Főtisztelendő Plébános Atya! Tisztelt Emlékező Közösség!

„Minden ember és minden nemzet életében felvirrad egy nap, mikor meg kell értenie, hogy semmire és senkire nem számíthatunk a világban: egyedül vagyunk. Ez a pillanat, amikor minden ember – néha fogcsikorgatva, akarata ellenére – hős lesz.” – írta Márai Sándor, akit XX. századi helytállása avatott hőssé, ám e szavainak igazsága időtlen és kortalan, ezért pontosan illik arra a XIX. századi magyar hősünkre, Kálóczy Lajosra is, akire ma emlékezünk.

A századokon átívelő magyar sorsközösségből fakad ugyanis, hogy minden nemzedék életében bekövetkezik a történelmi értelemben vett egyedüllét, az idegen túlerővel, a különféle birodalmakkal való szembeszegülés elkerülhetetlenségének a felismerése, és megfogalmazódik az ebből az egyedüllétből és kiszolgáltatottságból való kitörés akarata.

Egy olyan megtörhetetlen és akár legyőzetve is mindig győztes akarat ez, amely a szabadságvágyban és a nemzeti érzésben gyökerezve mindig egyesíteni tudja a magyarokat.

Pál apostol csaknem kétezer éve rótta papírra levelét a galatákhoz, amelyben megfogalmazta minden keresztény ember legfőbb szabadságeszményének forrását és célját: „Ragaszkodjatok a szabadsághoz! A szabadságra Krisztus vezetett minket. Álljatok tehát szilárdan, és ne hagyjátok magatokat újra a szolgaság igájába hajtani”.

A középkori magyar államnak a XVI. században, a keleti oszmán birodalom túlereje miatt a mohácsi csatatéren történt megroppanása, szétesése, majd a magyarságnak a hódoltságban eltöltött másfél évszázadnyi, a keresztény Európa közönyétől súlyosbított sínylődése után a XVII. században Thököly Imre vonta le a végkövetkeztetést, hogy egyedül vagyunk, csak magunkra számíthatunk, és szabadságunk érdekében szembe kell szállnunk a magyarságot a felszabadítás jogán immár nyugatról sanyargató Habsburg birodalommal.

A XVIII. században Rákóczi Ferenc és nemzedéke emelkedett hőssé nemzeti szabadságharcával, majd a XIX. században Kossuthnak és nemzedéktársainak, közöttük Kálóczy Lajosnak virradt fel az a nap, amikor megértették, hogy mi, magyarok a Jóistenen és önmagunkon kívül senkire és semmire nem számíthatunk, különösképpen nem számíthatunk szabadságra, igazságra és méltányosságra az országunkban csak meghódított területet, kiaknázandó erőforrást látó idegen birodalomtól.

Nem véletlen tehát – tisztelt Emlékező Közösség –, hanem sorszerűség, hogy Kossuth honvédei Rákócziék kuruc nótáival vonultak hadba, hogy 1956-ban a pesti srácok Kossuth nótákkal erősítették egymást lélekben a barikádokon, hogy a XXI. században a magyar választópolgárok nemzeti tábora a győztes választási csaták után ugyanazon Kossuth dalt énekelte, amely napjainkban is felcsendült a székelyek ajkán, amikor az Úz-völgyébe indultak hőseik temetőit imájukkal megvédeni. Felismerni a magunkra maradottságot, és elfogadni a cselekvés elkerülhetetlen kényszerét: ez a magyar hősiesség történelmi aranyszabálya, amely alól egyetlen felelős nemzedék sem vonhatja ki magát.
Vannak, akik úgy tartják, hogy a hős soha nem bátrabb vagy tudatosabb, mint egy átlagember, csak a többiekhez képest mindig öt perccel hosszabb ideig tud bátor és tudatos lenni.

Kálóczy Lajos azon hőseink közé tartozik, akik a maguk korában nem csak történelmi öt percekre voltak bátrak és tudatosak, hanem egész életükön keresztül. A mi hősünk azt vallotta, hogy „a szabadság leglényegesebb oldala a rend”, mert Kálóczy egy olyan nemzeti szabadelvűséget képviselt, amely a többség érdekeit képviselőket nem populistáknak, hanem demokratáknak tartotta, amely a jogokhoz mindig kötelezettségeket is társított, s amely a szabadság jelszavát a zászlóra tűzve nem elfojtani, hanem érvényesíteni kívánta a népakaratot.
A mi hősünk, akire emlékezünk, magyar nemes ember volt; abból a legnemesebb fajtából, amelyik kiváltságait a nemzet szolgálatára használta. Ez indította őt a közéleti pályára, s így lett tagja a ’48-as nemzedéknek.

Annak a vármegyei nemességnek, amely hazánkban kiharcolta és levezényelte a polgári átalakulást: a jobbágyság eltörlését és a szabadságjogok kiterjesztését mindenkire. Ezeknek az embereknek nehéz élet jutott: harc és száműzetés, veszély és rabság, hátratétel és mellőztetés – majd az újrakezdés lehetősége. Ők hűségesek maradtak nehéz időkben is, amikor a megmaradás volt a tét, és akkor is, amikor lehetett építkezni.

Kálóczy Lajos már fiatalon kitűnt a megyegyűléseken felkészültségével, fiatalon is a rend és az építés embere volt. Az építésé, hiszen amit Kossuth és Széchenyi jót tett az országban, azt társaival az elsők között próbálta megvalósítani a maga közössége számára. 1844-ben alapítói között volt nemcsak a győri takarékpénztárnak, hanem a helyi olvasókörnek is, mert világlátott lokál-patriótaként pontosan tudta, hogy közössége számára nemcsak a pénz, hanem a tudás is hatalom.

A rend embere volt, hiszen jogászként vallotta: csak az alkotmányos rend biztosíthatja a szabadság és a nyugodt élet lehetőségét. Azok közé tartozott, akik közösségük felemelkedéséért országgyűlési képviselőséget vállaltak, s ebben a küldetésben a végsőkig kitartott. Aláírta a függetlenségi nyilatkozatot, és Világos után elindult Kossuth után külföldre, hogy szolgáljon a bukás után is. Hazatért, mert nem tudott megmaradni az emigrációban: látta annak kilátástalanságát, s nem bírt a honvággyal.
Rajta is beteljesedett a régi mondás: „Extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita. – Magyarországon kívül nincs élet, ha van, az nem olyan.”

Jelentkezett Pesten a császári hatóságoknál, a rossz hírű Újépület laktanyájában, melynek udvarán végezték ki mások mellett gróf Batthyány Lajost is. Bár felkészült a legrosszabbra is, a hatalom már úgy érezte, túl sok vért ontott. Birtokaira száműzték, és szigorú ellenőrzés alatt tartották. De ő ebben a helyzetben is megtalálta a lehetőséget a szolgálatra.

Szülőföldje történetével foglalkozott, régiségeket gyűjtött – numizmatikai és ’48-as gyűjteménye kiemelkedő jelentőségű. Miközben csendben gazdálkodott, újra felvette az elejtett szálakat, s amikor a történelem felcsillantotta a nemzet szabadságának lehetőségét, ismét vállalta a megbízatást az Országgyűlésben.

1861-ben a felirati vita egyik központi szereplője volt, gróf Teleki László egyik legbelsőbb munkatársa. Azok közé tartozott, akik végül – Teleki végakaratának megfelelően – a felirati párttal együtt szavaztak. Az Országgyűlés feloszlatása után lélekben megrendülve tért haza.
Újra megélte: hiábavaló volt annyi áldozat – legjobb barátjának halála, a kompromisszumhoz vezető út megannyi lépése. A bécsi kabinet háromszáz éves rögeszméje – ahogyan fogalmazott „az osztrák birodalom összpontosítása”, mely „boszorkány-nyomásként nehezedik zordon ridegségű lelkére” – most is erőszakot tett a józan politikai megfontolásokon.

Ezek után emelt fővel vonult vissza birtokára: gazdálkodott és tovább gyarapította gyűjteményeit. A Húsvéti cikk után felforrósodó helyzetben még egyszer képviselőséget vállalt, de a Kiegyezés évében – amikor már biztos volt benne, hogy a magyar szabadságért és jogállamért vívott harcot sikerre vitték, s elérték mindazt, amit lehetett – lemondott és visszatért a helyi közélethez.

A helyi közéletben akarta életre váltani a szabadságot, hiszen a rend és az építés embere volt, akinek az élete kényszerűségből telt szabadságküzdelmekben. Elemi iskolát alapított, közösséget szervezett. Háza fontos találkozási ponttá vált. Asztalánál a kor nevezetes városi és országos személyiségei jöttek össze, hogy a világ dolgairól beszéljenek.

Társasága egyszerre önképző és beszélgető kör volt, ahol a magyar sorskérdések megvitatása mellett együtt olvasták a korabeli angol, francia és német folyóiratokat.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Kálóczy Lajos és nemzedékének XXI. századi örököseiként mi, mai magyarok harminc esztendeje szabadok vagyunk. Az ő vágyuk a mi életünkben teljesedett be.

A szabadsággal azonban ma is felelősség jár: a mi nemzedékünknek is megvannak a magunk feladatai, amelyeket meg kell oldanunk, a magunk harcai, amelyeket sikerre kell vinnünk.

Az a rögeszmés balítélet – vagy, ahogy Kálóczy fogalmazott –, az a „boszorkány-nyomás”, amely egykor a bécsi birodalom lelkén ült, most a szabad európai nemzetek szövetségéből akar egy európai birodalmat létrehozni.

Nem szabad felednünk, hogy minden központosított birodalom működésében, amelyben a központ eleve csak a saját érdekeire van tekintettel, mind az egyének, mind az ő közösségeik érdekei és szabadsága csak alárendelt szempontot jelenthetnek.
A szabadságot csak folyamatos ellenállás révén tarthatjuk fenn minden központosított birodalommal szemben, amely mindenkire a saját nyelvét és kultúráját, a maga értékeit – vagy éppen értéktelenségét – akarja rákényszeríteni, amely betelepítésekkel akarja megváltoztatni az egyes nemzetek életét.

Napjainkban azért kell küzdenünk, hogy megőrizzük Európában a jogállamiságot, és megőrizzük az európai nemzetek szuverenitását, hogy megőrizhessük gyökereinket és közösségeinket, hitünket és életmódunkat.
Csak így őrizhetjük meg Európát, és így őrizhetjük meg önmagunkat.

Tisztelt Honfitársaim!

Kálóczy nemzedékének példája jól mutatja: sikerrel járhatunk, ha kitartunk a szabadság mellett, ha bízhatunk és bízunk önmagunkban és egymásban.
Kálóczy Lajos példája jól mutatja: személyes döntéseink alakítják a haza és a nemzet sorsát. Mindannak, amit családunkért és otthonunkért áldozunk, amit a körülöttünk élőkért és a településünkért teszünk, annak önmagában is országos jelentősége van: hiszen a haza és a nemzet ezekből a közösségekből áll össze. Mindaz a jó, amit teszünk – ha jól tesszük –, minden gyengeségünk mellett is messze túlmutat az életünkön.
Osztozzunk Kálóczy Lajos bizodalmában, amelyet így fogalmazott meg: „Bízom a magyar nemzet életrevalóságában és megoszthatatlan összetartásában (…) Bízom a művelt Európa szabad nemzeteiben, s bízom tebenned magyarok Istene, hogy ellenségeinknek nemzetölő tervei meg fognak hiúsulni.”

Kérjük a Történelem Urát, hogy a ma ünnepelt hősünkhöz hasonlóan teljesíthessük mi is a magunk idejében, a magunk helyén mindazt, amit sorsul és feladatul számunkra adott.