Tisztelt Konferencia! Tisztelt Miniszter Úr, Kormánybiztos Úr, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégek!

Isten hozta a hazafias és honvédelmi nevelésről szóló konferencia résztvevőit az Országházban. Elismerésem a szervezőknek nemcsak a konferencia témája, hanem annak helye és ideje megválasztásához is, ugyanis – mint mindannyian tudjuk – a helynek és az időnek is mindig szelleme, mindig üzenete van.

Százegy esztendővel ezelőtt, 1918 novemberében az akkori Magyarország politikai vezetői éppen itt, az Országház előtti Kossuth téren jelentették be, hogy nem akarnak több katonát látni, és kiadták a leszerelési parancsot az első világháború frontjairól hazatérő több mint egymillió, Magyarország területéről besorozott katonának, akik között csaknem nyolcszázezer etnikailag magyar volt. Ezek után a szélrózsa minden irányából ránk támadtak külső ellenségeink, akiknek együttes támadó ereje – amúgy – nem haladta meg a kétszázezer főt. Az első világháború végén, 1918 novemberében a magyar politikusok gyakorlatilag felszámolták az ország katonai önvédelmi képességét.
A következményeket mindannyian ismerjük és máig viseljük: országunk 1920-ban elveszítette területe kétharmadát, és minden tíz magyar emberből három idegen ország uralma alá került. A katonai önvédelmi képesség felszámolását megelőzte Tisza István korábbi miniszterelnök meggyilkolása, és Magyarország politikai döntéshozatali rendszerének megbénítása. Mindezen tragikus fejleményeket megelőzte a magyarság szellemi önvédelmi képességének évtizedek óta folytatott meggyengítése.

Napjaink hazafias és honvédelmi nevelésének egyik rendkívül fontos feladata volna – tisztelt Kormánybiztos Úr –, hogy ezen történelmi folyamatokat és okozati összefüggéseket szakszerűen és közérthetően elmagyarázza mai fiataljainknak azért, hogy velük soha ne történhessen meg az, ami dédapáikkal, ükapáikkal megtörtént.

A mai fiatalokat biztosan érdekelné az igazság. Például arra vonatkozóan, hogy valójában kit szolgált az a magyarnak és békeszeretőnek látszó korabeli hadügyminiszter, aki 1918-ban néhány napos hivatali ideje alatt feloszlatta a magyar haderőt, nem akart többé magyar katonát látni, aki 1921-ben aztán a déli szomszédunk katonáságára támaszkodva megpróbálta elszakítani Magyarországtól Pécset és Baranyát déli szomszédunk javára, majd miután ez nem sikerült neki, hozzájuk menekült, ahol olyannyira megbecsülték, hogy 1962-ben bekövetkezett halálakor állami díszsírhelyet kapott.

Az ilyen és az ehhez hasonló – korábban évtizedekig elhallgatott és ma sem túlságosan közismert – múltbéli tények ismerete segítheti a mai fiatal generációkat abban, hogy felismerjék, és – reményeink szerint – elkerüljék a jövőbeli útvesztőket, amelyeket minden bizonnyal számukra is tartogat a történelem. Mert – a téves híresztelésekkel ellentétben – a történelem napjainkra nem ért véget, tisztelt Konferencia, ellenkezőleg… Azzal fenyeget, hogy némely tekintetben megismétli önmagát. Európában száz esztendővel ezelőtt egy véres területfoglaló háború zárult le, napjainkban pedig egy tudatfoglaló háború kezdetét éljük, és csak remélni tudjuk, hogy ez a küzdelem vértelen marad.
Amely európai országot vagy nemzetet napjainkban alá akarnak vetni, akaratát meg akarják törni, azért hogy erőforrásai fölött korlátlanul rendelkezhessenek, annak – korábbi századokkal ellentétben – a XXI. században nem a területét, hanem a tudatát igyekeznek elfoglalni. A közösségi tudat megszállása ugyan időben hosszabb folyamat, mint egy katonai hadművelet, de ha sikeres, akkor összességében olcsóbb, fenntarthatóbb, és ezért hatékonyabb lehet, mint a kiszemelt terület katonai megszállása.

Európa – annak kivétel nélkül minden állama és nemzete – jelenleg egy ilyen tudatmegszállás célpontja, minden európai ország a célkeresztjében van azon szupranacionális érdekcsoportoknak, amelyek elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy maguk alá gyűrjék a profitmaximalizálási törekvéseiknek ma még korlátokat szabni tudó nemzetállamokat illetve ezek demokratikus döntéshozatali mechanizmusait. Ennek az újfajta hadviselésnek egyik célja, egyben egyik legsúlyosabb következménye, hogy elidegeníti a fiatalokat a családjuktól, a nemzetüktől, a szülőföldjüktől és végső soron önmaguktól, hogy már szó szerint azt se tudják magukról, hogy fiúk- e vagy lányok. A másik cél az általános emberi értéktudat elsorvasztása, mert annak hiányában az emberek nem képesek az érdekeik felismerésére, és azok védelmére sem.

Ezen célok eléréséhez számtalan eszközt használnak. Ezek egyike például a teljesen eltorzított gendertan, amelyik aláaknázza a fiatalok nemi identitását azáltal, hogy míg a homoszexualitást érinthetetlen biológiai adottságként értékeli, addig a férfi és női nemi identitást tanult, tehát megváltoztatható társadalmi szerepnek tartja, és igyekszik is már az óvodákban a fiúkból lányokat, a lányokból pedig fiúkat faragni.
További eszközök a család jogi fogalmának és érzelmi tartalmának tudatos és módszeres kiüresítése, a családnak az erőszak forrásaként való ábrázolása, a multikulturalizmus elkerülhetetlenségének és felsőbbrendűségének illetve a nemzeti eszme veszélyességének és idejétmúltságának hirdetése, a globalizmus üdvözítő voltának és a világkormányzás szükségszerűségének megkérdőjelezhetetlenné tétele vagy a világnézeti értéksemlegesség leple alatt hirdetett keresztényellenesség.

Ami napjainkban az európai politikában, gazdaságban, kultúrában, oktatásban, demográfiában, családpolitikában vagy migrációs politikában történik, az csak ennek az új harcmodornak, az Európával szemben alkalmazott tudatmegszállási kísérletnek a keretei között értelmezhető és érthető.

Magyarországon és Közép-Európában azonban – tisztelt Konferencia – sokan kiismertük ezen harcmodort, és – ne legyenek kétségeink – egyre inkább meg fog ez történni Európa többi részén is.

Csak zárójelben jegyzem meg: Macron elnök országában, az egyetlen európai uniós atomhatalomnak minősülő Franciaországban idéntől
bevezették a hazafias nevelést célzó Egyetemes Nemzeti Szolgálatot, amelynek keretében 2020-ban a tervek szerint negyvenezer, 2021-ben pedig már százötvenezer – 16 és 18 év közötti – fiatal francia vesz részt, akik egyhónapos kötelező polgári szolgálatot teljesítenek majd azért, hogy erősödjön a hazafias értékrendjük.

Szász esztendővel ezelőtt felelőtlen magyar politikusok cselekvésképtelenné, és önvédelemre képtelenné tették Magyarországot, ezáltal mi magyarok történelmi értelemben elveszítettük a teljes XX. századot. A XXI. századnak azonban nem akarunk a vesztesei lenni.
Az elmúlt néhány esztendőben, de különösen az elmúlt néhány hónapban újra egyre hangosabbak és magabiztosabbak lettek azok a politikai erők, amelyek a száz évvel ezelőtt végrehajtott, nemzeti sorstragédiákba torkolló bomlasztás idegen zsoldban álló tetteseinek örökébe léptek. Erre is tekintettel nemcsak hazánk politikai cselekvőképességét, nemcsak katonai önvédelmét, hanem szellemi ellenálló-képességét is biztosítanunk kell.

A szellemi önvédelem pedig csak akkor fenntartható, ha a magyar fiatalság hazafias nevelése – azaz a haza, a nemzet és a család iránti elköteleződést és áldozatvállalást középpontba állító értékrend tovább adása – biztosított.
A politika eszközeivel mindennek csak a keretét tudjuk biztosítani, azt a keretet, amelyet csak a családi, a vallási és az oktatási-nevelési közösségekben lehet tartalommal kitölteni – nem utolsó sorban az idősebb korosztályok tapasztalatainak átadásával és személyes példaadásukkal.

Kívánom, hogy mindannyian – szülők, tanárok és politikusok – eleget tudjunk tenni a ránk háruló feladatoknak, megfelelve ezáltal hivatásunknak, és ez a mai eszmecsere is segítsen bennünket közös céljaink megvalósításában.