Beszéd a hortobágyi kitelepítettek megemlékezésén
„Amikor jöttek értünk, a nagyapám éppen halva feküdt… de menni kellett. Befektettük a holtat a koporsóba, és ki kellett tennünk a pajtába, ott kellett hagynunk. Nem is tudjuk, ki temette el… Éjszaka törtek ránk az ávósok és két rendőr… A Hortobágyon vittek minket „
Tisztelt Hölgyeim és Uraim !
Egy hortobágyi kitelepített ezekkel a szavakkal emlékezett kálváriájukra.
A huszadik században történt mindez, amely század különösen mély sebeket ejtett a magyarságon.
Az első és második világháború maradandó károkat okozott a magyarságnak. De az idegenek károkozásainál csak egy rosszabb volt : amikor magyar fordult magyar ellen. A magukat magyarnak valló kommunisták által a magyarságnak okozott sebek ezért a legfájdalmasabb magyar sebek közé tartoznak.
A magyarok saját sorsukon tapasztalhatták meg a lényeglátó és elhíresült mondás igazságát: „ A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret (…) „
Mi, magyarok szintén a saját bőrünkön tanulhattunk meg: a magyarságnak még a kommunistákból is a legalja jutott.
Nemzetárulásban, hazaárulásban és nemzettársaik megnyomorításában mindig élen jártak - Kun Bélától Rákosi Mátyáson át Kádár Jánosig.
Tisztelt Megemlékezők!
A magyar történelem egyik tragikus, de még mindig kevéssé ismert fejezetére emlékezünk ma.
A bolsevik diktatúra magyar tanítványai 1948 után is új társadalmat, új embertípust akartak létrehozni. Minden diktatúrának véres rögeszméje a múlt eltörlése és az új ember, az új világ, az új világrend megteremtése.
Először az öntudatos, keresztény magyar értelmiség és középosztály esett áldozatául a kommunisták ténykedésének. Majd következett a földművelő magyar parasztság és a munkásság azon része, amely ösztönösen vagy tudatosan, de ragaszkodott a saját múltjához, függetlenségéhez.
A leszámolások módszerei változatosak voltak. Voltak, akiket egyszerűen meggyilkoltak – előre megtervezett bírósági színjáték után vagy anélkül. Voltak, akiket börtönbe vagy munkatáborokba zártak, ahol senkivel sem kellett elszámolni. Voltak, akiktől elrabolták a családjukat és a becsületüket, a vagyonukat és a megélhetésüket, a jelent és a jövőt, a hitet és a reményt.
Tisztelt Megemlékezők!
Mi volt a legnagyobb veszteség a nemzet számára? Az, hogy a sokan a két világháborút átélt idősek közül utolsó napjaikat embertelen körülmények között élték le, hogy a Doberdót, a Don kanyart és Auschwitzot megjárt aggastyánokat a nép nevében fellépő kommunista államhatalom - életük alkonyán - még egyszer utoljára megtaposta?
Az, hogy egy egész nemzedéket vontak ki a gazdaság, az oktatás, a kultúra, a honvédelem, a családi élet legkülönfélébb területeiről? Mérnököket, akik tervezés helyett árkot tisztíthattak, orvosokat, akik gyógyítás helyet trágyát hordtak, színészeket, akik a nekik rendelt szerepek eljátszása helyett utat kaparhattak, tanárokat, akik nem taníthattak, kereskedőket, akik nem kereskedhettek.
Az, hogy egész családokat vittek számkivetésbe? Gyerekeket, akik nem járhattak iskolába, akiknek nem jutott elegendő étel, akiknek nem jutott orvosi ellátás, rendes fekhely, s akiknek újra meg újra meg kellett tapasztalniuk, hogy szüleiket fizikailag bántják, megalázzák.
Társadalmi méretekben szerzett a nemzet súlyos sebeket – fizikai és lelki sebeket egyaránt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hortobágy egy egész nemzedék számára lett kényszerűen egy új élet kezdete. A kitelepítetteknek meg kellett találniuk a módját, hogy miként lehet élni ilyen körülmények között. Meg kellett találniuk annak a módját, hogy miként lehet egyáltalán élni azután.
Mi volt a legnehezebb számukra? Az embertelen körülmények – az éhezés, a betegségek, az orvos hiány, az, hogy ilyen körülmények között látni kellett a család, a nagyszülők és a gyerekek arcát? A rabtartók minden emberséget nélkülöző, bestiális kegyetlensége, arcátlan aljassága? Vagy a reménytelenség, ami azt mondatta, hogy vége, nincs tovább, hogy ilyen körülmények között kell leélni az életet? Az újra kezdés nehézségei a megszabadulás után? A megbélyegzettség a táborok feloszlatása után?
Akármint is volt a többség megtalálta az életre vezető utat. Amint a nemzet is. Hortobágyról és Recskről, a padláslesöprésektől és a normarendezésektől, a megnyomorított falvaktól a megnyomorított városoktól magától értetődően vezetetett az út 1956-hoz. A nemzet, ami ellen háborút viselt a létező szocializmus diktatúrája, kihúzta magát és nemet mondott. Nemet mondott az aknamezők, őrtornyok és szögesdrótok által körülhatárolt országban az ávós vasököllel egybedrótozott rendszerre. Nemet mondott az erőszakra, nemet mondott az embertelen és Istentelen elmélet mindennapos gyakorlatára.
Ez az út vezetett el – lassan, de biztosan - a rendszerváltoztatáshoz. A rendszerváltoztatáshoz, amely szinte cserben hagyta azokat, akik a legtöbbet tették, a legtöbbet szenvedtek érte. A rendszerváltoztatáshoz, amelynek első húsz esztendejébe még az sem fért bele, hogy hitelesen deklaráltassanak a kommunizmus bűnei, hogy felelősségre vonassanak azok a konkrét személyek, akik az elvont eszme jegyében nagyon is konkrét bűnöket követtek el hús-vér emberek ellen.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Emlékeznünk kell és emlékeztetni gyerekeinket, unokáinkat, hogy mi történt Arkus, Borsóstanya, Borzas, Elep, Kácspuszta, Kónyatanya, Kormópuszta, Mihályhalma, Tedej határában.. Emlékeznünk kell mindazon értékekre és reményekre amelyek itt vesztek el, amelyeket itt tettek tönkre.
Amikor Magyarország megújításának feladatáért dolgozunk, azért is küzdünk, hogy a hortobágyi kitelepítetteknek legyen helyük a nemzet emlékezetében, hogy legalább megfelelő erkölcsi elégtételt kapjanak az utókortól. Nélkülük nem érthetjük meg teljesen sem 1956-ot, sem a gulyáskommunizmus nagy, mindent elfedni és megbékíteni hivatott rendszerhazugsága ellenére mégis bekövetkező rendszerváltoztatást, sem az azóta megtett utat.
Azért is dolgozunk, hogy többé soha, senki semmilyen körülmények között ne juthasson a hortobágyi kitelepítettek sorsára Magyarországon. Ennek pedig a legnélkülözhetetlenebb előfeltétele, hogy soha nem szabad felednünk, és soha nem szabad hallgatnunk.
Újra és újra ki kell mondanunk: az igazság fontosabb a hazugságnál, a szabadság a rabságnál, a jogállam a diktatúránál, az ember az ideológiánál, a nemzet a rendszernél. A hortobágyi kitelepítettektől elrabolt éveket, életeket, lehetőségeket senki sem adhatja vissza. A főhajtáson, az erkölcsi elégtétel gesztusain túl a legtöbb, amit tehetünk, hogy egy olyan hazát építünk, egy olyan jövőt hagyunk gyermekeinkre és unokáinkra, amely egy igazságosabb, testvériesebb és biztonságosabb világot hoz el számukra. Sok múlik ma is rajtunk, tisztelt honfitársaim!
Isten segítsen bennünket!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim !
Egy hortobágyi kitelepített ezekkel a szavakkal emlékezett kálváriájukra.
A huszadik században történt mindez, amely század különösen mély sebeket ejtett a magyarságon.
Az első és második világháború maradandó károkat okozott a magyarságnak. De az idegenek károkozásainál csak egy rosszabb volt : amikor magyar fordult magyar ellen. A magukat magyarnak valló kommunisták által a magyarságnak okozott sebek ezért a legfájdalmasabb magyar sebek közé tartoznak.
A magyarok saját sorsukon tapasztalhatták meg a lényeglátó és elhíresült mondás igazságát: „ A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret (…) „
Mi, magyarok szintén a saját bőrünkön tanulhattunk meg: a magyarságnak még a kommunistákból is a legalja jutott.
Nemzetárulásban, hazaárulásban és nemzettársaik megnyomorításában mindig élen jártak - Kun Bélától Rákosi Mátyáson át Kádár Jánosig.
Tisztelt Megemlékezők!
A magyar történelem egyik tragikus, de még mindig kevéssé ismert fejezetére emlékezünk ma.
A bolsevik diktatúra magyar tanítványai 1948 után is új társadalmat, új embertípust akartak létrehozni. Minden diktatúrának véres rögeszméje a múlt eltörlése és az új ember, az új világ, az új világrend megteremtése.
Először az öntudatos, keresztény magyar értelmiség és középosztály esett áldozatául a kommunisták ténykedésének. Majd következett a földművelő magyar parasztság és a munkásság azon része, amely ösztönösen vagy tudatosan, de ragaszkodott a saját múltjához, függetlenségéhez.
A leszámolások módszerei változatosak voltak. Voltak, akiket egyszerűen meggyilkoltak – előre megtervezett bírósági színjáték után vagy anélkül. Voltak, akiket börtönbe vagy munkatáborokba zártak, ahol senkivel sem kellett elszámolni. Voltak, akiktől elrabolták a családjukat és a becsületüket, a vagyonukat és a megélhetésüket, a jelent és a jövőt, a hitet és a reményt.
Tisztelt Megemlékezők!
Mi volt a legnagyobb veszteség a nemzet számára? Az, hogy a sokan a két világháborút átélt idősek közül utolsó napjaikat embertelen körülmények között élték le, hogy a Doberdót, a Don kanyart és Auschwitzot megjárt aggastyánokat a nép nevében fellépő kommunista államhatalom - életük alkonyán - még egyszer utoljára megtaposta?
Az, hogy egy egész nemzedéket vontak ki a gazdaság, az oktatás, a kultúra, a honvédelem, a családi élet legkülönfélébb területeiről? Mérnököket, akik tervezés helyett árkot tisztíthattak, orvosokat, akik gyógyítás helyet trágyát hordtak, színészeket, akik a nekik rendelt szerepek eljátszása helyett utat kaparhattak, tanárokat, akik nem taníthattak, kereskedőket, akik nem kereskedhettek.
Az, hogy egész családokat vittek számkivetésbe? Gyerekeket, akik nem járhattak iskolába, akiknek nem jutott elegendő étel, akiknek nem jutott orvosi ellátás, rendes fekhely, s akiknek újra meg újra meg kellett tapasztalniuk, hogy szüleiket fizikailag bántják, megalázzák.
Társadalmi méretekben szerzett a nemzet súlyos sebeket – fizikai és lelki sebeket egyaránt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Hortobágy egy egész nemzedék számára lett kényszerűen egy új élet kezdete. A kitelepítetteknek meg kellett találniuk a módját, hogy miként lehet élni ilyen körülmények között. Meg kellett találniuk annak a módját, hogy miként lehet egyáltalán élni azután.
Mi volt a legnehezebb számukra? Az embertelen körülmények – az éhezés, a betegségek, az orvos hiány, az, hogy ilyen körülmények között látni kellett a család, a nagyszülők és a gyerekek arcát? A rabtartók minden emberséget nélkülöző, bestiális kegyetlensége, arcátlan aljassága? Vagy a reménytelenség, ami azt mondatta, hogy vége, nincs tovább, hogy ilyen körülmények között kell leélni az életet? Az újra kezdés nehézségei a megszabadulás után? A megbélyegzettség a táborok feloszlatása után?
Akármint is volt a többség megtalálta az életre vezető utat. Amint a nemzet is. Hortobágyról és Recskről, a padláslesöprésektől és a normarendezésektől, a megnyomorított falvaktól a megnyomorított városoktól magától értetődően vezetetett az út 1956-hoz. A nemzet, ami ellen háborút viselt a létező szocializmus diktatúrája, kihúzta magát és nemet mondott. Nemet mondott az aknamezők, őrtornyok és szögesdrótok által körülhatárolt országban az ávós vasököllel egybedrótozott rendszerre. Nemet mondott az erőszakra, nemet mondott az embertelen és Istentelen elmélet mindennapos gyakorlatára.
Ez az út vezetett el – lassan, de biztosan - a rendszerváltoztatáshoz. A rendszerváltoztatáshoz, amely szinte cserben hagyta azokat, akik a legtöbbet tették, a legtöbbet szenvedtek érte. A rendszerváltoztatáshoz, amelynek első húsz esztendejébe még az sem fért bele, hogy hitelesen deklaráltassanak a kommunizmus bűnei, hogy felelősségre vonassanak azok a konkrét személyek, akik az elvont eszme jegyében nagyon is konkrét bűnöket követtek el hús-vér emberek ellen.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Emlékeznünk kell és emlékeztetni gyerekeinket, unokáinkat, hogy mi történt Arkus, Borsóstanya, Borzas, Elep, Kácspuszta, Kónyatanya, Kormópuszta, Mihályhalma, Tedej határában.. Emlékeznünk kell mindazon értékekre és reményekre amelyek itt vesztek el, amelyeket itt tettek tönkre.
Amikor Magyarország megújításának feladatáért dolgozunk, azért is küzdünk, hogy a hortobágyi kitelepítetteknek legyen helyük a nemzet emlékezetében, hogy legalább megfelelő erkölcsi elégtételt kapjanak az utókortól. Nélkülük nem érthetjük meg teljesen sem 1956-ot, sem a gulyáskommunizmus nagy, mindent elfedni és megbékíteni hivatott rendszerhazugsága ellenére mégis bekövetkező rendszerváltoztatást, sem az azóta megtett utat.
Azért is dolgozunk, hogy többé soha, senki semmilyen körülmények között ne juthasson a hortobágyi kitelepítettek sorsára Magyarországon. Ennek pedig a legnélkülözhetetlenebb előfeltétele, hogy soha nem szabad felednünk, és soha nem szabad hallgatnunk.
Újra és újra ki kell mondanunk: az igazság fontosabb a hazugságnál, a szabadság a rabságnál, a jogállam a diktatúránál, az ember az ideológiánál, a nemzet a rendszernél. A hortobágyi kitelepítettektől elrabolt éveket, életeket, lehetőségeket senki sem adhatja vissza. A főhajtáson, az erkölcsi elégtétel gesztusain túl a legtöbb, amit tehetünk, hogy egy olyan hazát építünk, egy olyan jövőt hagyunk gyermekeinkre és unokáinkra, amely egy igazságosabb, testvériesebb és biztonságosabb világot hoz el számukra. Sok múlik ma is rajtunk, tisztelt honfitársaim!
Isten segítsen bennünket!
Sajtószolgálat
22 de junio de 2013