Incseli Szőts András emléktáblájának avatása
Országház
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A kommunizmus áldozatainak emléknapján Incseli Szőts András most felavatandó emléktáblája arra emlékeztet mindannyiunkat, hogy az eltelt csaknem egy évszázadnyi idő ellenére sok pótolnivalónk van a magyarországi kommunizmus gyökereinek és kártételeinek feltárásában, sok teendőnk van még a történelmi tanulságok összegzésében, valamint abban is, hogy megadjuk az áldozatoknak járó erkölcsi elégtételt.
A kommunizmus Magyarországon ugyanis – tisztelt hölgyeim és uraim – nem a második világháború után kezdődött, még csak nem is 1919. március 21-én, amikor a kommunisták első alkalommal szerezték meg maguknak az államhatalmat, hanem akkor, amikor a magyar közgondolkodásba betörtek a kommunista eszmék, a felforgatás, az osztályharc és a könyörtelen terror eszméi.
A magyarországi kommunizmus akkor bújt elő a kígyótojásából, amikor például a kommunista főideológussá lett filozófus, Lukács György 1915-ben arról írt, hogy – idézem – „a lélek megváltásához éppen a lélek feláldozására van szükség: egy misztikus etikából kiindulva, vad realpolitiker-ré kell válni, és nem egy mesterséges kényszert, hanem a Ne ölj abszolút parancsát kell megszegni.”
Ezt a parancsot ő amúgy személyesen is megszegte, komisszárként nyolc embert lövetett főbe 1919-ben.
A terroristák másik ideológusa, Szabó Ervin, aki részt vett a Tisza István miniszterelnök elleni merénylet előkészítésében is, már 1902-ben a magántulajdon megrontó erejéről értekezett, önmagát és társait már akkor nemzetközi vörös jakobinusoknak nevezte.
Az újságíró Szamuely Tibor, a kommunista terror egyik operatív vezetője gyakorlatiasabb ember volt; ő 1919-ben így látta a világot: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába (…) A vértől nem kell félni, a vér acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog bennünket tenni a vér. ”
A magyar eszmetörténet mai napig fennálló adóssága annak pontos feltárása, hogy a huszadik század elején a kommunista terror ideológiája kik által, és miként verhetett magának fészket a magyar közgondolkodásban.
A magyar politikatörténet pedig lassan száz esztendeje adós azzal, hogy részletesen és összefüggéseiben is feltárja, hogy egy körülbelül ezer főből álló kommunista terrorcsapat, 1919. március 21. és augusztus 1. között, miként gyűrhette maga alá az ezeréves magyar államot, miként ejthette túszul az önvédelemre képtelen, megbénított teljes állami intézményrendszert.
Ezen adósságból próbál törleszteni valamennyit az Országgyűlés Hivatala által a napokban kiadott, B. Müller Tamás fiatal történész által írt „Vörösterror az Országházban 1919” című hiánypótló könyv, amely a Tanácsköztársaság politikai rendőrsége – hivatalos nevén a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztálya – Országház-központú ténykedését igyekszik feltárni, tekintettel arra, hogy Magyarország első kommunista politikai rendőrsége éppen az Országház épületének főrendiházi szárnyában rendezkedett be.
Jó szívvel ajánljuk figyelmébe mindenkinek a könyvet, akit érdekel az állami szintre emelt terrorizmus természetrajza és annak első magyarországi kommunista intézményesülése.
Korabeli források alapján a magyarországi Tanácsköztársaság terrorszervezeteinek halálos áldozatai közül körülbelül 600 fő ismert, őket az ország különböző pontjain ölték meg.
A meggyilkoltak másik részének a pontos száma és kiléte jelenleg még ismeretlen, sok esetben csak közvetett bizonyítékok ismertek, és jövőbeli kutatások tárgyát kell képezze az igazság teljes feltárása.
Szintén korabeli források rögzítik, hogy a Korvin Ottó által vezetett kommunista politikai rendőrség fogva tartás és kihallgatás céljából csaknem ötszáz főt hurcolt az Országházba, az akkori politikai, társadalmi és katonai elit tagjait és mindazokat, akiket a kommunista hatalomra nézve veszélyforrásnak tartottak.
A korabeli sajtó és közemlékezet halálos áldozatokról is tudott az országházi fogvatartottak között, ám az 1920 után indult bűnügyi kivizsgálások Incseli Szőts Andrásén kívül nem találtak más holttesteket vagy gyilkosságokra utaló iratokat.
A kriminológia alapszabálya szerint pedig ahol nincs holttest, ott jogi értelemben emberölésről sem lehet beszélni.
1919. augusztus 14-ei számában a Budapesti Közlöny például azt írta, hogy a Tanácsköztársaság idején – idézem – „a főrendiház alsó helyiségei megteltek behurcolt emberekkel, kínzókamrákat létesítettek, a kamrákban sok szerencsétlen ember halt meg a Lenin-fiúk kezei között, akiknek holttestét a parlament lépcsőjéről a Dunába dobták. Formális kivégzés itt nem történt.
Rohamkéssel és revolverrel nem egy embert tettek el láb alól, nem egy szerencsétlen ember lelte halálát a fojtogató kezek között, azonban szabályszerű kivégzéséket itt nem hajtottak végre.”
Ugyanezen időszakról Tormay Cecile Bujdosókönyv című naplószerű vissza-emlékezésében így ír: „A főrendi ház kapuja felett nagy ívlámpa világít a sötétben. Autók süvöltenek szakadatlanul. A terroristák ilyenkor szedik össze a túszokat, szállítják Korvin-Kleinnek az „anyagot”. A bőrkabátosok szerencsétlen emberi alakokat vonszolnak ki, aztán betaszigálják őket a kapun. Olykor ordítás hallatszik az Országház falából.
Az autók ilyenkor parancsszóra berregni kezdenek és a szirénák tülkölnek, túlzakatolnak minden nyöszörgést és halálordítást. (…) A fegyveres Lenin-fiúk jönnek a kivilágított kapun. Középütt megy valaki. A csapat lefordul az alsó rakodópartra. A fegyverek zörögnek, a lépesek távolodnak. A Duna loccsan. Aztán jön visszafelé a fekete csapat, és középütt nem megy többé senki.”
Közvetett módon korabeli hatósági okiratok is tanúskodnak arról, hogy az Országházban a kommunista rémuralom alatt nem csak egy ember fizetett az életével.
Egy 1919. augusztus 16-án kelt rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvben az országházi túszok őrzésével megbízott katona beszámol arról, hogy Incseli Szőts András halála után az Országház kommunista gondnoka, egy bizonyos Englender nevű ember kijelentette egy Palis nevű vörösőr parancsnoknak, hogy – idézem – „ha nem jönnek az színész hullájáért, úgy őt az éjjel folyamán a többi hullákkal egyetemben a Dunába dobja.”
A Duna pedig, amiként 1944-ben, úgy 1919-ben sem állított ki halotti bizonyítványokat...
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy gyilkosnak és áldozatának összefonódó emberi sorsa sokszor jobban megvilágít egy történelmi korszakot, mint a hivatalos történelemírás, különösen akkor, ha azt a történelmet évtizedeken keresztül a gyilkosok eszmei utódai írják.
Incseli Szőts András és Korvin Ottó kortársak voltak.
Szőts András 1881-ben augusztus 4-én született Kolozsváron, Korvin Ottó pedig Klein Ottóként született 1894-ben a kárpátaljai Nagybocskóban.
Az incseli nemesi előnevet Szőts András felmenői II. Lipóttól nyerték el 1791-ben, miután 1764-ben a bánffyhunyadi Szőts András Bánffy Elek bárónál önmagát és fiait 1000 magyar forintért kiváltotta a jobbágyi sorból.
Az egyik felszabadított fiú 1809-ben Erdély főorvosa lett Kolozsváron, így került a Szőts család Kolozsvárra.
Korvin Ottó szülei a XIX. század végén vándoroltak be Magyarországra és telepedtek le Kárpátalján, s költöztek később Máramarosszigetre.
Ottó ott járt iskolába, majd a család 1906-ban Budapestre költözött, ahol Ottó 1919-ben a Klein családi nevet a Korvin családi névre cserélte.
Incseli Szőts András a kolozsvári érettségi után 1903 és 1906 között elvégezte a budapesti színiakadémiát.
Ezután tartalékos tiszti kiképzést kapott, és 1909-ben tartalékos hadnaggyá léptetették elő a nagyváradi magyar királyi 4. honvéd gyalogezred állományában.
Az első világháború kitörésekor katonai szolgálatra jelentkezett, és bevonult a szabadkai 6. honvéd pótzászlóaljhoz.
1915-ben főhadnaggyá léptették elő. Végigharcolta az első világháborút, utolsó szolgálati helye 1918-ban a boszniai Bosna Brod-i állomásparancsnokság volt. Szolgálata elismeréseként a 37 esztendős Szőts Andrást Bronz Katonai Érdeméremre terjesztették fel.
Korvin Ottó 1912-től édesapja kárpátaljai fakitermelő telepének a vezetője volt. Gerincproblémája miatt a katonai szolgálat alól mentesítést szerzett.
1917-től Budapesten banktisztviselőként dolgozott. Szabó Ervin előadásait hallgatta a Galilei körben; háborúellenes tüntetéseket szervezett; 24 esztendősen ő lett a hadban álló Magyarország hátországát bomlasztó illegális antimilitarista mozgalom, az úgynevezett forradalmi szocialisták irányítója, a Magyarországi Kommunisták Pártjának egyik megalapítója 1918 novemberében, majd 1919 márciusában a Tanácsköztársaság politikai rendőrségének vezetője.
A gyilkossá lett kommunista filozófus, Lukács György így jellemezte a bolsevik terrorizmus egyik első magyarországi képviselőjét, Korvin Ottót: „Csöndes, nyugodt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedélyének mélységét csak azok ismerték, akik személyéhez közel álltak (…) Hősies elvtárs volt, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó, önfeláldozó szervező.”
Incseli Szőts András négy esztendő frontszolgálat után hazatért, és nem bírta tétlenül elviselni azt az országromboló és nemzetroncsoló tevékenységet, amit Kun Béla, Lukács György, Korvin Ottó és társaik műveltek. 1919 júniusában tagja lett annak a Lemberkovics Jenő százados által vezetett ludovikás felkelésnek, amely a Tanácsköztársaság megdöntésére irányult.
A felkelést leverték, Lemberkovics századost a helyszínen agyonlőtték, a százados bizalmasának számító Incseli Szőts Andrást pedig a kommunista politikai rendőrség székhelyére, az Országházba hurcolták, ahol az áldozat és gyilkosának életútja találkozott.
A 38 esztendős Incseli Szőts András agyonvert élettelen testét 1919. június 26-án találták meg a ma avatandó emléktábla mögötti világítóudvarban.
Fél esztendővel később, 1919 decemberében a 25 esztendős Korvin Ottót és nyolc társát gyorsított bűnvádi eljárásban halálra ítélték, az ítéletet december 29-én végrehajtották.
1919-ben halottak napján az Országház épülete előtt a Duna parton az emberek gyertyákat gyújtottak a kommunizmus országházi áldozatainak emlékére.
Incseli Szőts András emlékét a Nemzeti Színház kegyelettel megörökítette, arcképét megfestették, és 1920. november 30-án a színház társalgójában komoly ünnepély keretében felavatták.
Tisztelt Emlékezők!
A magyar történelemben azonban gyakori, hogy – ugyan soha nem végérvényesen, de néha elviselhetetlenül sokáig – az idő nem az áldozatok és az igazság, hanem a gyilkosok és a hazugságok érdekében szolgál.
Incseli Szőts András arcképe eltűnt a Nemzeti Színházból – magát a Blaha Lujza téri épületet 1964-ben fel is robbantották –, a katonai személyi lapjai elvesztek az irattárakból, napjainkra őt és társait a köztudat elfelejtette.
A kommunista terrorista Korvin Ottó nevét viszont ma is 46 utca viseli Magyarországon, a kommunista gyilkos filozófus Lukács Györgynek köztéri szobra van, nevét ma is ott olvashatjuk a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, a kommunista terror másik ideológusának, Szabó Ervinnek a nevét pedig a Fővárosi Könyvtár viseli.
A mai naptól, Incseli Szőts András emléktáblájának felavatásával mi, mai magyarok törlesztünk egy keveset a múltunk iránti nyomasztó erkölcsi adósságainkból. E vonatkozásban is sok teendőnk maradt még.
Kegyeletet a múltnak, bátorságot a jelennek és reményt a jövőnek!
A kommunizmus áldozatainak emléknapján Incseli Szőts András most felavatandó emléktáblája arra emlékeztet mindannyiunkat, hogy az eltelt csaknem egy évszázadnyi idő ellenére sok pótolnivalónk van a magyarországi kommunizmus gyökereinek és kártételeinek feltárásában, sok teendőnk van még a történelmi tanulságok összegzésében, valamint abban is, hogy megadjuk az áldozatoknak járó erkölcsi elégtételt.
A kommunizmus Magyarországon ugyanis – tisztelt hölgyeim és uraim – nem a második világháború után kezdődött, még csak nem is 1919. március 21-én, amikor a kommunisták első alkalommal szerezték meg maguknak az államhatalmat, hanem akkor, amikor a magyar közgondolkodásba betörtek a kommunista eszmék, a felforgatás, az osztályharc és a könyörtelen terror eszméi.
A magyarországi kommunizmus akkor bújt elő a kígyótojásából, amikor például a kommunista főideológussá lett filozófus, Lukács György 1915-ben arról írt, hogy – idézem – „a lélek megváltásához éppen a lélek feláldozására van szükség: egy misztikus etikából kiindulva, vad realpolitiker-ré kell válni, és nem egy mesterséges kényszert, hanem a Ne ölj abszolút parancsát kell megszegni.”
Ezt a parancsot ő amúgy személyesen is megszegte, komisszárként nyolc embert lövetett főbe 1919-ben.
A terroristák másik ideológusa, Szabó Ervin, aki részt vett a Tisza István miniszterelnök elleni merénylet előkészítésében is, már 1902-ben a magántulajdon megrontó erejéről értekezett, önmagát és társait már akkor nemzetközi vörös jakobinusoknak nevezte.
Az újságíró Szamuely Tibor, a kommunista terror egyik operatív vezetője gyakorlatiasabb ember volt; ő 1919-ben így látta a világot: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába (…) A vértől nem kell félni, a vér acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog bennünket tenni a vér. ”
A magyar eszmetörténet mai napig fennálló adóssága annak pontos feltárása, hogy a huszadik század elején a kommunista terror ideológiája kik által, és miként verhetett magának fészket a magyar közgondolkodásban.
A magyar politikatörténet pedig lassan száz esztendeje adós azzal, hogy részletesen és összefüggéseiben is feltárja, hogy egy körülbelül ezer főből álló kommunista terrorcsapat, 1919. március 21. és augusztus 1. között, miként gyűrhette maga alá az ezeréves magyar államot, miként ejthette túszul az önvédelemre képtelen, megbénított teljes állami intézményrendszert.
Ezen adósságból próbál törleszteni valamennyit az Országgyűlés Hivatala által a napokban kiadott, B. Müller Tamás fiatal történész által írt „Vörösterror az Országházban 1919” című hiánypótló könyv, amely a Tanácsköztársaság politikai rendőrsége – hivatalos nevén a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztálya – Országház-központú ténykedését igyekszik feltárni, tekintettel arra, hogy Magyarország első kommunista politikai rendőrsége éppen az Országház épületének főrendiházi szárnyában rendezkedett be.
Jó szívvel ajánljuk figyelmébe mindenkinek a könyvet, akit érdekel az állami szintre emelt terrorizmus természetrajza és annak első magyarországi kommunista intézményesülése.
Korabeli források alapján a magyarországi Tanácsköztársaság terrorszervezeteinek halálos áldozatai közül körülbelül 600 fő ismert, őket az ország különböző pontjain ölték meg.
A meggyilkoltak másik részének a pontos száma és kiléte jelenleg még ismeretlen, sok esetben csak közvetett bizonyítékok ismertek, és jövőbeli kutatások tárgyát kell képezze az igazság teljes feltárása.
Szintén korabeli források rögzítik, hogy a Korvin Ottó által vezetett kommunista politikai rendőrség fogva tartás és kihallgatás céljából csaknem ötszáz főt hurcolt az Országházba, az akkori politikai, társadalmi és katonai elit tagjait és mindazokat, akiket a kommunista hatalomra nézve veszélyforrásnak tartottak.
A korabeli sajtó és közemlékezet halálos áldozatokról is tudott az országházi fogvatartottak között, ám az 1920 után indult bűnügyi kivizsgálások Incseli Szőts Andrásén kívül nem találtak más holttesteket vagy gyilkosságokra utaló iratokat.
A kriminológia alapszabálya szerint pedig ahol nincs holttest, ott jogi értelemben emberölésről sem lehet beszélni.
1919. augusztus 14-ei számában a Budapesti Közlöny például azt írta, hogy a Tanácsköztársaság idején – idézem – „a főrendiház alsó helyiségei megteltek behurcolt emberekkel, kínzókamrákat létesítettek, a kamrákban sok szerencsétlen ember halt meg a Lenin-fiúk kezei között, akiknek holttestét a parlament lépcsőjéről a Dunába dobták. Formális kivégzés itt nem történt.
Rohamkéssel és revolverrel nem egy embert tettek el láb alól, nem egy szerencsétlen ember lelte halálát a fojtogató kezek között, azonban szabályszerű kivégzéséket itt nem hajtottak végre.”
Ugyanezen időszakról Tormay Cecile Bujdosókönyv című naplószerű vissza-emlékezésében így ír: „A főrendi ház kapuja felett nagy ívlámpa világít a sötétben. Autók süvöltenek szakadatlanul. A terroristák ilyenkor szedik össze a túszokat, szállítják Korvin-Kleinnek az „anyagot”. A bőrkabátosok szerencsétlen emberi alakokat vonszolnak ki, aztán betaszigálják őket a kapun. Olykor ordítás hallatszik az Országház falából.
Az autók ilyenkor parancsszóra berregni kezdenek és a szirénák tülkölnek, túlzakatolnak minden nyöszörgést és halálordítást. (…) A fegyveres Lenin-fiúk jönnek a kivilágított kapun. Középütt megy valaki. A csapat lefordul az alsó rakodópartra. A fegyverek zörögnek, a lépesek távolodnak. A Duna loccsan. Aztán jön visszafelé a fekete csapat, és középütt nem megy többé senki.”
Közvetett módon korabeli hatósági okiratok is tanúskodnak arról, hogy az Országházban a kommunista rémuralom alatt nem csak egy ember fizetett az életével.
Egy 1919. augusztus 16-án kelt rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvben az országházi túszok őrzésével megbízott katona beszámol arról, hogy Incseli Szőts András halála után az Országház kommunista gondnoka, egy bizonyos Englender nevű ember kijelentette egy Palis nevű vörösőr parancsnoknak, hogy – idézem – „ha nem jönnek az színész hullájáért, úgy őt az éjjel folyamán a többi hullákkal egyetemben a Dunába dobja.”
A Duna pedig, amiként 1944-ben, úgy 1919-ben sem állított ki halotti bizonyítványokat...
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy gyilkosnak és áldozatának összefonódó emberi sorsa sokszor jobban megvilágít egy történelmi korszakot, mint a hivatalos történelemírás, különösen akkor, ha azt a történelmet évtizedeken keresztül a gyilkosok eszmei utódai írják.
Incseli Szőts András és Korvin Ottó kortársak voltak.
Szőts András 1881-ben augusztus 4-én született Kolozsváron, Korvin Ottó pedig Klein Ottóként született 1894-ben a kárpátaljai Nagybocskóban.
Az incseli nemesi előnevet Szőts András felmenői II. Lipóttól nyerték el 1791-ben, miután 1764-ben a bánffyhunyadi Szőts András Bánffy Elek bárónál önmagát és fiait 1000 magyar forintért kiváltotta a jobbágyi sorból.
Az egyik felszabadított fiú 1809-ben Erdély főorvosa lett Kolozsváron, így került a Szőts család Kolozsvárra.
Korvin Ottó szülei a XIX. század végén vándoroltak be Magyarországra és telepedtek le Kárpátalján, s költöztek később Máramarosszigetre.
Ottó ott járt iskolába, majd a család 1906-ban Budapestre költözött, ahol Ottó 1919-ben a Klein családi nevet a Korvin családi névre cserélte.
Incseli Szőts András a kolozsvári érettségi után 1903 és 1906 között elvégezte a budapesti színiakadémiát.
Ezután tartalékos tiszti kiképzést kapott, és 1909-ben tartalékos hadnaggyá léptetették elő a nagyváradi magyar királyi 4. honvéd gyalogezred állományában.
Az első világháború kitörésekor katonai szolgálatra jelentkezett, és bevonult a szabadkai 6. honvéd pótzászlóaljhoz.
1915-ben főhadnaggyá léptették elő. Végigharcolta az első világháborút, utolsó szolgálati helye 1918-ban a boszniai Bosna Brod-i állomásparancsnokság volt. Szolgálata elismeréseként a 37 esztendős Szőts Andrást Bronz Katonai Érdeméremre terjesztették fel.
Korvin Ottó 1912-től édesapja kárpátaljai fakitermelő telepének a vezetője volt. Gerincproblémája miatt a katonai szolgálat alól mentesítést szerzett.
1917-től Budapesten banktisztviselőként dolgozott. Szabó Ervin előadásait hallgatta a Galilei körben; háborúellenes tüntetéseket szervezett; 24 esztendősen ő lett a hadban álló Magyarország hátországát bomlasztó illegális antimilitarista mozgalom, az úgynevezett forradalmi szocialisták irányítója, a Magyarországi Kommunisták Pártjának egyik megalapítója 1918 novemberében, majd 1919 márciusában a Tanácsköztársaság politikai rendőrségének vezetője.
A gyilkossá lett kommunista filozófus, Lukács György így jellemezte a bolsevik terrorizmus egyik első magyarországi képviselőjét, Korvin Ottót: „Csöndes, nyugodt, szerény és tárgyilagos volt. Lágyságát és kedélyének mélységét csak azok ismerték, akik személyéhez közel álltak (…) Hősies elvtárs volt, szerényen és nyugodtan a háttérben dolgozó, önfeláldozó szervező.”
Incseli Szőts András négy esztendő frontszolgálat után hazatért, és nem bírta tétlenül elviselni azt az országromboló és nemzetroncsoló tevékenységet, amit Kun Béla, Lukács György, Korvin Ottó és társaik műveltek. 1919 júniusában tagja lett annak a Lemberkovics Jenő százados által vezetett ludovikás felkelésnek, amely a Tanácsköztársaság megdöntésére irányult.
A felkelést leverték, Lemberkovics századost a helyszínen agyonlőtték, a százados bizalmasának számító Incseli Szőts Andrást pedig a kommunista politikai rendőrség székhelyére, az Országházba hurcolták, ahol az áldozat és gyilkosának életútja találkozott.
A 38 esztendős Incseli Szőts András agyonvert élettelen testét 1919. június 26-án találták meg a ma avatandó emléktábla mögötti világítóudvarban.
Fél esztendővel később, 1919 decemberében a 25 esztendős Korvin Ottót és nyolc társát gyorsított bűnvádi eljárásban halálra ítélték, az ítéletet december 29-én végrehajtották.
1919-ben halottak napján az Országház épülete előtt a Duna parton az emberek gyertyákat gyújtottak a kommunizmus országházi áldozatainak emlékére.
Incseli Szőts András emlékét a Nemzeti Színház kegyelettel megörökítette, arcképét megfestették, és 1920. november 30-án a színház társalgójában komoly ünnepély keretében felavatták.
Tisztelt Emlékezők!
A magyar történelemben azonban gyakori, hogy – ugyan soha nem végérvényesen, de néha elviselhetetlenül sokáig – az idő nem az áldozatok és az igazság, hanem a gyilkosok és a hazugságok érdekében szolgál.
Incseli Szőts András arcképe eltűnt a Nemzeti Színházból – magát a Blaha Lujza téri épületet 1964-ben fel is robbantották –, a katonai személyi lapjai elvesztek az irattárakból, napjainkra őt és társait a köztudat elfelejtette.
A kommunista terrorista Korvin Ottó nevét viszont ma is 46 utca viseli Magyarországon, a kommunista gyilkos filozófus Lukács Györgynek köztéri szobra van, nevét ma is ott olvashatjuk a Magyar Tudományos Akadémia tagjai között, a kommunista terror másik ideológusának, Szabó Ervinnek a nevét pedig a Fővárosi Könyvtár viseli.
A mai naptól, Incseli Szőts András emléktáblájának felavatásával mi, mai magyarok törlesztünk egy keveset a múltunk iránti nyomasztó erkölcsi adósságainkból. E vonatkozásban is sok teendőnk maradt még.
Kegyeletet a múltnak, bátorságot a jelennek és reményt a jövőnek!
Sajóiroda
25 de febrero de 2016