Tisztelt Emlékező és Ünneplő Közönség!

Tisztelt Polgármester Úr, Államtitkár Úr!

Ma, június 4-én emlékezünk a trianoni döntésre, és ünnepeljük a nemzeti összetartozás napját.
Emlékezünk arra, hogy 1920. június 4-én a történelmi Magyarországot feldarabolták, a magyar államot életképtelenségre kárhoztatták, és a magyar nemzet harmadát, azaz minden tíz magyar emberből hármat, súlyos jogfosztásba és kisebbségi sorba taszították. Emlékezünk arra, hogy a számokban ugyan kifejezhető, következményeiben valójában felmérhetetlenül és kimondhatatlanul súlyos trianoni döntés áldozattá tett minden magyart, függetlenül attól, hogy átléptek a fejük fölött az országhatárok vagy sem.

Hálát adva a Gondviselőnek, ugyanakkor ünnepeljük ma azt, hogy az elmúlt évszázadban mi, magyarok bebizonyítottuk, hogy nemzeti összetartozásunk erősebb, mint azon erők, amelyek szétszakítani akartak bennünket. Azt ünnepeljük, hogy a magyarságban megvan a kellő erő és elszántság, hogy a XXI. században többé ne legyen áldozata Trianonnak.

A mai napon történő egyidejű emlékezést és ünneplést a nemzeti tudatosság kapcsolja össze, a bennük rejlő feszültséget a jövőbe vetett hit és az élni akarás oldja fel.

A trianoni döntésnek számos külső és belső oka volt, amelyeket napjainkra a történészi szakma meglehetősen pontosan feltárt, ám van egy kevésbé feltárt legbelső oka is: az első világháborút követő sorsfordító 1918-19-es esztendőkben a magyarok nemzeti tudatosságának hiánya. Nem a magyarok voltak az egyetlenek, akiket az első világháborút lezáró békekötések igazságtalanul sújtottak, bár a magyarokat ért igazságtalanságok nemzetközi összehasonlításban is mind a mai napig kirívóak és páratlanok, de a magyarok voltak az egyetlenek, akiket ez gyakorlatilag megbénítva és tehetetlenül értek.

Az emlékezés és a XX. század egyik gyötrő kérdése, hogy miként volt ez lehetséges?

Az ünneplés és a XXI. századi jövő megkerülhetetlen kérdése szintén a magyarok nemzeti tudatosságban rejlik. A magyarság csak akkor léphet ki a trianoni áldozatszerepből, ha a nemzeti teljesítőképességének kulcsát képező nemzeti összetartozását erősíteni tudja a XXI. században. A magyarok nemzeti összetartozásának alapja pedig a keresztény szellemi gyökereinkből, a magyar nyelvünkből, kultúránkból és történelmünkből táplálkozó magyar nemzeti tudatosság. Ez a magyarság legfontosabb erőforrása a XXI. században, ez lehet az erő, amelynek segítségével a nemzetközi jogrendet és államhatárokat nem sértő és korszerű módon tudjuk erősíteni a teljes Kárpát-medencei magyarság szülőföldjén való boldogulását, a magyarság lelki és anyagi erejének összpontosítását.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1848-ban március 27-én, utolsó magyar nyelvű hírlapi cikkében Széchenyi István, korábbi borúlátásán felülemelkedve, öntudatos magyar nemzetet és erős, nemzetét megóvni képes magyar államot látott kibontakozni. Széchenyi nem a külvilágtól, a mások erőfölényétől féltette akkor a magyarságot, hanem – mint írja – „bizonyosan felvirul fajtánk, hacsak nem vagyunk önmagunk iránt hűtlenek, és ha nem döfjük saját magunk a megsemmisítő gyilkot a keblünkbe.”

1912 októberében egy korabeli pesti folyóiratban az őszinte krónikás, Magyary István az alábbiakat írta:
„Politikai, morális és intellektuális züllöttség a betegsége a mai Magyarországnak. A magyar társadalomnak csak az adóssága meg a szegénysége növekszik. Széchenyi 1848-ban felvetett kérdésére, hogy mi lesz belőlünk, magyarokból, talán sohasem hangzott az igazmondó válasz olyan szomorúan és reménytelenül, mint éppen mostanában.”

A krónikás által említett korabeli közállapotok egyik legfőbb oka – Tisztelt Hölgyeim és Uraim – hogy a XX. század kezdetétől egyre inkább teret nyert egy olyan hatalomgyakorlási mód, majd 1918-19-ben első ízben hatalomra jutott Magyarországon egy olyan politika, amely uralmát a szerves magyar közösségek, a nemzeti, vallási és családi közösségek tudatos meggyengítésére alapozta. Egy olyan balliberális politika volt ez, amelyben az volt a munkamegosztás, hogy a baloldal tömegeket gyártott, a liberálisok pedig a tömegből való egyéni kiemelkedés illúzióját szolgáltatták hozzá.

Azért tették ezt, mert az önkényes hatalommal szemben soha nem a tömeg, soha nem az egyén, hanem mindig csak a közösség, a szilárd azonosságtudattal rendelkező közösség képes ellenállni, csak ilyen közösség képes a hatalmat megváltoztatni. A tömegnek soha nincs önazonosságtudata, a közösségeiből mesterségesen kiszakított egyén azonosságtudata pedig mindig a legkönnyebben manipulálható.
Ahol a hatalomnak a közösség veszélyforrás, ott meginognak a családok, elerőtlenednek a vallási közösségek és recsegnek-ropognak a legjobb szerves közösség, a nemzeti közösség kötelékei is. Ez történt Magyarországon 1918-1919-ben, majd 1947 után több mint negyven esztendőig, illetve ez a hatalomgyakorlás volt jellemző 1990 után is a balliberális kormányzatok időszakában. Ezen hatalomgyakorlás eszközei történelmi koronként változnak, ám indítéka és célja változatlan: a magyarság nemzeti tudatosságának meggyengítése és felszámolása a biztosabb politikai uralhatóság érdekében.

A trianoni békediktátumot nem önmagában a magyarok korabeli nemzeti tudatosságának hiánya okozta, de nagymértékben hozzájárult a trianoni kártételhez.

Erre különösképpen emlékeznünk kell minden esztendő júniusának 4. napján.

A balliberális hatalomgyakorlás egyetlen valós ellenszere az egyéneket és tömegeket átfogó, azokból szerves módon képződő öntudatos magyar közösségek léte. Esélyegyenlőséget kell biztosítani mindig azoknak a magyaroknak, akik értékalapú szerves közösségekben, családi, vallási és nemzeti közösségben akarnak élni. Szabad teret kell nyitni az évtizedekig mesterségesen elsorvasztott közösségi azonosságtudatnak és az ezekből építkező nemzeti tudatosságnak, és Magyarország újjászületik, a magyar nemzet pedig megerősödik.
2010. június 4-én az Országgyűlés ezért fogadta el a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt. A mai nap az ünnepe annak a tragikusan súlyos áron megszerzett magyar bizonyosságnak, hogy amit a magyarok szeretete, felelőssége és tudatossága összetart, azt idegen erő és kényszer nem tudja széttépni.

A magyar tudatosságon alapuló nemzeti összetartozás stratégiai erőforrásunk a XXI. században. Történelmi szétszórattatásunk hátrányából ezzel az erőforrással tudunk előnyt faragni egy olyan új világban, amelyben igazán nyertesnek nem a nagyok, hanem a tudatosak fognak bizonyulni.

Századunk nagy erőpróbái nem a múltból ismert és elszenvedett területfoglaló háborúk, hanem újszerű tudatfoglaló küzdelmek lesznek, amelyben a szilárd nemzeti azonosságtudatot nélkülöző közösségek bizonyosan vesztesei lesznek aztán az egzisztenciális küzdelmeknek is.
Mi, magyarok azonban nem akarunk többé sem vesztesei, sem áldozatai lenni az előttünk álló időknek. Ahogyan nemzeti imánkban is valljuk, megbűnhődtük már a múltat, és a jövendőt.

2010. június 4-én ezért indítottuk el a nemzeti összetartozás megerősítésének, a nemzet közjogi egyesítésének valamint a nemzeti integrációnak, azaz a magyarok lelki, szellemi és anyagi ereje összpontosításának a folyamatát, ezért építünk újjá egy olyan magyar államot, amely szolgálja, és nem kiszolgáltatja a magyar nemzetet.

2014-ben ennek az államépítő és nemzeterősítő folyamatnak a továbbvitelére kaptunk felhatalmazást a magyar választópolgároktól. Ezt a munkát közösen el fogjuk végezni.

Tartozunk ezzel az elégtétellel Trianon XX. századi veszteseinek, és tartozunk ezzel a reménnyel a XXI. század új magyar győztes nemzedékeinek is.

Tisztelt Honfitársaim!

„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”