Tisztelt ifjú Hölgyek és Urak! Kedves Barátaim!

A születésnapi torta felszeletelése előtt, a kilencedik politikai beszéd után meghallgatni a tizediket is – nos, valljuk be őszintén, ez is egy ravasz próbatétel a politikai pályára készülő fiatal nemzedék számára. A kongresszus szervezőinek egyetlen komoly mentsége van, hogy az életben ennél nagyobb kihívások is érnek majd Benneteket, ezért akár meg is köszönhetitek nekik, hogy edzésben tartják a tűrőképességeteket, ami a politikában egy fontos erény.

Komolyra fordítva a szót, köszönöm a meghívást és a megtiszteltetést, hogy a nemzeti újraegyesítésről szólva – szándékaim szerint – zárszóként ma keretbe foglalhatom Nektek mindazon szakpolitikainak látszó, vagy induló előadásokat, amelyekről az előttem szóló kilenc társam beszélt. Minden szakpolitikának ugyanis – a külügyektől a pénzügyekig, a közigazgatástól az oktatásig, a kultúrától a demográfiáig – az a lényege, a tétje és legfőbb mércéje, hogy mit szolgál: a nemzet építését vagy a nemzet rombolását? A magyarság életében évszázadok óta így van ez, és így lesz ez az előttünk álló időkben is. Biztosak lehettek benne, hogy a ti politikai pályafutásotok idején is így lesz ez – egy rövid, két és fél órás esszészerű előadásban szívesen ecsetelem ennek történelmi okait –, hogyha elnézitek nekem, ezt nem most teszem, hanem egy másik alkalommal.

A Ti nemzedéketeknek, kedves fiatal Barátaim, nemcsak a magyar nemzetépítő politika stafétabotját kell majd átvennie, hanem kénytelenek lesztek szembesülni a nemzettagadás egyre erőszakosabb politikai és szellemi képviselőivel is.
Ne felejtsétek: a fiatal kor egy múló állapot, nem érdem, és nem is feltétlen előny bármi fajta küzdelemben! Azok, akikkel a jövőtökért meg kell küzdenetek – mondhatnám: életre-halálra – éppen olyan korúak, mit Ti, kedves Barátaim! Pontosabban: éppen olyan fiatalok, mint Korvin Ottó és Szamuely Tibor meg a Lenin-fiúk voltak akkor, amikor – száz esztendeje – kedvükre akasztgathatták azokat, akik nem akarták megérteni, hogy egy ezer éves ország nemzeti és vallási tradícióit miért kell a világot megváltó forradalom tüzére dobni. „Hannibal ante portas!”. Az ellenség, az idegenség a kapuk előtt áll és újra kész rárontani mindarra, ami több mint ezer esztendőn át a hazát jelentette számunkra.
A nemzetépítő és a nemzettagadó politika konfliktusa két eltérő világkép, két eltérő értékrend, két eltérő érzelemvilág, két élesen eltérő politikai szerepfelfogás, küldetés és módszertan összecsapását jelenti. A nemzettagadás képviselői a politikájukat mindig az egyénre és a tömegre építik. A történelmi díszletek időként változnak, de a hatalomgyakorlási technikájuk változatlan. A baloldaliak mindig tömegeket gyártanak, a liberálisok pedig a tömegből való egyéni kiemelkedés illúziójával kufárkodnak. Ez a politikai tandem sokszor bizonyult hatékonynak a hatalom megszerzésében és megtartásában; módszereik az alávetettség, a politikai uralhatóság állapotát sokszor voltak képesek tartóssá tenni. A hatalommal szemben az alávetettség megszüntetésére soha nem az arctalan tömeg vagy az egyén, hanem mindig csak az öntudatos közösség képes.
A nemzettagadók számára ezért fontos a nemzet közösségének megtagadása, ezért tekintenek politikai veszélyforrásként minden egyéb természetes közösségre, mint amilyenek a család vagy az egyházak.

A nemzettagadó erők – itthon is, Európában is – ezért tartják politikai, gazdasági ,mentális támadások kereszttüzében mindazon intézményeket – a családokat, a keresztény egyházakat és a nemzeti államokat –, amelyek a legtermészetesebb emberi közösségek védelmére hivatottak.

A XXI. század előttünk álló évtizedeiben Nektek, és a többi európai országban szárnyaikat bontogató nemzetépítő kortársaitoknak a politika és a szellem porondján ezekkel az erőkkel kell felvennetek a versenyt, ezekkel az erőkkel kell megküzdenetek – politikai és intellektuális értelemben egyaránt –, és ezen erőkkel szemben kell győznötök.

Akkor lesztek képesek megnyerni a Rátok váró küzdelmet, ha hisztek abban, hogy a saját életetek fölött van egy Teremtő Erő, amely az élet forrása. Ha bíztok önmagatokban, a családi, a hitbéli közösségeitekben és nemzettársaitokban; ha felelősséget tudtok vállalni értük, és tudjátok mozgósítani, összpontosítani az erejüket. Ha nem hagyjátok, hogy Valóság nevű nagybátyátok – akit Cseh Tamás énekelt meg még akkor, amikor a mi nemzedékünk volt olyan korú, mint a Tiétek most – elköltözzön tőletek, azaz a virtuális világ minden kihívása és szirénhangja dacára, nem adjátok fel józan, veletek született valóság-érzékeléseteket.

Kedves Barátaim!
Amikor a nemzeti újraegyesítés fogalmát halljátok, minden bizonnyal – és nagyon helyesen – mindenekelőtt a külhoni magyarság jut eszetekbe.

A harminc esztendővel ezelőtt még 15 milliósként számon tartott, a népszámlálási adatok szerint a napjainkban már csak alig több mint 13 millió fős magyar nemzetet azonban nemcsak a határokon átívelő módon kell közjogilag és érzelmileg újraegyesíteni, hanem a lehetőségek szerinti legszélesebb érték-közösségben kell egyesíteni a határokon belül élő tízmillió nemzettársunkat is.

A nemzeti újraegyesítésnek kettős értelmezése van tehát: egy államhatárokon átívelő etnikai értelmezése, és egy határokon belüli értékközösségi jelentése. Vagyis: minden magát magyarnak valló embernek – függetlenül attól, hogy szülőföldje mely ország jelenlegi területén van – meg kell adnunk a lehetőséget, hogy közjogi értelemben csatlakozzon a politikai nemzettesthez; mindez azonban csak akkor jelenthet valódi erőforrást, ha a nemzetet a sorsközösségben osztozás szükségszerűségének meggyőződése tartja össze.

A liberális és semmilyen más értelemfosztó jelzővel el nem látott demokrácia intézményei, a társadalmi igazságosság eszményei és a nemzeti gondolat mögé a lehető legszélesebb politikai, társadalmi és szellemi-erkölcsi többséget teremteni – ez a mindenkori feladat, csak ez biztosíthatja a nemzetépítő politika cselekvőképességét. Ez a nemzeti erőegyesítés valósult meg 2010-ben, ezt tudtuk fenntartani 2014-ben és 2018-ban is, és ezt kell fenntartanunk a jövőben is. Ebből a hazai erőegyesítésből fakadt az a politikai cselekvőképesség, amellyel 2010-ben meg tudtuk valósítani a külhoni magyarok békés közjogi egyesítését Magyarországgal, azaz ki tudtuk terjeszteni a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségét az ország határain kívül élő több mint hárommillió magyar részére, akik közül már több mint egymillióan éltek is ezzel.

Csak emlékeztetésként: Kelet-Közép-Európa országai között Magyarország volt időrendileg az utolsó, amely biztosítani tudta külhoni nemzettársainak az állampolgárságot. Miért? Mert húsz esztendőn keresztül nem volt meg e kérdésben sem az a társadalmi többség, amely a törvényhozásban az ehhez szükséges kétharmados politikai többséget biztosítani tudta volna.

Kedves Bajtársaink!
A jövőre száz esztendős trianoni döntés vesztesége politikai értelemben nem befejezett múlt, hanem folyamatos jelen, mindaddig, amíg a szomszédos országokban élő magyar közösségeknek nem biztosított a többségi nemzetekéhez képest egyenlő méltósággal élhető élet a szülőföldjükön.

Az elmúlt kilenc évben – az ország gazdasági teljesítőképeségének fokozatos növekedésével – Magyarország mint anyaország igyekezett törleszteni több évtizedes erkölcsi és anyagi adósságát a külhoni magyarság felé. 2010 előtt minden ezer költségvetési forintunkból 80 fillér került, jövőre már minden ezer forint közpénzből 7 forint jut a magyar nemzet majd egy negyedét kitévő külhoni magyarságra. Van tehát még tennivalónk!

A külhonban élő több mint három millió magyar emberünk olyan tartalékot jelent számunkra, amelynek bevonása a közösség vérkeringésébe nélkülözhetetlen a nemzet anyagi, szellemi és lelki erejének kiteljesedéséhez.

A külhoni magyar ügyekben, kedves fiatal Barátaim, Ti is mindig tartsátok szem előtt Bethlen Gábor fejedelem intelmét: „Nem lehet mindig megtenni azt, amit kell, de mindig meg kell tenni azt, amit lehet.”

Történelmünk során a kárpát-medencei magyarság élt nehezebb időket is a szülőföldjén, de mindig megmaradt, talpra állt, és meghatározó erővé tudott válni.
Nincs kétségem, hogy így lesz ez a XXI. században is, ha Ti hisztek benne és tesztek érte, ha hiteteket átadjátok gyermekeiteknek és unokáitoknak is.

Végezetül, a torta előtt, még két tiszteletteljes tanácsom van számotokra, kedves fiatal Barátaim! Az egyik, hogy vállaljátok a gyermekáldást! Neveljetek sok jó magyar embert a jövőnek, magatoknak öregségetekre – mert, ahogy a Példabeszédek Könyve mondja: „A véneknek ékessége az unokák, és a fiaknak ékessége az atyák.” A másik tanácsom, hogy nézzétek meg digitális kütyüiteken a napi képernyőidőtöket, azaz hogy naponta hány órát töltötök a virtuális világban! A statisztikák szerint a Ti korosztályotok naponta három órát lóg a neten – ez havonta 90 óra, évente 1080 óra –, azaz évente 45 napot! Ha tehetitek, ebből évente legalább két hetet, fordítsátok arra, hogy bejárjátok Magyarországot és a Kárpát-medencét. Fedezzétek fel a való világban is az el nem süllyedt külhoni magyar atlantiszok tájait és embereit, és közben olvassatok sokat, olvassátok Zrínyit és Berzsenyit, Németh Lászlót, Hamvas Bélát és a többieket, akik az időben előtettek járva megtapasztalták a világ járását és leírták a magyar nemzetépítésről mindazt, amit – XXI. századi kvantumfölény ide vagy oda – Nektek is tudnotok kell ahhoz, hogy bejárjátok a magatok útját.

Isten éltesse 23. születésnapján a Fidelitast!