönteni az 1867-es Kiegyezésről szóló történelmi vitát, ám feladatunk, hogy tanuljunk belőle. 

Tanulni pedig csak úgy tudunk belőle, ha ismerjük a korszak minden olvasatát.

Móricz Zsigmond olvasatában például Magyarország látszatkultúrát épített 1867 után. Egy olyan kultúrát, mely idegenül nőtt a magyarság fölé, amelyből hiányzott a nemzeti cél, hiányzott bármiféle önálló magyar élet vezérgondolata.

A magyar népben 1867 óta kihalt, elaludt a hazaszeretet és a sorsközösség tudata. Mindez azért történhetett – állította Móricz –, mert hazug politikával, hazug irodalommal, hazug társadalmi szólásokkal misztifikálták a magyarok életét, amelynek hatására a magyar értelmiségi hűtlen lett, a magyar paraszt magára maradt, a magyar kisiparos szétzüllött, a magyar gyári munkás meg nemzetietlen szocialistává vált.

Kossuth e korszak árnyoldalát látva írta Herman Ottónak 1877-ben, hogy „tele van a lelkem aggodalommal és undorral”, mert „amely nemzet függetlenségét elveszítette, lelkének jobb felét veszítette el”.

Herman Ottó 1883-ban Kossuthnak írt egyik válaszlevele szerint úgy látta, hogy „hazánk betegsége az, hogy a régi, önzetlenül hazafias elem kihal, s ami a helyébe jön az egy célszerűsködő, anyagias, üres fejű s annál nagyobb igényű fajzat, mely boldogul, mert hiszen kész eszköz – a piszokban is – a hatalom kezében”. 

A Kiegyezés korának végéhez közeledve pedig Ady Endre látnoki módon állapította meg a szétszóratás előtt álló magyar világról, hogy „elveszünk, mert elvesztettük magunkat”.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mai kiállítás egy olyan ember életművéről szól, aki tőle telhetően mindent megtett azért, hogy a magyarság soha ne veszítse el önmagát. 
Herman Ottó tudományos és politikai tevékenysége, 15 esztendőnyi országgyűlési képviselői munkája arról szólt, hogy védje és erősítse a magyar önismeretet, önbecsülést és öntudatot. 

Politikusként a nemzeti eszmét elfojtani igyekvő korabeli nemzetköziségről úgy vélekedett, hogy azok hangos képviselőinek a szótárában ismeretlen a család, a nemzet és az állam fogalma. 

Politikai hitvallása az volt, hogy – szavai szerint – „a magyar nemzeti államot föl nem adjuk, nemcsak magyar hazafiságból, amely a nemzetközieknél gúny tárgya, hanem az emberiség érdekéből sem. Mert a magyarság, mint államalkotó, azon a helyen, ahol az államát megalkotta (…) a közszabadság eszméinek fenntartója és védője”. 

A száz esztendővel ezelőtt elhunyt Herman Ottó eszméi napjainkban is a legkorszerűbbek, tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi ez, ha nem a gondolkodói nagyság legékesebb bizonyítéka? 

Herman Ottó tudományos munkája is lenyűgöző. Kortársai nem véletlenül emlegették az utolsó polihisztorként: a néprajz, a természettudomány, a barlangászat, a környezetvédelem, a nyelv-tudomány és a régészet is hazai úttörői között tartja számon. Nála minden tudományterület minden más területtel összefüggött. A halászat vizsgálatakor például egyszerre látta a halak biológiai sokféleségét, a halászok által használt eszközökben az ősmesterségek lenyomatait és napjainak – mondjuk így – néprajzát; egyszerre volt látása a kétkezi életmód valóságára és a szegénység társadalmi következményeire.

A tudást nem csak összegyűjtötte, de szét is osztotta – itthon és a nagyvilágban. Szinte szünet nélkül írt: 14 könyvet, több mint 1100 cikket, tanulmányt, előadást. Az 1896-os Millenniumi Kiállítás halászati témájú része és az 1900-as párizsi világkiállításon megvalósuló magyar jelenlét is az ő tudományágakat összefogó szemléletmódját tükrözte. Komoly szerepet játszott tudományos társaságok és intézmények megszervezésében, amelyekben szívesen vállalt nagy munkával járó feladatokat. Büszkén vallotta: „...ha egy nép tudományos törekvései közül sokan találkoznak, kik mécset mécsre gyújtanak, oly fény keletkezik, mely messze hat. E nép észrevétetik, tényezővé válik a mívelődés terén, megszerzi a létjogot a népek nagy családjában; végzi misszióját úgy be-, mint kifelé.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

Méltó és igazságos, hogy az önálló Néprajzi Múzeum tervét már a XIX. században szorgalmazó Magyar Néprajzi Társaság egyik alapítójának és elnökének, Herman Ottónak az emléke előtt e mai kiállítással tiszteleg az önálló és immár világhírű épülettel rendelkező Néprajzi Múzeum 
Büszkék vagyunk arra a hozzájárulásra is, amellyel az Országgyűlési Múzeum igyekezett segíteni ezen hiánypótló vállalkozást. 

Tisztelettel köszönjük meg mindazok munkáját, akik ezt a nagyszerű tárlatot létrehozták, kívánunk hozzá sok látogatót!

Adjon Isten békés adventet és áldott karácsonyt nekik és mindannyiuknak!

Sajtóiroda

12 de diciembre de 2024