Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

Jeremiás próféta ír az áldott emberről, aki az Úrban bízik, s ezért olyan, mint a folyóvíz mellé ültetett fa: mert a víz felé nyújtja gyökerét, szárazság idején sem pusztul el, hanem bő termést hoz. Amikor ennek a templomnak a történetét – és általában a huszadik századi magyar keresztyénség történetét – vizsgáljuk, ezt a több mint két és félezer éves bölcsességet látjuk megvalósulni az egymás után sorjázó hétköznapokban és a nagy sorsfordító pillanatokban.

Ma, itt száz esztendőért kell hálát adnunk. Mindazért, ami a fasori református gyülekezettel történt. Egy nehéz és keserves, egy csodálatosan gazdag és gyümölcsöző évszázadért – tanúságtevők és vértanúk évszázadáért.

Boldogemlékezetű államalapító (Szent) István királyunk elrendelte, hogy legalább tíz falunként épüljön egy templom. E templomok körül kialakuló, Istenre figyelő közösségek nyolcszáz éven keresztül keretbe foglalták az emberek életét, születéstől egészen a halálig. Hirdették és megélték, hogy összetartozunk, s hogy az a munka, amit nap-nap után szeretettel végzünk egymásért, az életre vezet. Nagy részük volt abban, hogy az ország haza, a lakóhely pedig otthon lehetett minden nemzedék számára.

A városiasodással párhuzamosan megrendülni látszott a hit – pedig csak a templomok és az őket megépíteni és megtölteni képes közösségek nem jöttek még létre a hatalmas tempóban gyarapodó városokban. A huszadik század első éveiben a Kálvin téri templomhoz negyvenezer egyháztag tartozott – a budapesti reformátusok négyötöde.

Amikor ezek a falak felépültek, Magyarország egyik virágkorát élte. Nemcsak gazdasági értelemben volt robbanásszerű a fejlődés, de szellemi, lelki értelemben is szilárdan állt a nemzet a lábán. Voltak bölcs emberei, akik észrevették ezt a kiáltó nagy szükséget, és vagyonukat illetve munkájukat a közös ügy szolgálatába állították. Voltak elkötelezett emberei, akik gyülekezetet tudtak építeni, s e közösségek maradandóak lettek.

Ez a templom jól példázza Magyarország elmúlt évszázadának igazi történetét: a hit és az összetartozás, és a belőle fakadó élet történetét.

Ez a hit és ez az összetartozás a nagy „szárazságok” idején is megtartotta – minden gyengesége és gyarlósága ellenére is – ezt a közösséget. Megtartotta a közösséget és megtartotta Isten közelségében a benne élőket.

Mindannyian tudjuk, hogy élni, igazán élni nem könnyű dolog – de közösségben mégis lehetséges. Csak Isten a megmondhatója, hogy mennyit tettek hozzá egymás életéhez mindazok, akik e falak között imádkozva élték meg a huszadik századot. Mennyit segítettek egymásnak a hétköznapok terheinek hordozásában, a háborúk szörnyű tragédiáinak túlélésében, az elnyomatás szorongató kényszerpályái között a helyes utak megtalálásában, az újra meglelt szabadság megélésében.

Európa nagy része ma komoly bajban van: önmagát tagadja meg. Nemcsak azt a minden kőnél szilárdabb fundamentumot, a keresztyénséget, amin egy évezred alatt felépült, hanem az élet ősi törvényeit. Vannak európaiak, akik szerint a vallás, a nemzet és a család a múlt részét képezik és felszámolandók. És vannak olyan európaiak – velünk együtt – akik szerint a vallás, nemzet és család mindig a jövőt jelentik és megerősítendők. Szükség van minden közösségre, amely gyökereit a folyóvíz felé terjeszti – talán nagyobb szükség, mint eddig bármikor.

Az Országgyűlés elnökeként vallom: nemzeti és egyben európai ügy, hogy álljanak a templomok és éljenek a keresztyén közösségek. Fontos a nemzet számára, az eljövendő nemzedékek számára, hogy álljanak ezek a falak is, s hogy a benne élő, otthont adó közösség továbbra is sikeresen keresse – Istenre figyelve és benne bízva, ugyanakkor nagyon is gyakorlatiasan – a boldogulás útjait.

Az Önök küldetése ugyanaz, mint azoké, akik megvetették e ház fundamentumait és felemelték ezeket a falakat. Kívánom mindannyiunknak, teljesítsék sikerrel ezt a küldetést: találják meg az élő vizek forrását és teremjenek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt – saját maguk, családjuk, a fasori református gyülekezet, az Anyaszentegyház és az egész nemzet javára.