Tisztelt Tóth Sándorné Nóra Asszony! Főtisztelendő Püspök Úr, Nagytiszteletű Lelkész Úr! Tisztelt Emlékező Közösség!

Az adventi várakozás idején azért találkozunk ma, hogy a „Temesvár ’89 – A magyar segítség” című kiállítással egy harminc esztendővel ezelőtti kegyelmi időre emlékezzünk.

A keresztény kultúrkörben teológiai és lelki értelemben a kegyelem – amelynek mindig elrendelt ideje van – nemcsak a Megváltótól elnyert megbocsátást, hanem segítséget és erőt is jelent ahhoz, hogy képesek legyünk legyőzni kísértéseinket és azokból eredő emberi gyarlóságainkat, megbánni vétkeinket és bűneinket. Kísértésekkel azonban nemcsak az egyénnek, hanem a közösségeknek, országoknak és nemzeteknek is szembe kell nézniük, ugyanakkor a kegyelemben is hasonlóképpen részesülhetnek. A kísértéseket az emberek által alakított történelem támasztja, a kegyelmet pedig a megfelelő időben mindig a Történelem Ura adja számunkra.

Az 1989-es esztendő történelmi értelemben ilyen kegyelmi idő volt Európa életében. Kegyelmi idő volt Közép- és Kelet-Európa sorsában, és az 1989. december 15-től 1990. március 19-ig tartó alig több mint három hónapot kegyelmi időként tarthatjuk számon a Magyarország és Románia közötti kapcsolatok XX. századi történetében is.

A történelmi kegyelem, amelyben harminc esztendővel ezelőtt részesültünk, azon felismerés lehetőségét villantotta fel, hogy Európa nemzetei a szabadságukat és boldogulásukat nem csak egymás rovására, nem csak egymás ellenében, hanem immár egymás javára, egymással együttműködve is biztosíthatják.

Ez a kegyelem nyitotta meg az utat Európa nyugati és keleti részének újraegyesítése előtt, hiszen a világ két legerősebb katonai hatalma – az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió – közötti hidegháború gyakorlati megszűnésével, és egy új világrend kialakulásával a nyugat európai országok felismerték, hogy saját szabadságuknak és biztonságuknak már nem feltétele az 1945 után elárult és kommunista lágerbe kényszerített kelet-európai országok rabsága, a kommunista rendszer kelet-európai foglyai pedig megtapasztalhatták, hogy a népakarat, azaz a demokrácia erősebb minden zsarnokságnál.

Kelet-Közép-Európa nemzetei több mint négy évtizednyi szenvedés és áldozat után ennek az 1989-ben bekövetkezett történelmi kegyelemnek köszönhetően tudták megteremteni a békés rendszerváltoztatás feltételeit Varsótól Prágán keresztül Budapestig, és ennek a kegyelemnek volt köszönhető az a csoda is, ami Temesváron 1989. december 15. és december 20. között bekövetkezett. Mert – Hölgyeim és Uraim – nem csoda az, hogy miközben a teljes román kommunista propaganda 1989 decemberében horthyzmussal, nácizmussal, irredentizmussal, huliganizmussal vádolta Magyarországot, és uszított a magyarság ellen, aközben 1989. december 15-én este magyarok és románok összefogtak, és élőláncot alkotva próbáltak megvédeni egy magyar református lelkészt, aki szelíden felemelte a szavát, hitelesen hangot adott az elnyomottak szabadságvágyának, és ezáltal megbontotta a diktatúrában a hallgatás falát?

Két nap múlva, 1989. december 17-én az akkor körülbelül háromszázezres lakosságú Temesváron százezer ember ment ki az utcára békésen tüntetni egy agresszív kommunista diktatúra állig felfegyverzett karhatalmával szemben, amely belelőtt a tömegbe, több mint hetven ember halálát, és százak sebesülését okozva.
Az embertelen kommunista terror ellenére három nap után Temesvár csodálatos forradalma győzött, és míg Románia szerte még javában dühöngött a diktatúra, és tombolt a félelem, 1989. december 20-án délután a város főterén százezrek Temesvárt kommunista-mentes szabad városnak nyilvánították.

Tőkés László és Temesvár népe – románok, magyarok, németek, szerbek és minden szabadságszerető városlakó – 1989. december 15. és december 20. között – hat nap alatt – örökre beírta magát a történelembe, bátorságával, áldozatvállalásával és hősiességével beírta Romániát a kommunizmus elleni európai szabadságküzdelmek könyvének legdicsőségesebb fejezetébe.

Egy különösen nehéz XX. század végéhez közeledve, harminc esztendővel ezelőtt Temesvár népe Romániában is bebizonyította, hogy a szabadság egy és oszthatatlan román és magyar számára egyaránt, hogy senkinek nem lesz több szabadsága azáltal, hogy elveszi a másét, és senki nem lehet valójában szabad, amíg a másik rab.

Ennek a temesvári bizonyságtételnek köszönhető az a rendkívüli emberi és nemzeti szolidaritás, ami harminc esztendővel ezelőtt megnyilvánult a magyarországi társadalom részéről, nemcsak az erdélyi magyarság, hanem Románia iránt is.

A mai kiállítás abban segít – tisztelt Hölgyeim és Uraim –, hogy a korabeli fényképekkel és tárgyi eszközökkel is emlékeztessen mindannyiunkat arra, hogy az 1989-es decemberi kegyelmi időszak nem csupán káprázat, nem csupán önámítás, hanem valóság volt. Mint ahogyan valóságos volt az a segítség is, amit az akkori Magyarország nyújtott keleti és nyugati irányba egyaránt.

1989 szeptemberében Magyarország megnyitotta nyugati határait a keletnémet menekültek előtt. Harminc esztendő távlatából ma már pontosan tudjuk, hogy ez a lépés világpolitikai jelentőségű volt Európa egységesülésének és Németország újraegyesítésének folyamatában.

A közép-európai térség szempontjából nem kisebb jelentőségű esemény volt az 1989 decemberében Romániának nyújtott magyar segítség, mert ─ a korábbi szembenállás korszaka után ─ megnyitotta az együttműködésen és a szolidaritáson nyugvó államközi kapcsolatok lehetőségét a két ország között.

1989. december 22. után a magyar honvédség rádiófelderítési egységei bemérték a román politikai rendőrség, a Securitate egységeinek földrajzi állásait, rádióforgalmát, és mindezt átadták a román nép oldalára álló új román katonai vezetésnek.

A romániai diktatúra bukását követő napokban a magyar állam azt küldte segítségképpen, amit az új román hatóságok igényeltek: közúton 81 tonna élelmiszert, hűtőkamionban vért és vérplazma készítményeket küldtek Aradra, légi úton 6 tonna gyógyszert, élelmiszert és gyógyászati eszközöket Bukarestbe, vasúton pedig 94 tonna élelmiszert és gyógyszert Kolozsvárra.

December 29-én a Magyar Honvédség Vezérkari Főnöke Bukarestben megállapodott a román kollégáival abban, hogy az általuk küldött szállítóeszközökkel további 67 tonna élelmiszert és gyógyszert juttatnak Romániába. Talán éppen ez az 1989-es bizalomerősítő katonai együttműködés a magyarázata annak, hogy a két ország kapcsolatában az elmúlt harminc évben sokáig a katonák közötti viszony őszintébb volt, mint a politikai párbeszéd.

A magyar állam mellett a magyar emberek is kivették részüket a segítségnyújtásból, a határmenti térség magyarországi települései pedig élen jártak a közadakozásban. December 22-én Hódmezővásárhely főterén például több ezer fős szolidaritási és közadakozási rendezvényt szerveztek, amelynek címe – „Romániáért, Erdélyért” – pontosan tükrözte a résztvevők emberi és nemzeti szolidaritását, együttérzését nemcsak az erdélyi magyarsággal, hanem a szabadságát kereső Románia minden polgárával.

Aggodalom, segítőszándék és önzetlenség – ez vezérelte harminc esztendővel ezelőtt a magyar embereket, a magyar társadalmat a romániai hírek kapcsán. Ennek a segítő szándéknak lett vértanúja a 44 esztendős hódmezővásárhelyi Tóth Sándor, akinek életét december 23-án Aradon egy segélyszállítmány szállítása közben oltotta ki egy sorozatlövés. Tóth Sándor gyermekei a haláleset idején 6, 13 és 20 évesek voltak. Tisztelt Nóra Asszony! Férje hősi áldozatát emlékünkben kegyelettel megőrizzük!

Tisztelt Emlékező Közösség!
A kegyelmi időszakoknak mindig elrendelt, jól érzékelhető kezdete és vége van.
A magyarok és románok közötti kapcsolatokban 1989. december 15-én Temesváron megnyílt kegyelmi idő 1990. március 19-én Marosvásárhelyen ért véget.

Marosvásárhely fekete márciusa nemcsak azt jelezte, hogy Romániában visszatért az a korszak, amelyben a románok szabadságát ismét a magyarok elnyomásával, a románok büszkeségét ismét a magyarok megalázásával próbálják biztosítani, hanem előre jelezte azt is, hogy a posztkommunista politikai elit miatt újra veszélybe kerülhet minden ember szabadsága és méltósága Romániában.

Mint emlékezünk, alig három hónappal a marosvásárhelyi magyarellenes erőszakos cselekmények – nevezzük nevén: szervezett magyarellenes pogromkísérlet – után, 1990 júniusában Bukarestben bányászoknak nevezett verőlegények szétverték a demokratikus román ellenzéki erőket, hat halottat és több mint hétszáz sebesültet hagyva maguk után, meggyalázva mindezzel a románok demokratikus szabadságvágyát és méltóságát is. 1990 és 1999 között összesen hat alkalommal szervezett a posztkommunista román politikai elit „bányászjárásnak” nevezett erőszakos megfélemlítési akciókat. Ezt a módszert a kommunisták már 1945 novemberében meghonosították Romániában, amikor munkásoknak kinéző verőlegényeikkel szétverték a bukaresti királyi palota előtti téren a korabeli román demokratikus politikai erők képviselőit, 11 ember életét ki is oltva.

Talán mindezek ismeretében érthető, hogy harminc esztendővel a kommunista rendszer bukását követően napjaink Romániájában megoszlanak a vélemények arról, hogy valójában mi is történt az országban 1989. december 22. után.

A román ügyészség néhány hete több tízezer oldalas vádiratot nyújtott be emberiesség elleni bűncselekmények vádjával azon személyek ellen, akiket eddig a közvélemény a román forradalomnak nevezett események politikai vezetőiként ismert. A vádirat szerint 1989. december 22. után több mint 800 ember halt meg a különféle, tervezetten végrehajtott diverziós és dezinformációs műveletek miatt, amelyek célja az volt, hogy az államhatalom megszerzői forradalmi legitimációt teremtsenek önmaguknak.

Bízunk benne, hogy a román jogállam harminc esztendő után meg fogja állapítani, hogy pontosan mi történt azokban a napokban Romániában, hogy kik a felelősei annak, hogy Temesvár szellemiségét 1990 után elfojtották, hogy a temesvári kegyelmi időnek kik és miért vetettek véget a román-magyar kapcsolatokban. Bízunk abban is, hogy előbb vagy utóbb a román választópolgároknak is sikerül lezárniuk a posztkommunizmus korszakát Romániában.

Nekünk, magyaroknak ez 2010-ben sikerült, mi is nagy árat fizettünk érte, tudjuk, hogy nem könnyű feladat. A magyarországi rendszerváltoztatást követő húsz esztendőben mi is megvívtuk a magunk politikai csatáit a hazai posztkommunista erőkkel, azokkal, akik az 1990-es taxisblokádot kiváltó társadalmi elégedetlenséget államcsínyre akarták felhasználni, azokkal, akik 2004. december 5-én uszító politikájukkal szembe akarták fordítani egymással a hazai és a külhoni magyarságot, azokkal, akik 2006 októberében vérbe és szégyenbe fullasztották az 1956-os forradalmunk ötvenedik évfordulóját.

A romániai rendszerváltoztatás körülményei miatt felmerülő súlyos kérdőjelek azonban nem leértékelik, hanem még inkább felértékelik minden szabadságszerető, más szabadságát és méltóságát is tisztelni képes román állampolgár hitét és kitartását abban, hogy az 1989-es romániai rendszerváltoztatás áldozatai nem bizonyultak hiábavalónak.

A romániai posztkommunizmus kapcsán az elmúlt évtizedekben megfogalmazódó aggályaink utólag sem értékelik le a harminc esztendővel ezelőtt nyújtott magyar segítség értelmét, hanem megerősítenek bennünket abban, hogy helyesen tettük, amit tettünk.

Emlékeztessen a mai kiállítás mindannyiunkat arra, hogy a történelemben létezik kegyelmi idő, amikor a teljes kilátástalanságban megnyílik a remény, amikor a korábban „bedeszkázott égbolt” ismét láthatóvá válik, és erősítsen meg azon reményünkben, hogy magyarok és románok között, Magyarország és Románia között lesznek még kegyelmi időszakok, amelynek mindannyian nyertesei lehetünk.

Adja Isten, hogy így legyen!