Beszéd a Wittner Mária emlékkiállítás megnyitóján

Marosvásárhely

Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Emlékező Közösség!

A mai kiállítás egy jelenkori magyar nagyasszony sorsáról szól.

Jó helyen vagyunk itt, Marosvásárhelyen, mert a magyar kultúrtörténetben a nagyasszony fogalom forrásvidéke Erdély. Az erdélyi fejedelemség idején erkölcsi tekintélyükkel és példamutatásukkal vívták ki ezt a címet maguknak a néplélekben az erdélyi fejedelmek legkiválóbb feleségei, mint Zrínyi Ilona, Lórántffy Zsuzsanna vagy Báthory Zsófia, akiket Erdély fejedelemasszonyaiként is számon tart a történelem. 

A mi huszadik századi hősünknek azonban nem volt fejedelem a férje, és nem volt evilági fejedelemsége sem. 1937-ben született Budapesten, aki a szülei által eldobott, árvasorsú kislányként semmit nem kapott a második világháborúban meggyötört, majd a kommunizmus által rabul ejtett hazájától, csak nyomort és kiszolgáltatottságot. 

Ám ő tizenkilencévesen, 1956-ban szívét és lelkét adta a hazája szabadságáért. 1958-ban halálra ítélték, kétszáznapon át várta a siralomházban a halált. Nincstelenként, kitaszítottként és megbélyegzettként, de túlélte a kommunizmust. Mindvégig önmaga maradt. 2001-ben, a kommunizmus áldozatainak emléknapján, az egykori halálraítélt erkölcsi hulláknak nyilvánította halálra ítélőit és azok politikai utódait. Beszéde azt tanúsította, hogy az akkor 64 esztendős asszony ugyanúgy a szívéből és lelkéből beszélt, mint ahogyan 19 évesen a pesti barikádokon cselekedett. Ő soha nem első, hanem mindig önmaga akart lenni. Soha nem önmagáért, hanem az Istenben és hazában hívő magyar társaiért.

Mindezért számunkra Wittner Mária a jelenkori nagyasszonyunk, a magyar jellem nagy-asszonya. 
Tisztelt Emlékezők!

A történelem nem pusztán tudomány. Nem tudunk behatolni a lényegébe, csak emberi sorsokon keresztül. Ha érteni akarjuk 1956-ot, a magyar történelem egyik legfontosabb sarokpontját, a magyar lélek egyik legnagyobb teljesítményét, akkor emberi sorsokat kell megismernünk. 

Olyan sorsokat, mint az 1956-ban húsz esztendős erdélyi Bartis Ferenc sorsa, aki Halottak Napján a házsongárdi temetőben elszavalta Reményik Sándor: Ahogy lehet című versét, és ezért megtorlásként 7 év börtönböntetést kapott.
Olyan sorsokat, mint az 1956-ban 23 éves Páskándi Gézáé vagy a 28 esztendős Dávid Gyuláé, akik súlyos börtönéveket kaptak azért, mert fiatal szívük együtt dobbant a budapesti Wittner Mária és társai szívével.

Az olyan mártírsorsot, mint az 1956-ban 15 éves Moyses Márton sorsa, aki baróti diákként elindult társaival a pesti sorstársainak segíteni, ám nem jutottak át a határon. Ezért 1960-ban börtönbe vetették, ahol saját nyelvét tépte ki, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni tőle, majd 1970-ben – éppen abban az esztendőben, amikor Budapesten Wittner Mária szabadult a börtönéből – a brassói kommunista pártszékház előtt felgyújtotta önmagát.

Ezen erdélyi magyar sorsokat sem szabad soha feledni, tisztelt Emlékező Közösség, azért, hogy gyermekeink és unokáink átérezhessék a költő szavát: ilyen nagy dolog a szabadság azoknak, akik azt nem örökségként kapták.

Ez a szabadságvágy éltette 1956-ban Wittner Máriát és társait, amikor november 4-én a Szovjetunió több harckocsival támadt Magyarországra, mint 1939-ben Hitler Lengyelországra. Hatvanezer kiképzett szovjet katona zúdult néhány ezer, katonailag képzetlen és hiányosan felszerelt, többnyire fiatal magyar szabadságharcosra. Ezek a fiatalok kitartottak a tűzharcok közepette, a becsapódó harckocsigránátoktól szétszakadó házfalak között, a sebesülthordó hordágyakba kapaszkodva, a kórházi ágyaknál, a bosszúállók vallatószobáiban és a tárgyalótermekben, a börtönökben és a siralomházban, az élet peremére szorítva és a száműzetésben.

1956-ban a nagyhatalmi keleti politika ledöfte a magyar szabadságot, a nagyhatalmi nyugati politika hagyta elvérezni, a nagyvilág pedig szánakozva és tehetetlenül szemlélte a magyarság haláltusáját. Az 1956-ban történtek után a világon többé soha senkinek sincs semmiféle joga erkölcsi és politikai leckéket adni Magyarországnak a háborúról és a békéről! 

Tisztelt Emlékezők!

Wittner Mária nem született szabadságharcosnak. Szabadságharcossá a kommunisták tették. Akárhová dobálta az élet, mindenütt a kommunista diktatúra égbekiáltó bűntetteivel találkozott. Az apácarendet, amely lelencként nagy szeretettel nevelte őt, feloszlatták, s ő egy állami otthonba került. Vidéki gépírónőként közvetlen közelről tanúja volt a parasztság kifosztásának, az erőszakos beszolgáltatásoknak. Budapestre kerülve ő is megélte az emberek nyomorát: az áruhiányt, a társbérletek emberhez méltatlan voltát, a normarendezéseket. 

Október 23-án magától értetődően indult a barikádra, és november 4-i sebesüléséig ott is maradt.
A rövid emigrációban már honvágy gyötörte, és azonnal hazatért az amnesztia ígéretére. Ám amnesztia helyett megtorlás következett. Ifjúságának legszebb éveit a börtön morzsolta el, s amikor 1970-ben kiszabadult, újabb csalódásokat kell átélnie: a hatalom által cinikusan legvidámabb barakknak mondott Magyarországon úgy tűnt, mindenki felejteni akar. Az élet peremére szorítva élt.

Nem készült politikusnak sem – a rendszerváltoztatás igazságtalanságai tették őt azzá. Az, hogy nagyon lassan vagy egyáltalán nem érkeztek válaszok a kérdésekre. Kik lövettek, kik gyilkoltak és kinek a parancsára, kik hozták a halálos ítéleteket, és kik működtették a megtorló gépezeteket? Látta a gyilkosok kiemelt nyugdíját, és látta nyomorogni a hazáért kockázatot vállaló hősöket.

1956 koronatanújaként élő figyelmeztetés volt és maradt. 

A kommunizmus áldozatainak emléknapján a parlamentben elmondott emlékezetes beszéde felvillantotta, hogy milyennek kellett volna lennie az igazságos rendszerváltoztatásnak.

A 2006-os parlamenti választások második fordulója előtt a könnyeivel küzdve mondta, hogy ha nem sikerül fordítanunk, a kommunisták fogják ünnepelni a forradalom 50. évfordulóját. 

Azután, amikor eljött az októberi kerek évforduló, és vágtázó lovasrendőrök rontottak tisztességben megőszült nyugdíjasokra, gumilövedékekkel vadásztak családokra, és vertek meg bestiálisan, a megemlékezésen részt sem vett járókelőket, meg kellett tudnunk, mit is jelent, amikor a kommunisták ünneplik 56-ot. 2006. október 23., az ötvenedik évforduló, mindannyiunk számára megsebzett ünneppé vált. 

Mária a magyar szabadságért élt, a túlélők felelősségét éltette. Tudta, hogy a társai mi ellen küzdöttek, és végső soron milyen rettenetes körülmények között haltak meg. Hű maradt hozzájuk is. 

Mindenkinek segített, akinek tudott. Ám, ha küzdeni kellett a nemzetért, ha ki kellett állni 56 igazságáért, akkor a törékeny, kedves és halkszavú Mária elsöprő erővel tudott harcolni. Haláláig ott volt mindenhol, ahol tehetett valamit a nemzet összetartozásáért és a kommunizmus hazugsága ellen.

A Gondviselés nagy ajándéka, hogy nemzedékünk találkozhatott vele, együtt dolgozhattunk és tanulhattunk tőle.
A magyar jellem nagyasszonyának élete mindannyiunk számára tanúság arra, hogy „üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk”.

Béke és igazság Veled, Wittner Mária!
Béke és igazság Neked, magyar nemzet! 

Sajóiroda