Beszéd Tamási Áron szobrának avatásán

Budapest

Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt emlékező és ünneplő közösség! Kedves farkaslaki vendégek!
A mágikus realizmus mint művészeti irányzat a XX. században született, ám e század érkezése előtt három esztendővel, azaz 1897-ben a székelyföldi Farkaslakán már világra jött egy realista mágus, Tamási Áron.

A mágikus realizmus korszakában egy székely realista mágus? Igen, mert mint tudjuk, a székelyek mindenkor mindent szeretnek kicsit másképpen csinálni mint mások. Ízig-vérig székely lévén, Tamási Áron esetében ezért a mágus helyett még pontosabb a magyar ősvallás szerinti táltos megnevezés. Ő a magyar irodalom székely realista táltosa.
Nem véletlen, hogy az egykori táltosok emlékét leginkább a székely népmesék őrizték meg, így hát az sem lehet véletlen, hogy Tamási Áron éppen Székelyföld szívében született. 

A magyar néphagyomány szerint a táltos természetfeletti erejű személy volt, aki egyesítette magában a lélekgyógyász, az orvos, a pap és a jós szerepét. A táltosság nem volt tanulható és tanítható, születni kellett rá, és csak elhivatottság alapján volt gyakorolható. A táltos távolról is tudott gyógyítani, és a lelke messzire szállt, a csillagok közé, hiszen már magzati korban közvetlen kapcsolatban volt a Teremtővel és – miként Ipolyi Arnold feljegyezte az 1854-ben írt Magyar mitológia című könyvében – egyik külső ismertetőjele volt valamilyen fizikai többlet, többlet fog, ujj vagy csont. 

Tamási Áronnak, székely táltos lévén, éppenséggel nem több, hanem kevesebb ujja volt, hiszen gyerekkorában ellőtte az egyiket. Ez is azt bizonyítja ─ kedves Barátaink ─, hogy a Székelyföldön még a táltosok is kicsit mások, mint Hunniában.
Tamási Áron ekképpen fogalmazta meg saját földi létének térbeli és időbeli dimenzióját: „Énlaka fölött, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés.”
Ízlelgessük  ezt a mondatot –  kedves Barátaim  –, és megérezzük, hogy költői szépségében, nyelvi zamatában és gondolati mélységében csak egy látnoki képességű székely táltos fogalmazhat így.

Milyen lehet az, amikor alszik a Gondviselés, tisztelt emlékező közösség?

A vesztes első világháború után külföldről támogatott bolsevik terrorista államcsíny Budapesten, utána a történelmi ország területe kétharmadának elvesztése Trianonban, s ezzel a nemzet harmadának – így a székelységnek is ─ idegen fennhatóság alá kényszerítése, és megalázó kisebbségi sorba taszítása, újabb vesztes háború, majd több mint négy évtizedes lélekromboló kommunista uralom, közben pedig 1956-ban hazaárulók által külföldi segédlettel vérbe fojtott forradalom és szabadságharc ─ a székelység és magyarság sorsa fölött így szenderedett el a Gondviselés a XX. században, így hát realista táltosunknak, Tamási Áronnak az kellett, hogy legyen az elhivatottsága, hogy a betűvetés eszközével óvja népét, szülőföldjét, és ébresztgesse a Gondviselést.

Tamási Áron olyan korban élt és alkotott, amelyben a székelyek és magyarok igazsága nem volt sem kimondható, sem elhallgatható. Az ebből az ellentmondásból fakadó drámaiság végigsugárzik életművén, mely a létfeszültséget illetve megfeszítettséget székely derűvel tette elviselhetővé. Hasonlóan ahhoz, miként hosszú-hosszú idő óta a székelyek is csak humorral tudják elviselhetővé tenni a történelmük komorságát.

Mint ismert, a „farkasszemet nézni valakivel” szólásunk azt jelenti, hogy nem kitérni a rossz elől, hanem dacolni, és szembeszállni vele. Aki farkaslaki, annak különösen jól kell tudnia mindezt.

Tamási Áronra három nagy próbatétel várt: 1918-ban farkasszemet kellett nézzen a halállal, 1937-ben farkasszemet nézett az etnikai kirekesztéssel fenyegető romániai fasizmussal, 1956-ban pedig farkasszemet nézett az ideológiai kirekesztést hirdető nemzetáruló magyarországi kommunistákkal.
Emberpróbáló feladat volt mindhárom. Mindhárom esetben – emberként, magyarként és írástudóként – erkölcsileg ő került ki győztesen a szembenézésből. Az ő művészi igazságai azért váltak örök igazságokká, mert aranyfedezetük a valóságban, a nemzeti hűségben és az írástudói felelősségben, jellemben rejlik. Tamási Áron a XX. században így és ezért hozhatta vissza a pezsgő székely életerőt a magyar irodalomba. 

Húsz esztendősen Tamási Áron bevonul katonának a haza védelmére, majd egy esztendővel később – három héttel azután, hogy májusban Székelyudvarhelyen katonaruhában hadiérettségit tett ─ az olasz fronton rajparancsnokként kibiztosított gránáttal a kezében beugrik egy ellenséges géppuskafészekbe, és foglyul ejti az ott lévő meghökkent tíz olasz katonát. Ha akkor bármelyik katona elsüti fegyverét, akkor Tamási Áron neve ma csak egy számadat lenne az első világháború áldozatai között. 
Táltosunk azonban túlélte e találkozást a halállal, amelyre egy írásában később így emlékezett: „boldog voltam, hogy sikeresen tudtam tiltakozni a halál ellen, s boldog azért is, hogy az olasz osztagban végzetes kárt nem tettem, mivel egyetlen sebesülés történt csupán, az sem akarattal. Alföldi parancsnokom volt, jó katona s jó magyar, csak a székelyeket nem ismerte s ezért nem szerette. De most, amikor hátrakísértette az olasz foglyokat, mosolyogva tekintett reám, a testvériség egyszerre megszületett, s ez nagyobb öröm volt számomra, mint a vesztett piavei csata után a nagyezüst.”

Amikor 1940 után a vitézi rend felszólította Tamási Áront, hogy avattassa vitézzé magát, a mindig realista táltosunk székely humorával azzal hárította el a felkérést, hogy nem szolgált rá ő a vitézségre, hiszen a piavei fronton sem vitézkedett, csak megijedt.

Negyven esztendősen Tamási Áron szervezője és vezéralakja az akkor már két évtizede kisebbségi elnyomatásban szenvedő erdélyi magyarság szellemi önvédelmét és politikai kiútkeresését célzó 1937-es marosvásárhelyi találkozónak, amelyre különösen nyomasztó légkörben, a magyarellenes román fasiszta mozgalom megerősödése, romániai politikai gyilkosságok közepette és a királyi diktatúra bevezetésének küszöbén került sor. 

A „Hősökhöz nehéz időkben” című elnöki beszédében Tamási Áron nemzet- és sorstársait, a magyar értelmiséget kérte, ekként: „adjátok vissza a szónak az erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét”. Lehet ennél tömörebben és tisztábban megfogalmazni a magyar értelmiség mindenkori feladatát, tisztelt emlékező közösség? 
Székely realista táltosunk 1937-ben arról is beszélt, hogy „Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. (…) Ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.”
Változott azóta valami Európában, tisztelt honfitársaim? Igen. A helyzet romlott. Ma nem negyvenmillió, hanem ötvenmillió európai ember él nemzeti kisebbségi sorsban, és napjainkra már az európai többségi nemzetek identitását és emberi méltóságát is hasonló veszélyek fenyegetik, mint a nemzeti kisebbségekét. 

Míg az elmúlt száz esztendőben gyakran a többségi nemzetek akarták elidegeníteni a szülőföldjüktől a nemzeti kisebbségeket, napjainkra már ott tartunk, hogy transznacionális hatalmak már az európai nemzeti többségeket is otthontalanná akarják tenni. Mindezért székely táltosunk azon megállapítása, mely szerint „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” napjainkban nemcsak magyar, hanem nagyon időszerű európai igazság is. 

1956 decemberében, a magyar forradalom és szabadságharc vérbefojtását követően a csaknem hatvanesztendős Tamási Áronra vár a feladat, hogy a kommunista erőszak tombolása közepette „Gond és hitvallás” címen megszövegezze a korabeli írótársadalom erkölcsi és politikai állásfoglalását. 
Minden székely táltosi fortélyára szükség volt, hogy a történelem ítéletét is kiálló módon, emelt fővel teljesíthesse feladatát. Tamási Áronnak ez is sikerült.
„A szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg a forrásunk vizét. (…) győzzük meg együtt a politika vezetőit, hogy a politika nem lehet öncélú, hanem csak eszköz a nép üdvére, s késztessük őket arra, hogy a magyarság egységes óhaja szerint használják ezt az eszközt. (…) A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, amelyet mi is hordozunk, és munkába önteni törekszünk. (…) Védeni fogjuk a magyarság szellemét. Erkölcs legyen a munkánk talpköve”.

Létezhet más, a nemzete iránt felelősebb magyar értelmiségi hitvallás és hivatás, mint amit Tamási Áron 1956. december 28-án szavakba öntött azután, hogy a Szovjetunió több harckocsival rohanta le Magyarországot, mint 1939-ben Hitler Lengyelországot? Aligha. 
Tisztelt Ünneplő Közösség!

Méltó és igazságos, hogy az 1966-ban bekövetkezett halála napjának évfordulóján, azaz a mai napon Tamási Áronnak szobrot állítunk Budapesten, jelezve egyúttal azt is, hogy mindennek ellenére a nemzet fővárosa valóban minden magyar ember számára otthonos hely kell legyen. Köszönet érte Pokorni Zoltán polgármester úrnak és minden hegyvidéki polgárnak!

Különös ajándéka a magyar lét fölötti szendergéséből felébredt Gondviselésnek, hogy az otthonosság magyar létparancsát megfogalmazó székely írónak a szobrát egy olyan jelenkori sorstársa, Matl Péter szobrászművész faraghatta meg, akinek kárpátaljai szülőföldjét napjainkban a Kárpát-medencében leginkább szorongatja az otthontalanság réme a Kárpát-medencében. Köszönet Matl Péternek és kitartás Kárpátaljának!

Köszönet a szoborállítás kezdeményezőjének, a Magyarság Házának, valamint a jó ügyet szívén viselő Csibi Krisztina igazgató asszonynak és munkatársainak, akiknek munkája nélkül ma nem avathatnánk Tamási Áron első egész alakos budapesti köztéri szobrát. 

Végül, de nem utolsósorban, köszönet Farkaslaka fiainak és lányainak, akik ma eljöttek ide, hogy együtt lehessünk! Kérem, vigyék hírét a Nyikó-mentére, hogy Budapesten ma is ismerik, értik és becsülik a székely táltos, Tamási Áron szavát; vigyék hírét Székelyföldre és Erdélybe annak, hogy Magyarországon mindent, ami emberi erőnkből telik megtesszünk azért, hogy a Gondviselés a Kárpát-medencében soha többé ne aludjon el nemzetünk fölött. 
Isten áldja Tamási Áron emlékét, segítse mai tisztelőit és követőit!

Sajtóiroda