Eminenciás Bíboros Úr! Mélyen Tisztelt Házelnök Urak!
Főtisztelendő Érsek és Püspök Urak! Hölgyeim és Uraim!

Különös megtiszteltetés számomra, hogy a Szejm és a Lengyel Katolikus Püspöki Konferencia által szervezett tanácskozáson hívő reformátusként és magyar politikusként XVI. Benedek pápának az államról megfogalmazott tanításáról elmélkedhetek.
A magát elfogódottnak érző meghívott hozzászóló illetve a szervezők által kijelölt téma között vélhető távolságot jelentős mértékben csökkenthetjük pusztán azáltal, ha megjegyezzük, hogy a nemzetet az egyetemes teremtésben különös isteni ajándékként felfogó református egyházunk némely tekintetben hasonlatos szerepet töltött be a magyarság fennmaradásában, mint a katolikus egyház a lengyel történelem válságos időszakaiban.

A legtöbb közép-európai nép számára az állam létfontosságú kérdés volt a történelem során – az államiság megteremtése, megszilárdítása, védelme vagy visszaszerzése állt a nemzeti törekvések középpontjában. Mi, magyarok és lengyelek például létünkben is veszélyeztetve voltunk, amikor nem volt államunk.

Elég Lengyelország többszöri felosztására, vagy az oszmán hódítás korában három részre szakadt Magyarországra gondolni. Megszenvedtük azt is, amikor az idegen tankokon érkező totalitárius állam ejtette túszul a nemzeteinket. Ezen szörnyállamokat megalapozó ideológiákban – a nácizmusban és a kommunizmusban, más szavakkal: a nemzeti és a nemzetközi szocializmusban – az volt a közös, hogy embert, családot, nemzetet, egyházat egyaránt maguk alá vetettek.

Ezért valljuk tehát azt, amit II. János Pál pápa oly találóan fogalmazott meg a lengyel hatóságokhoz szóló 1979. június 2-án elmondott beszédében: „az állam létének értelme a nemzet szuverenitásának biztosítása”.

Más szóval, az állam küldetése, hogy szervezett keretet biztosítson a nemzet életének. A nemzet pedig nem más, mint az ember és a család életének alapvető kerete; az embereknek legnépesebb és legszervesebb közösségi önszerveződése, amely az egyén identitásának egyik alapvető alkotóelemét képezi.

Szilárd identitás nélkül nincs szilárd értéktudat. Zilált, vagy relativizált értéktudat esetén pedig csorbul az ember érdekfelismerő, érdekérvényesítő és érdekvédő készsége, képessége.

Ez esetben az ember a különböző erőcsoportok részéről könnyebben alávethető, uralható, és – adott esetben – könnyebben kifosztható. Az identitás megőrzésének ezért is van egyre növekvő tétje korunkban, amikor korábban elképzelhetetlen mennyiségű és minőségű technológiai eszköz áll rendelkezésre az emberi identitás, a tudat és az élet manipulálására.

Nem véletlen, hogy korunk nagy gondolkodójaként Joseph Ratzingert, XVI. Benedek pápát is kiemelten foglalkoztatta az állam kérdése. Ő a „túl kevés”, illetve a „túl sok” állam problémáját persze más perspektívából, egyházi emberként vizsgálta. Éles logikával vezette le, hogy az államnak az előbb említett küldetése teljesítéséhez szüksége van morális alapokra, de olyanokra, amelyeket nem önmaga hoz létre. Szüksége van tehát a transzcendens iránti nyitottságra, valamint az önmagánál magasabb rendű igazság elismerésére.
Mi, kelet-közép-európaiak bizony megszenvedtük ennek hiányát a XX. század diktatúrái alatt. Az eddig megismert totalitarizmusok ugyanis saját maguk akarták megmondani, mi az igazság, és azt akarták rákényszeríteni az emberre, eltakarítva az útból mindent, ami ellenállhatott: nemzetet, egyházat, családot.

XVI. Benedek pápa azonban arra figyelmeztet mindannyiunkat, hogy napjainkban egy korábban nem tapasztalt totalitarizmus van felemelkedőben a világban: a relativizmus diktatúrája, amely nem akar saját igazságot kreálni, hanem a relativizálás módszerével megöli magát az igazság fogalmát. Ennek az új totalitarizmusnak a katonái mindent viszonylagosnak, az adott többség véleményéhez és vágyaihoz igazítandónak tartanak úgy, hogy közben tudatipari módszerekkel világszerte igyekeznek meghatározni a többség véleményét és vágyait. A relativisták szerint a szilárd identitástudat akadályozza az embert abban, hogy lépést tartson a XXI. századi technológiai fejlődéssel, azért az úgynevezett transzhumánus méltóság jegyében mindenkinek „fluid identitást” javasolnak.

A magasabb rendű, a transzcendens igazság és az utána való emberi vágyakozás azonban elpusztíthatatlan, hangsúlyozza XVI. Benedek, az emberekben természetszerűleg van jelen a vallásos érzék. Az államnak tehát az egyik alapvető feladata, hogy helyet adjon az általa megtestesített nemzetet alkotó emberek vallásosságának. Mégpedig úgy, hogy közben semmilyen vallást nem kényszerít rá senkire. Ezt nevezi XVI. Benedek is „egészséges, vagy helyes laicitásnak”, amit a mai államok egyik legfontosabb kívánatos kritériumának nevez.

A helyes laicitás a vallási közösségeket – mint polgárai számára fontos dimenziót – partnerként fogadja el. Ezen elv tiszteletben tartása híján olyan szélsőségek veszélye fenyeget, mint az erőszakkal kikényszerített államvallás, amelynek végletes példáját napjainkban az Iszlám Állam szolgáltatja; illetőleg a már említett relativizmus diktatúrája, amely a tolerancia jelszavával valójában a legtürelmetlenebb módon igyekszik minden – de főként keresztény – vallásos megnyilvánulást a magánszféra gettójába szorítani, amely a szeretet vallását és az erőszakos hódítást propagáló vallást egyformán kezeli, és egyaránt érdektelennek tartja, ám mindezzel csak az állam romlásának ágyaz meg.

Olyan erők terjesztik a relativizmus ideológiáját, amelyek ellenségnek tekintik a hagyományos közösségeket, a családot, az egyházat, a nemzetet és a nemzetállamot, mint az identitás letéteményeseit. Az identitás ugyanis nem pusztán bölcseleti vagy (szociál) pszichológiai kérdés, hanem a XXI. században különösképpen felértékelődő uralmi tényező.

Napjainkban sokhelyütt az alávetendő népességeknek először nem a területét, hanem a tudatát, identitását szállják meg (ezt nevezi egyébként Ferenc pápa „ideológiai gyarmatosításnak”).

Másutt pedig magát az államot semmisítik meg brutális fizikai túlerővel (lásd Szíria vagy Líbia esetét).

Ezért van nagy szükség napjainkban is az államra, a maga szervezettségével, a maga intézményeivel, hogy kereteket, s eszközöket adjon az emberek védelmére. S miközben sokan a globalizmus nevében éppenséggel temetnék az államot, különösen azt, amit mi nemzetállamnak nevezünk, XVI. Benedek azt hirdeti – Caritas in veritate enciklikájában –, hogy igenis szükség van az állam szerepének és illetékességének megerősítésére; hozzátéve azt is, hogy nem szükséges az államnak mindenütt ugyanolyan jellegzetességekkel bírnia.

Tudjuk, a globalizációt nem lehet megállítani, hacsak maga ez a fékevesztetté és mindinkább ellenőrizhetetlenné váló folyamat fel nem számolja saját alapjait, s ezzel vissza nem veti a civilizációnkat a neoprimitivizmus és neobarbárság alacsony fokára. De – amint XVI. Benedek is tanítja – a politika felelőssége e tekintetben éppen abban rejlik, hogy olyan rendet és határokat tudjon és akarjon szabni a globalizációnak, amelyek révén elkerülhető, hogy az a szegények illetve a jövendő generációk kárára menjen végbe.

A globalizáció előnyeinek az európai emberek szempontjai és érdekei szerinti maximalizálására és hátrányainak minimalizálására csak a nemzetközi együttműködésre nyitott demokratikus európai nemzetállamok képesek.

A helyes laicitás jegyében működő ilyen államok képesek Európának is visszaadni a lelkét, visszaadni azon értékeket, amelyek a kontinens identitását adják. Kevesen voltak képesek olyan világosan és bátran rámutatni korunk Európájának – vagy kiterjesztőleg: a mai Nyugatnak – nagy szellemi problémájára, mint Joseph Ratzinger. A mai Európa – mondja – sokszor már azt is vitatja, hogy egyáltalán léteznek-e egyetemes és abszolút értékek. Nemcsak Istentől fordult el, hanem „önaposztáziát követ el”; nem is csoda, ha immár kételkedik saját identitásában.
Ennek a kétkedésnek divatos megnyilvánulása a multikulturalizmus, amit Joseph Ratzinger „a Nyugat furcsa öngyűlölete jelének” nevez: készségesen megnyílik más kultúrák felé, miközben megtagadja mindazt, ami saját identitásához tartozik. Megdöbbentő hallani XVI. Benedek figyelmeztetését, miszerint a belső lelki tartás ezen megfogyatkozása összefüggésben áll azzal, hogy Európa lassan etnikai-demográfiai értelemben is búcsút vehet a történelemtől.

Ezek tehát korunk kihívásai számunkra, kelet- és közép-európai hívő emberek, politikai felelősök számára, amelyek megválaszolásához XVI. Benedek pápának az államról szóló tanítása ihletet és bátorítást nyújthat számunkra.

Egy olyan politika megvalósításához, amely az embert a maga teljességében, teremtett és lélekkel megajándékozott lényként való meghatározottságában szemléli és helyezi a középpontba; mely a családot, mint a társadalom alapsejtjét óvja és támogatja; mely az egyént és a társadalmat harmonikusan képes kezelni; mely a nemzetek kultúráját és azonosságát nem akadálynak, hanem lehetőségnek fogadja el; mely Európát nem egy központilag irányított antidemokratikus birodalomként fogja fel, hanem a szabad nemzetek demokratikusan együttműködő családjaként.

Mélyen Tisztelt Konferencia!

Bizony, erre a megerősítésre Európa mai szellemi és erkölcsi gyökerű politikai válságának közepén nagy szüksége van azoknak a politikusoknak és a közéletben szerepet vállaló minden olyan embernek, akik XVI. Benedekkel együtt meg vannak győződve arról, hogy társadalmaink „emberségének és szabadságának alapjait” csak a keresztény értékek jelenthetik; hogy „az alapvető erkölcsi konszenzus helyreállításának kérdése (…) egyben az állam és a társadalom túlélésének kérdése is”; hogy „a kereszténység nyilvánosságáért” való harc egyben küzdelem „az emberiség és az emberi mérték alapjaiért, amire az államnak is szüksége van”, s ha feladjuk ezt, ha „a kereszténység lemond önmagáról, az állam (…) evvel nem válik pluralistábbá és szabadabbá, hanem csak talajtalanná”.

Miközben az úgynevezett baloldali vagy liberális politika erősítője vagy egyenesen előidézője mindazon problémáknak illetve veszélyeknek, amelyekre XVI. Benedek figyelmeztet bennünket, azonközben Európa magukat kereszténydemokratáknak mondó politikusainak jelentős része sem hisz már a keresztény jövőben, ami még inkább kiemeli azoknak a felelősségét, akik viszont csak ebben tudnak hinni.

Isten éltesse Benedek pápát – és segítsen bennünket elhívásunkban bölcsebbekké és eltökéltebbekké válnunk!

Köszönöm a megtisztelő lehetőséget, hogy szólhattam Önök előtt!