Tisztelt Návay Család! Főtisztelendő Püspök Úr!
Tisztelt Miniszter Úr!
Tisztelt Polgármester Asszony!
Tisztelt Emlékező Közösség!


„Ne higyj olyan gondolatban, amelynek szíved ellentmond.” – Návay Lajos ezt az eszmei örökséget kapta nagyapjától, Eötvös József bárótól, a nemzeti szabadelvűség egyik vezéralakjától. A reformkor magyar szabadelvűsége azért volt nemzeti, mert mindig a magyar szív vezérelte. Amikor később Magyarországon a szabadelvűséget a szívtelenség vagy az idegenszívűség kerítette hatalmába, akkor a szabadelvű gondolat, a liberalizmus nemzet-építő erő helyett nemzetromboló erővé vált.


Návay Lajos sorsában – mint cseppben a tenger – tükröződik a magyarság kiegyezést követő nemzeti emelkedése és az 1919-ben bekövetkezett nemzeti összeomlása is. Návay élete mindannyiunk számára annak is bizonysága, hogy történelmi koroktól függetlenül mi, magyarok mindig mindannyian úgy élünk, ahogy Magyarország él. Návay három esztendővel a kiegyezés után, 1870-ben látta meg a napvilágot. Unokája születésénél jelenlévő nagyapja, Eötvös József, azon a napon ezt jegyezte be a naplójába: „A gyermek születése mélyen meghatott. Isten különös jótéteményét látom benne, ki a nagy örömöt adta…”


A Návay családnak több évszázados gyökerei voltak a földeáki magyar földben. A nemzeti ellenállás a középkori végvárak után a jog eszközeivel a vármegyékben vívta tovább a harcait, mely küzdelmekből a Návay ősök mindig kivették a részüket. Elismertségüket jelzi, hogy 1849. október elején, az aradi vesztőhelyről a feleségének írt utolsó levelében Damjanich János nem mulasztja el megjegyezni: „Ha Návayéknak írsz, szívélyesen üdvözlöm a jó embereket”. Návay Lajos a szívnek fontos dolgokat az óföldeáki és gajdosi családi körben tanulta meg. Miként máig kiadatlan, csaknem ötszáz oldalas naplójában írta: „részemről a magyar hazát, a magyar földet, családunk ősi birtokán, a magyar népet pedig volt úrbéres községünk derék lakóiban tanultam meg szeretni, tisztelni (….) a gyermekévek gondtalanságát felváltotta a tudat, hogy kötelességeim vannak úgy a haza, mint a szülőföldem iránt”.


Családi hagyományai alapján a fiatal, kitűnő képességű Návay jogot tanult, 1891-ben a budapesti egyetemen avatták az állam-tudományok doktorává. Ezt követően visszatért Csanád vármegyébe, ahol különböző tisztségekben közigazgatási szakemberként szembesült a kiegyezéskori ellentmondásos magyar valósággal.
Ez az a valóság, amelyről Móricz Zsigmond 1919-ből visszatekintve, azt írta, hogy Magyarország 1867 után látszólag kultúrát produkált, de egy olyan kultúrát, mely idegenül nőtt a magyarság fölé, amelyből hiányzott az igazi nemzeti cél, hiányzott bármiféle önálló magyar élet vezérgondolata. A magyar népben 1867 után fokozatosan kihalt, elaludt a hazaszeretet és a sorsközösség tudata – állította Móricz –, mert „hazug politikával, hazug irodalommal, hazug társadalmi szólásokkal misztifikálták a magyarok életét, amelynek hatására a magyar értelmiség hűtlen lett, a magyar paraszt magára maradt, a magyar kisiparos szétzüllött, a magyar gyári munkás meg nemzetietlen szocialistává vált”.


Návay a XIX. és XX. század fordulójának éveiben szembesült azzal, hogy a monarchián belül a magyar államiság csonka, hogy a nemzetből gyakorlatilag kirekesztetett a szegény nép, amely választójog hiányában a politikának nem lehet alakítója, csak elszenvedője. Mindezt Návay magyar szívvel látja, hiszen – mint tudjuk – jól csak a szívével lát igazán az ember. Ebben az időszakban alakult ki Návay meggyőződése, hogy a Deák Ferenc híveként általa is támogatott kiegyezési mű befejezetlen; hogy a történelmi cél az egységes magyar nemzeti állam kiteljesítése, hiszen csak ilyen állam képes szolgálni és oltalmat adni a nemzet minden tagjának. Szavai szerint „a munka, melyet Deák 1867-ben széles alapokra fektetve megkezdett, csak látszólagosan végeztett be, az akkori viszonyok, meg a természet rendje nem engedvén a nagy megalkotónak, hogy munkáját elvei teljes keresztülvitele által befejezhesse. A cél (…) a magyar nemzeti állam jövendő egysége, amelyre a legbiztosabb alapot a művelt és erkölcsileg tiszta nép nyújthatja.”


A politikai célkitűzés mellett Návay ismeri a célhoz vezető eszközöket is: „az ország jó és helyes közigazgatása a magyar nemzeti állam erejét növeli, és ezért ebben kell keresnünk a legfőbb alkotmánybiztosítékunkat” – mondja. Sorsszerű volt, hogy családi eszmei örökségével, személyes hitével, tudásával és tapasztalatával Návay Lajos kiemelkedjen a dualizmus magyar politikai elitjének tarka táborából, és a legjobbaknak kijáró legnehezebb feladatokat ossza rá a történelem. 1911-ben Návay Lajost az Országgyűlés elnökévé választják. Székfoglaló beszédében már ösztönösen érzi a veszélyt és utal is rá: „Ne ámítsuk magunkat: amíg mi itt meddő csatározásokban időnk és képességeink legbecsesebb részét feláldozzuk, addig szakadatlanul íródik a történelem, melynek ítélőszéke elé állítva jaj annak a nemzedéknek, amely tévedései igazolására nem tud majd mást mondani, mint azt, hogy jóhiszemű szenvedélyek által tévútra vezettettem.”


Csaknem száz esztendő távlatából mi, mai magyarok már tudjuk, hogy a történelem ítélőszéke előtt a dualizmuskori magyar politikai elit nagy árat fizetett azért, mert a magyar önrendelkezést nem önerőből megvédendő önérdeknek, hanem olyan érdeknek tekintette, amelyet majd mások – a Monarchia vagy az európai hatalmi egyensúly – fognak megvédeni.
Návay mindezt azonban már akkor is érezte, sejtette és egyre inkább tudatosodott benne. „A szegény néposztály iránt sokat soha, de eleget is csak vajmi ritkán tehetünk – írta 1912-ben – ezért a nép, amellyel a közelmúltig csak oly elvétve és ritkán foglalkoztunk, mely évtizedeken keresztül híján volt minden átgondolt, helyes és önzetlen társadalmi vezetésnek, ma már nem egykönnyen hisz az ígéreteknek és nem egykönnyen bízik azok jóakaratában, akiket eddig csak a távolból tanult meg tisztelni.” Ekkor azonban már késő volt. A XX. század első éveiben a történelmi magyar mulasztásokból és jóhiszemű tévedésekből már megszületett a rém, amely a történelmi Magyarország és a magyar nemzet vesztét okozta: a szívtelenné vált liberalizmus köntösébe bújó bolsevizmus.


„Polgári radikális” és „humanista” álnevek alatt ez az ideológia akkor termelte ki az embertípust, amelyet Wass Albert így jellemzett: „a bolsevik olyan ember, aki (…) irigy és tele van gyűlölködéssel. Mindenkit gyűlöl, aki nem úgy gondolkodik, mint ő. Olyan ember, aki nem akar egyebet, mit munka nélkül hozzájutni valamihez, osztozkodni a másén, és ezért gyilkosságokkal csinál helyet magának a világban. Mindegy, hogy minek nevezi magát, mindegy hogy milyen jelszó nevében fosztogat és milyen zászló alatt vonul fel az utcákon. Végeredményben egy és ugyanaz. Homo bestialis. Állatember.”


A Tanácsköztársaság fedőnév alatt ilyen állatemberek uralma szakadt 133 nap erejéig az első világháború poklában meggyötört, megbénult és magatehetetlen Magyarországra. Ekkor emelkedett először az állampolitika szintjére a terrorizmus Magyarországon, ekkor alapozta meg ezen rendszer hazai ideológiáját Lukács György bolsevik filozófus, ekkor jelentette ki a bolsevik újságíró, Szamuely Tibor, hogy „a terror a mi kormányzatunk fegyvere (…) a vértől nem kell félni (…) a hatalom a kezünkben van, aki azt akarja hogy visszatérjen a régi uralom (…) az ilyennek bele kell harapni a torkába”.


Ilyen „homo bestialis”-ok ölték meg Návay Lajost a kiskunfélegyházi pályaudvaron 1919. április 11-én 11 órakor, ilyenek rombolták le 1945-ben Makón az 1935-ben a mártírokat illető kegyelet jegyében állított Návay szoborcsoportot.


Návay Lajos és mártírtársai legyilkolásával a bolsevizmus ekkor gyilkolta meg első alkalommal Magyarországot, majd gyilkolt ismét 1945 után, gyilkolt 1956-ban, gyilkolta a testet, és különböző ideológiai alakváltozásokban mindig mérgezte és ölte a magyar szellemet, amikor csak lehetősége nyílt rá.


„Ennek így kellett lennie.” Állítólag ezek voltak Tisza István utolsó szavai, akit a korábbi három merénylet után szintén a bolsevik terroristák gyilkoltak meg, kevesebb, mint fél esztendővel Návay megölése előtt.
Mi, mai magyarok, azonban nem akarjuk elfogadni, hogy ennek így kellett lennie. A történelmen változtatni nem tudunk, de azt sem akarjuk, hogy a történelem megismételje önmagát. Mi, mai magyarok, ezért nem követhetjük el a dualizmus kori hibát: a magyar érdekek védelmét nem bízhatjuk másokra, Magyarország érdekeit magunknak kell megvédenünk. A közösen vallott értékek, a közös történelmi tapasztalások alapján másokban is szövetségest keresve, de önerőből. Mert ez a mi feladatunk, a mi dolgunk, és mert képesek vagyunk rá.


A XXI. században a magyar nemzetből senkit nem rekeszthetünk ki, mert mindenkire szükségünk van a felemelkedéshez, de jóhiszeműségből nem fogjuk feladni önvédelmünket azokkal szemben, akik nem építeni, hanem rombolni akarják a magyar nemzetet és a magyar államot. A múlt magyar mártírjainak, saját önbecsülésünknek és gyerekeink jövőjének egyaránt tartozunk ezzel.


2014-ben Budapesten visszatért a Kossuth térre Tisza István szobra, a mai napon pedig visszatér Makóra, a Kossuth szobor közelébe, Návay István szobra. Ezzel azt üzenjük, hogy mi, magyarok, mindig erősebbek vagyunk azon erőknél, akik meghasonlásra, felejtésre és pusztulásra akarnak bennünket kényszeríteni.


Köszönet a Návay szoborcsoport helyreállításáért a kezdeményezőknek; köszönet a magyar adófizetőknek; köszönet Lázár János miniszter úrnak és Polgármester Asszonynak, akiknek ez nemcsak hivatali feladatuk, hanem szívügyük volt; köszönet Makó polgári közösségének, amely mától ismét felelős őrzőjévé válik XX. századi történelmünk egy tiszteletre és emlékezetre méltó szereplője emlékének.


Isten adjon erőt és bölcsességet mindannyiunknak, hogy az ő tisztességéből és hazaszeretetéből példát merítve eredménnyel munkálkodhassunk Magyarország boldogulásáért.