Az Ország háza című film bemutatása

Országház, Felsőházi terem

Tisztelt Vendégek, kedves Barátaink!

Több mint száz év alatt sok minden történt már az Országház falai között, de egyvalami még biztosan nem: még soha nem vetítettek az Országházról szóló filmet a Felsőházi Teremben! 

Ma esti együttlétünk ezért rendhagyó, és kiváló alkalom arra is, hogy a lezárult választási kampány zaklatottságából visszazökkenjünk a többé-kevésbé normálisnak mondható állapotunkba, amihez talán segítséget nyújt a történelmi idő egy anyagi és szellemi gazdaságot hozó szakaszának megidézése. Köszönöm, hogy elfogadták a meghívásunkat!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mai találkozásunk azért is rendhagyó, mert korábban bárki is akart volna hasonló filmet nézni az Országházról, nem nagyon lett volna, amit láthat. Az elmúlt évszázadban is készültek ugyan az Országházról kisfilmek, de az épület múltját és jelenét, építészetét és művészetét oly összetetten bemutató dokumentumfilm még nem készült, mint amelynek megtekintésére ma estére invitáltuk Önöket. 

Ez a film tulajdonképpen egy közös jubileumi ajándék az idén éppen 120 esztendős Országház részére. 
Ezt az épületet egykor az elődeink alakították, ma pedig ez az épület alakít bennünket az eszményeinkben, életérzéseinkben, nemzeti ambícióinkban és elhivatottságunkban.

A Történelem Ura a XIX. és XX. század fordulóján kegyelmi időt biztosított az elődeinknek, akik élve a lehetőséggel megálmodták és felépítették a Házat.

A XXI. század elején, 2010 óta pedig nekünk rendelt ki időt arra, hogy jó gazdái lehessünk az örökségünknek. Annak az épületnek, amelynek falai között megforduló látogatók száma az év végére valószínűleg eléri a 650 ezer főt, s amelyet az elmúlt néhány esztendőben a világ turisztikai építészeti látványoságait rangsoroló különböző honlapokon véleményt nyilvánító utazók egyszer a tizedik, másszor pedig az első helyre tartottak érdemesnek.

Ez az örökség azonban több, mint egy építészeti és iparművészeti remekmű, kedves Barátaim! 

Az Országház nemcsak a magyar államiság jelképe, nemcsak – mint ahogyan Szent II. János Pál pápa fogalmazott 1991-ben – a magyar nemzet önállóságának és szuverenitásának a jelképe, és nem is csak az UNESCO által is elismert és védett világörökségi helyszín része, hanem a magyar nemzeti géniusz egyik megnyilvánulása is. 

A nemzeti géniusz – tisztelt Vendégeink – nem metafizika, hanem egy olyan közösségi alkotóerő, amely a közös föld, a közös nyelv, a kultúra és a történelem által kovácsolt sorsközösségben fogant. Mindig voltak, és korunkban is vannak, akik nem hisznek semmiféle sorsközösségben, nem hisznek a nemzetekben sem, és legkevésbé azoknak bármiféle géniuszában. Mi azonban mindebben hiszünk. 

Ezen hitünk és meggyőződésünk okán számunkra az Országház épülete mindenekelőtt a magyar lélek és sors által áthatott alkotóerő egyik nagyszerű bizonyossága. 

Ez a bizonyosság honfitársaink közakaratából született, magyar államférfiúi és mérnöki ihlet alakította, és a magyarok tudása, áldozata és munkája valósította meg. A mérnöki ihletről hallani fognak a filmben, az államférfiúi ihletre engedjenek meg egy példát. 

Az állandó országház építéséről szóló törvényjavaslat vitája során, pontosan 140 esztendővel ezelőtt, Andrássy Gyula államférfiúi bölcsességgel érvelt a terv körül gerjesztett ellenzéki kishitűség és demagógia ellen. Az épülettervek monumentalitását ellenzőknek Andrássy eképpen felelt: „ha emelünk egy épületet, mely nem kevés évre, hanem évszázadokra épül, akkor annak (…) két hivatása van: az egyik, hogy monumentuma legyen a múltnak, a másik, hogy bizalmat fejezzen ki a jövőben”. A terv költségei miatt aggódóknak azt mondta, hogy – idézem – „nem ismerek történeti példát, hogy a nemzet valaha tönkrement volna építkezés következtében”; az ellenzéki kishitűségre pedig az volt a válasza, hogy „egy nemzet sokszor azzal kezdi, hogy magát nagyra tartja és senki nem osztozik e nézetében. Később jön egy idő, midőn mások is nagynak tartják, de arra, hogy egy nemzetet, mely maga sem bízott magában, nagyra tartották volna, példát soha nem láttam.”

Andrássy Gyula politikai nagyságához méltó volt Steindl Imre szakmai, mérnöki tehetsége. Andrássy történelmi időérzéke, valamint Steindl Imre egyetemességbe ágyazott és világszínvonalra emelt arányérzéke és szépérzéke nélkül az Országház jelenlegi helyén és formájában nem épülhetett volna meg. Mindezért mi, akik hiszünk a magyar nemzeti géniuszban, soha nem múló hálával emlékezünk Andrássy Gyulára, Steindl Imrére és társaikra, akik egy adott történelmi korban és egy adott ügyben alázatos és eredményes eszközei voltak ennek a magyar alkotóerőnek. Voltak, és ma is vannak azonban olyanok is, akik mindezt soha nem bírják megbocsátani Andrássynak vagy Steindlnek. 

A korabeli, önmeghatározásuk szerint „pesti progresszió” képviselői ugyan megkísérelték, de nem tudták megakadályozni Steindl Imre pályaművének győzelmét és a terv megvalósítását.

Egy Ignotus nevű egyén – akiről a II. világháborút követő évtizedekben azt tanították a magyar oktatásban, hogy „magyar kritikatörténelem meghatározó alakja volt” – 1902-ben „A Steindl tragédiája” című írásában az „A Hét” című balliberális lapban így fogalmazott az Országházról: „Amely szempillantásban a lábadat az épületbe beteszed, a tervtelenség s fejvesztettség nyomása nehezedik a melledre”. Az Országház épülete „ijesztő célszerűtlenség”, a parlament belső ornamentikájának „puszta leírása is elképzelhetetlen barbárság.”

Steindl Imréről így ír Ignotus, a „pesti progresszió” hangadó vezére: „Ahogy az ősz mester fehér szakállas gnóm-alakját elnézzük, minden tipikus germán volta mellett is a czigány ízlés Attilájának kell őt kikiáltanunk. (…) Steindl mester ezzel a rettenetes czigányputrival voltaképp a művészi lelkiismeret és ambíczió áldozata”.

1912-ben a Nyugat című folyóirat az elkészült Országház kapcsán arról írt, hogy „barbár felfogás, hogy a kőmíves és ácsmunkáknak némi ügyességgel összerótt halmaza (…) már tekintélyes középület. (…) De hát megengedjük, kívülről elég szép, hanem belül már nemcsak kényelmetlen, hanem művészi remekekben meglepően szegény is (…) harmincmillió költséggel egy óriási forgalmi akadályt csináltak belőle”.

Az egykori magyar balliberálisok, az önmagukat „haladóknak, progresszívoknak” nevezők szerint tehát az Országház épülete „czigányputri” és „óriási forgalmi akadály”.

Eszmei utódaik, a mai balliberálisok, a mai úgynevezett „progresszívok” sem sokat változtak. 2010 után a Kossuth téri helyreállítási munkálatok során például nem az zavarta őket, hogy Andrássy Gyulának az épület előtt álló szobrát a kommunisták 1945-ben elbontották és a Sztálin szoborba öntötték, hanem az, hogy 2014-ben ismét helyére került az újra alkotott szobor. Mindezt nem az ünneprontás, hanem éppen ellenkezőleg, ma esti ünnepi hangulatunk emelése céljából tartottam hasznosnak felidézni.

Az önbizalmunkat ugyanis mindig megerősíti, amikor megtapasztaljuk, hogy a magyar alkotóerőt sem a politikában, sem a kultúrában soha nem tudják elfojtani sem azok, akik nem hisznek benne, sem pedig azok, akik hisznek benne, és félnek tőle! Ez a magyar géniusz egyik titka, kedves Barátaim, az Országház pedig ennek a titoknak az egyik kézzel fogható bizonyítéka.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Goethe szerint az építészet kőbe zárt zene.
Az Országházról szóló film egy ilyen kőbe zárt zeneművet szólaltat most meg.
Nézzék, és hallani fogják az örök magyar dallamokat!
 

Sajtóiroda