Mélyen tisztelt Elnök Úr, kedves Marek Kuchcinski Barátom! Tisztelt Polgármester Úr, Excellenciás Nagykövet Úr, Hölgyeim és Uraim, tisztelt Emlékező Közösség!

„A fehér Lengyelország testén át vezet az út a világot lángba borító forradalomhoz” – ezt a menetparancsot adta ki katonáinak 1920. július 2-án a Vörös Hadsereg egyik tábornoka.

Azokban az időkben Európa első öngyilkossági kísérlete – melyet úgy nevezünk, hogy első világháború – már lezajlott.
A XX. században Európa ebben a háborúban veszítette el a rendelkezés lehetőségét önmaga fölött, és ebben az időszakban tört rá először Európára a bolsevizmus.

Magyarország 1919. március 21-től augusztus 1-ig Európában elsőként esett túszul ennek a kereszténygyűlölő és nemzetellenes internacionalista erőnek, amely a lengyelek leigázásán keresztül egész Európát akarta túszul ejteni.
„Restitutio Poloniae” – azokban az időkben ez a két szó jelölte a lengyelek millióinak szívében a vágyat és akaratot, hogy helyreállítsák a szabad és önrendelkező lengyel államot, helyreállítsák az országuknak a történelem által megtört testét, és helyreállítsák a megtaposott lengyel önbecsülést.

A tragikusan nehéz és sorsfordító időkben a Történelem Ura – mint gondviselő – mindig követet küld népeihez, olyan embert, aki személyében nemcsak megtestesíti sorstársai millióinak álmát, hanem képes az álmok valóra váltásában célba vezetni a népét.

Akinek a szobra előtt ma tisztelgünk, Józef Klemens Pilsudski, az államférfi és hadvezér, a XX. században olyan lengyel követe volt a Gondviselésnek, akinek történelmi teljesítménye nélkül minden bizonnyal nem létezne a mai Lengyelország.

Azokban az esztendőkben a Gondviselés követet küldött a lét és nemlét határára sodródott nemzeteknek: a finneknek például Carl Gustav Mannerheim marsallt küldte, a törököknek pedig Mustafa Kemal Atatürk pasát. A magyaroknak is kirendelt a Gondviselés egy követet, úgy hívták: Tisza István. 1918. október 31-én bolsevik terroristák gyilkolták meg az otthonában, ezért sajnos már soha nem fogjuk megtudni, hogyan alakult volna Magyarország sorsa, ha az 1918 és 1920 közötti válságos időkben egy igazi államférfi áll az élén.

1920. június 4-én az első világháború győztesei Magyarországot megfosztották területének kétharmadától és a magyarság egyharmadát idegen hatalmak fennhatósága alá taszították. Tették mindezt a népek önrendelkezési jogára hivatkozva úgy, hogy a magyarokat – a legcinikusabb módon – megfosztották önrendelkezési joguk gyakorlásától.

A halálra ítélt Magyarország akkor az utolsó erejével is a halálos veszedelembe lévő Lengyelország segítségére sietett.
A bolsevik hadsereg 1920. augusztus 14-én érkezett Varsó külvárosába, és – a Nyugat által a történelemben nem először és nem is utoljára cserbenhagyott – Lengyelország végső leigázására készült.

A Magyarország által küldött 80 vagonnyi lőszer augusztus 15-én érkezett meg egy Varsó melletti vasútállomásra, ahonnan egyenesen a harctérre, a Pilsudski által vezetett lengyel seregekhez került.
1920. augusztus 16-án a honvédő lengyel erő visszavonulásra késztette a bolsevikokat. Azon a napon Lengyelország nemcsak önmagát, hanem Európát is megvédte a visztulai csatamezőn.

Abban az esztendőben Magyarország még további 200 vagon saját gyártmányú lőszert szállított Lengyelországnak, mert a magyarok a XX. században sem felejtették el, amire a történelem tanított bennünket: Európában mi, magyarok és lengyelek, csak önmagunkra és egymásra számíthatunk.

Nincs ez másként a napjainkban sem, kedves Barátaink!

Ezt nevezik sorsközösségnek, és ez akkor sem fog változni, ha a mai világ hatalmasai nem akarnak hinni sem a sorsban, sem bármilyen természetes és hagyományos közösségben és értékben.

Hirdesse ez a szobor a magyarok és lengyelek európai sorsközösségét, egymást iránti örök hűségét és barátságát!
Isten tartson meg bennünket – magyarokat és lengyeleket – barátságban, éltesse bennünk Józef Pilsudski és a hozzá hasonló hazafiak emlékét, s adjon nekünk erőt a szabad és önrendelkező lengyel és magyar állam megóvásához az előttünk álló száz évben is!