Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Emlékező Közösség!

Vannak szobrok, amelyek mindig jelzik a történelmi idők járását. Nekünk, Istent, hazát és nemzetet szerető magyaroknak ilyen gróf Tisza István szobra.

Ha az Ő szobrát bárhol ledöntik, meggyalázzák vagy megakadályozzák felállítását, akkor mi mindig tudjuk, hogy a nemzeti megaláztatás és alávetettség időszaka fenyeget.

Ha Tisza István szobrát méltósággal helyreállíthatjuk – miként tettük ezt Budapesten, a Kossuth téren, a Nemzet Főterén 2014-ben – vagy egy szívünk szerinti új szobrot állíthatunk neki – miként tesszük ezt ma itt, Cégénydányádon – akkor tudjuk, hogy mindezzel a magyar önbecsülés és felemelkedés korszakát erősítjük.

Azért van mindez így, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mert gróf Tisza István számunkra a nemzeti hűség tragikus sorsú államférfija, akinek emlékéhez való viszonyulás mindig felismerhetővé és csalhatatlanul megkülönböztethetővé teszi azokat, akik szeretik a magyarságot és azokat, akik gyűlölnek mindent, ami magyar; azokat, akik hűségesek a nemzethez és azokat is, akik hűtlennek bizonyulnak.

Tragikus volt gróf Tisza István sorsa, mert bármikor életét adta volna azért, hogy megvédje Magyarországot, de amikor gyilkosai elvették az életét, a halála nem feltartóztatta, hanem – ellenkezőleg – végleg rászabadította az országra és a nemzetre a ránk oly régóta leselkedő végzetet.
Az Ő sorsában – mint cseppben a tenger – tükröződik a történelmi Magyarország sorsa.

Hogyan is fogalmazott Tisza István 1914 augusztusában, az első világháború küszöbén? „Lelkiismeretem nyugodt, mert már nyakunkon volt a hurok, amellyel, ha most el nem vágjuk, alkalmasabb időkben fojtottak volna meg bennünket. Nem tehetünk egyebet. De mégis fáj, hogy így kell lennie.”

Egy évszázad távlatából mi, mai magyarok tudjuk, hogy azt a bizonyos hurkot – amelyet talán a mohácsi csatatéren kezdett el fonni a magyarság számára a történelem – Tiszának és nemzedékének nem sikerült elvágnia.

A nemzeti hűség államférfiaként, Tisza István kortársai közül mindenkinél mélyebben átérezte azon évszázados magyar létparancsot, hogy az állam és a nemzet Mohács után egymástól szétvált határait minden áron helyre kell állítani, és Magyarországot egyben kell tartani. E tekintetben pontosan ismerte a dualizmuskori Magyarország előtt megnyílt történelmi esélyeket és veszélyeket, és mindezek ismeretében, a Teremtő által számára kiszabott időben és feltételrendszerben Tisza István ezen létparancs politikailag legcselekvőképesebb és legtudatosabb végrehajtójává vált.

A nemzeti hűség a magyar politikában Mohács óta azt a vágyat, akaratot és küzdelmet jelenti, amely révén helyreállítható a történelmi ország területi egysége, a magyar állam önrendelkezési képessége és a szülőföldjén élő magyarság nemzeti szabadsága és összetartozása. Ez a hűség vezérelte Bocskai István és hajdúi felkelését a XVII. században, Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelmünk és kurucai szabadságharcát a XVIII. században, Kossuth Lajos és a honvédek küzdelmeit a XIX. században. Olyan hűség ez, amely akár legyőzetve is győztessé emeli hordozóit azáltal, hogy mindig erőt, reményt és célt tud adni azoknak, akik nyomdokába lépnek az előttük járó hűségeseknek.

Gróf Tisza István is ezt a hűséget testesítette meg. „Egyes ember feláldozhatja a maga énjét eszmék és célok szolgálatában. Nincs eszme és nincs cél, amelyért nemzetemet feláldozhatnám” – mondta Tisza István 1910-ben, és így folytatta: „A nemzet olyan cél, amely felett magasabb célt hazafi nem ismerhet. (…) A hazafiúi belátás azonban csak akkor ér valamit, ha tettre tudjuk váltani. (…) Töredelmesen bevalljuk: mi nemzeti alapon állunk.”

Az életútjával és tetteivel hitelesített ezen hitvallását politikai ellenségei soha nem tudták megbocsátani Tisza Istvánnak. 25 éves korában indult el a több mint 30 évig tartó politikai pályáján, amely során miniszterelnökként és házelnökként mindig a legnagyobb felelősséget vállalta.
Mindezt egy olyan korban, amikor Európában az istentagadó és nemzetromboló internacionalizmus szelleme végleg kiszabadult a különféle titkos társaságok palackjából, és – a nemzetek önvédelmét felszámolandó – elindult hódító tudatmérgező útjára, ellenségként támadva mindenre és mindenkire, aki útjába állt.

A különféle világmegváltó ideológiákba csomagolt nemzetromboló vírus terjedését Európa szerte – és így a Habsburg-Magyar Monarchiában is – segítette, hogy a rombolás politikai ágensei és haszonélvezői kezébe került a korszak leghatékonyabb közvéleményformáló eszköze, a nyomtatott sajtó.

Ez volt az az időszak, amelyben – miként az amerikai Mark Twain a századforduló tájékán tömören megfogalmazta – ha az emberek nem olvastak újságot, akkor tájékozatlanok voltak, ha olvastak, akkor félretájékoztatottak lettek.

Ez az oka annak – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, hogy a modernnek mondható magyar politikatörténet első tudatos és módszeres karaktergyilkosságának Tisza István lett az áldozata. A korabeli magyarországi és európai sajtóban egyetlen magyar politikus ellen sem folytattak olyan elképesztő rágalomhadjáratot, mint Tisza István ellen. Azért tették ezt, mert féltek tőle. Féltek hűségétől, szellemi képességeitől, tekintélyétől és politikai cselekvőképességétől.

A magyar szellemi, politikai és katonai önvédelem felszámolására irányuló tervük sikerét illetően tartottak attól az erőtől, amelyet Mikszáth Kálmán így jellemzett: „Tisza Istvánnak tűz a lelke és csak az agya hideg, de az jéghideg. Annyira nemes ő a politikában, hogy attól kell
tartani, talán nem is politikus.”

Mielőtt fizikailag megölték volna, ellenségei megpróbálták a korabeli médiában erkölcsi értelemben meglincselni, majd halálában is meggyalázni.

Egykori úgynevezett progresszívek, liberálisok, bolsevikok, kommunisták és mai balliberálisok, posztkommunisták, neomarxisták és neoliberálisok ontották és ontják napjainkban is gyűlöletük és áporodott hazugságaik szennyét Tisza Istvánra, mert személye ugyan már a múlt része, de emléke példát, erőt ad, és utat mutat a mai magyarság számára is.

Ezért nekünk nemcsak a korábban ledöntött szobrait kell helyreállítanunk, nemcsak új szobrokkal kell éltetnünk az emlékezetét, hanem fel is kell ismernünk és meg is kell védenünk Tisza István ma is érvényes igazságait. Hűségének nyomdokaiba kell lépjünk azért, hogy gyermekeink és unokáink, azaz a magyar jövő nyakába többé soha ne fonódhasson semmilyen történelmi hurok.

Tisztelt Emlékező Közösség!

„Nekünk a gondolkodás szabadságát a ’szabadgondolkodóktól’ kell megvédenünk. (…) Az egész európai kultúrának nagy erőpróbája ez: fenn tudjuk-e tartani a gondolkodás igazi szabadságát?” – tette fel a kérdését Tisza István 1911-ben.

Változott-e napjainkra valami e téren? – tehetjük fel mi a kérdést, amikor tapasztaljuk, hogy Európában a szabadság jelszava alatt egyre erőszakosabb kísérletek zajlanak a gondolkodás és a szólás szabadságának korlátozására.

Ma Európa minden nemzete hasonló bomlasztó szellemi ostrom alatt áll, mint az XX. század elején. A díszletek változnak, a lényeg ugyanaz: keresztényellenesség, nemzetellenesség és a méltósággal élhető emberi életet veszélyeztető politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok érzékelhetőek szerte Európában.

A XXI. században a cél az európai emberek értéktudatának szétzúzása, mert akit kiforgatnak önmagából, az önazonossága értékeiből az már az érdekei felismerésére és védelmére sem képes, így könnyebben alávethető és kifosztható. Márpedig Európa minden nemzetét alá akarják vetni, ki akarják fosztani, és végletesen el akarják adósítani azon államhatárok és földrészek felett szerveződő érdekcsoportok, amelyek erre elegendő erőt és gátlástalanságot éreznek magukban. Ezen tervek megvalósításához legelőször a gondolkodás szabadságát kell felszámolni Európában. Tisza több mint egy évszázados kérdése ma tehát időszerűbb, mint bármikor: meg tudjuk-e védeni a gondolkodás szabadságát?

Tisza István elutasította az osztályharc elméletét, a társadalmi osztályok és rétegek egymásra való uszítását, és ijesztően pontosan látta a lehetséges következményeket: „Nem igaz, hogy az osztályérdek a társadalmakat ellenséges táborokra szakítja szét (…) Alkotói lelki sivárságát visszatükröző agyrém, felületes, tudatlan üres ideológia a történelmi materializmus ( …) amely sertéscsordának tekinti az emberiséget, amelynek a vályú körüli elszánt küzdelme tölti be az egész életet (…) Két ellenséges táborra szakadnak egész nemzetek, amelyek nem érthetik meg többé egymást (…) mert egymás ellen fordul az emberi lélek két legnemesebb ösztöne. Az, amely az ismeretet és az, amelyik Istenét keresi.” – írta 1910-ben.

Az erős kálvinista küldetéstudattal rendelkező Tisza István református gondnoki székfoglalójában így fogalmazott: „Az a keresztyén, ki megalázza magát az Istene előtt, de erős szövetségben él Istenével, s kit Isten irgalmába vetett bizodalma e világ hiúságai, kételyei, kísértései és megpróbáltatásai fölé emel. Keresztyén (…) ki Isten akaratában megnyugodva tölti be rendeltetését, küzdi meg élet harcát és fogadja, mit reá mért a sors.”

Gyilkosai fegyverei előtt ez a küldetéstudat mondatta ki vele az utolsó szavait: „Ennek így kellett történnie.”

Tisza István emberi nagysága, nemzete iránti hűsége és a hazájáéval egybefonódó politikai tragédiája megrendítő erővel magaslik minden magyar nemzedék előtt. A történelmi hurkot, amelyet neki egykor nem sikerült szétvágnia, nekünk, mai magyaroknak kell egy hosszúnak ígérkező küzdelemben végleg leoldanunk a nemzet nyakáról.

Ehhez teremtettünk esélyt békésen és demokratikusan 1990-ben, 1998-ban, 2010-ben, 2014-ben és 2018-ban is az országgyűlési választásokon, s ennek az esélynek a fenntartása lesz a tét 2022-ben is.

Az elmúlt tíz esztendőben közösen újjáépítettük az önrendelkező magyar államot, amely szolgálja, és nem kiszolgáltatja a nemzetet. Nemcsak lélekben, hanem a magyar állampolgárság útján közjogi értelemben is újraegyesítettük a magyar nemzetet a Kárpát-medencei szülőföldjén, s azon vagyunk, hogy ez az összetartozás a mindennapokban is átélhető legyen minden magyar ember számára.

Soha ne hagyjuk többé, hogy a magyargyűlölet szétverje azt, amit megvalósítottunk, hogy újrafonja azt a kötelet, amitől megszabadultunk! Ez a legnagyobb elégtétel, amit Tisza Istvánnak és sorstársainak nyújthatunk, mely egyben kötelezettség is, amellyel az utódaink felé tartozunk.
Adjon Isten nekünk elegendő erőt és bölcsességet, hogy ne maradjunk adósok!