E történelmi kiindulópontból lezajlott, és formailag történelmi precedenst teremtő vita zárszavában mindenekelőtt köszönetet kell mondjak mélyen tisztelt Maria Panzyk-Pozdziej asszonynak, a lengyel szenátus alelnökének, hogy kezdeményezte a két törvényhozás együttes megemlékezését közös múltunk közös hőseiről.

Szeretném kérni, hogy közvetítse Bogdan Borusewicz marshall úrnak, a szenátus elnökének is köszönetünket a kezdeményezés támogatásáért, és a szenátor hölgyeknek és uraknak az egyhangú elfogadó döntésért.

S végül képviselőtársaimnak és a frakcióknak is köszönetet mondok nemcsak az – egy kivételével – méltó felszólalásokért, de az eljárási kérdések rugalmas kezeléséért is.

Ha az alkalomhoz illenék az irónia, akkor azt is mondhatnám, lengyel barátainknak majdnem sikerült találni, egy témát, amelyet megvitatva itt, e házban jószívvel egyetértésre tudtunk jutni. Mert ez az elmúlt majd negyed században a múltról szólva is ritkán fordult elő.

Hogy a múlt eltérő értelmezései okozzák jelenbeli véleményeink kibékíthetetlenségét, vagy a jövőre vonatkozó jelenbeli törekvéseink ellentétes irányai teszik nehézzé a múltunkról alkotott egyetértés kialakítását – nehéz lenne megmondani.

Minden esetre – Tisztelt Képviselőtársaim –, amikor ma országgyűlési határozatban tisztelgünk Henryk Slawik és id. Antall József emléke előtt, akkor nem csak múltbéli cselekedeteikre emlékezünk, megítélésem szerint nem is csak az évezredes – ebben a minőségében is példa nélküli – lengyel-magyar barátság egy fontos momentumáról szólunk, hanem a jövőről is gondolkodunk és európai érvénnyel tesszük ezt.

Valójában az erkölcs, a kereszténység és a nemzeti önazonosság mai világunkban, a mai politikában és a holnap Európájában betöltendő szerepéről is elmélkedünk.

Az úgynevezett reálpolitika egyik legismertebb meghatározása körülbelül így hangzik magyarul: „Nekünk nincsenek állandó szövetségeseink, nincsenek örök ellenségeink. Nekünk az érdekeink állandóak és örökök, és nekünk ezeket az érdekeket kell követnünk.”

Palmerston brit külügyminiszter 1848 márciusában, két héttel a pesti forradalom előtt fogalmazott így a londoni parlamentben, tehát történelmi időszámítást alkalmazva abban a pillanatban, amikor a magyarság megkezdte élet-halál harcát a szabadságért és nemzeti függetlenségért – ne feledjük: lengyelek sokaságának segítségével – hogy aztán a műveltnek nevezett Nyugat és az általa lenézett barbár Kelet – a reálpolitika jegyében – együttes erővel verje le ezt a küzdelmet.

Nem mellesleg ugyanez a reálpolitika mérte a II. világháborút követően a többszázezres hadsereggel a szövetségesek oldalán harcoló Lengyelországra jutalomként ugyanazt a sorsot – a sztálinista megszállást és terrort –, mint büntetésül ránk, magyarokra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Lássuk be, mi magyarok, kissé szentimentális nép vagyunk, politikai kultúránk is kissé túlzó módon jogászias, ezért aztán hajlamosak vagyunk a reálpolitika vastörvényeinek ellensúlyozásaként elveszni a morális és jogászkodó érvelésben, holmi adott szóra, deklarált jogokra és igazságra hivatkozva.

De lássuk be azt is, hogy egyfelől az érzelmektől és erkölcsi megfontolásoktól megfosztott politika csupán öncélú, embertelen hatalomtechnika, amelynek alkalmazása időről időre szükségképpen vezet el az olyan történelmi mélységekig, amelyekből aztán sokak – a Henrik Slawikok és Antall Józsefek – erkölcsön és érzelmeken alapuló súlyos áldozatvállalásával lehet csak kiemelkedni. Másfelől pedig a reálpolitika mindig az erősek luxusa. A történelem tanúsága szerint a lengyeleknek és magyaroknak soha nem a gazdasági teljesítmény vagy a katonai potenciál adta az igazi erőt a nagyhatalmak szorításában államalkotó és értékteremtő nemzetként való megmaradáshoz, hanem éppen az a belülről, kultúránk mélyéről jövő eltökéltség, amellyel nemzeti önazonosságunkhoz, keresztény hitünkhöz, és ezek talaján az igazságról kialakított meggyőződésünkhöz ragaszkodunk.

1939. július 24-én Teleki Pál magyar miniszterelnök azt írta Hitlernek, hogy Magyarország erkölcsi okokból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveleteket kezdjen Lengyelország ellen.

Ugyanezen erkölcsi okok nyitották meg a magyar állam határátkelőit és a magyar társadalom szívét a lengyel menekültek előtt, mint ahogyan a történelem során a menekülő magyarok is mindig bízhattak a lengyelek oltalmában.

Idősebb Antall József és Henryk Slawik, valamint a hozzájuk hasonló hazafiak egy tragikus korban is bebizonyították, hogy mi – lengyelek és magyarok – gazdagabbak vagyunk, mint a nálunk hatalmasabbak, mert nekünk nemcsak érdekeink vannak, de igaz barátaink is, akikkel mindig számíthatunk egymásra.

S bebizonyították azt is, hogy ameddig képesek vagyunk morális döntéseket hozni, akár a reálpolitika parancsaival dacolva, addig még – a legalávetettebb helyzetekben is – őrizzük a szabadság és az emberiesség egy jövőt mentő kis darabkáját.

Köszönöm a Tisztelt Ház tagjainak, hogy tanúságot tettek amellett, hogy fontos számunkra ez az üzenet, s kérem, szavazatukkal támogassák a határozati javaslatot!