Archívum

Archívum - 22. Oktober 2024


Beszéd a Gloria Victis 1956-os Emlékünnepségen

Budapest, Bem tér

„Függetlenség – szabadság, lengyel-magyar barátság!”

Az 1956. október 23-án ezen a téren több tízezer magyar emberrel együtt gyülekező egyetemisták jelszavával köszöntöm a mai megemlékezésünk több ezer fiatalját, akik Magyarország minden tájáról és a Kárpát-medence minden külhoni magyar közösségéből érkeztek ide. Isten hozta Önöket!

Örömmel és tisztelettel köszöntöm a ma is velünk együtt ünneplő lengyelországi fiatalokat közös szabadsághősünk, Bem József szobránál!

Köszönjük a Rákóczi Szövetségnek, hogy idén 32. alkalommal is lelkes szervezője és házigazdája közös megemlékezésünknek!

Tisztelt Emlékezők!

Az út, amit a Műegyetemtől a Bem térig ma bejártak, hosszú volt – több mint négy kilométer. Hatvannyolc esztendővel ezelőtt ez a négy kilométer kezdete volt annak az útnak, amelyen a magyar nemzet sorsa fordult meg, mert a kommunizmus börtönéből szabadulva innen indult ismét útjára a magyar szabadság.

Amikor az akkori egyetemisták elindultak, még akadozva szállt az ének, de már újra övék volt a pesti utca, amit a piros-fehér-zöld zászlók hosszú évek után ismét beborítottak és beragyogtak.

Munkások, tisztviselők, tanárok és mindenki más hátrahagyva azt, amit éppen csinált, elindult az egyetemistákkal. A villamosok elakadtak, minden irányban megállt a rakpart forgalma. És mire Kossuth nótákat énekelve megérkeztek a Bem szoborhoz, lepattant róluk a félelem bilincse, és lélekemelő örömöt éltek meg: a szabadság örömét.

Az emberi szabadság mibenlétének sok százezer oldalnyi irodalma van a világban. A mai fiatalság által jól ismert digitális világban is sok ezer terabájtnyi adat között kereshetjük rá a választ, ám néha a legrövidebb meghatározások a legpontosabbak. „A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.” – George Orwel író így határozta meg a szabadságot.

1848-ban a márciusi ifjak, a 26 éves Irinyi József és a 23 éves Jókai Mór tizenkét pontban szavakba öntötte magyarok millióinak szabadságvágyát. Március 15-én ki is nyomtatták, hogy „Mit kíván a magyar nemzet!”, azaz kimondták, hogy kettő meg kettő négy, és ebből következett minden!

Ebből következett, hogy 1848-ban megszületett a modern magyar nemzet, és újra hallható lett az 1526-ban ásott sírjából újjászülető független és szabad magyar állam szívdobbanása is. Ebből következett az akkori magyar forradalom és szabadságharc, és többek között ebből következett az is, hogy a magyar szabadság oldalára állt lengyel Bem József generális örökre beírta magát nemcsak a magyar történelembe, hanem a magyar szívekbe is.

1848 után alig több mint egy évszázaddal, 1956 októberében ismét a fiatalok fogalmazták meg a legvilágosabban, hogy a magyarság számára a huszadik században is változatlanul fontos, hogy kimondhassák: kettő meg kettő négy!
A magyar egyetemisták 1956. október 20-án a szegedi egyetemen megszövegezték, október 22-én a budapesti műszaki egyetemen véglegesítették, majd október 23-án a Duna túlpartján lévő Petőfi- szobornál fel is olvasták a szabadság tizenhat pontját, amelyből nem következhetett más, mint a világraszóló XX. századi magyar forradalom és szabadságharc.

Tisztelt Emlékező Közösség!

1956 magyar hősei egy olyan rendszerrel szálltak szembe, amely a nemzeti önazonosság elfojtásán, az állami szuverenitás felszámolásán, valamint a társadalom megalázásán, gazdasági kifosztásán és a fegyveres erőszakon alapult.
Ez a politikai rendszer volt a szovjet típusú kommunista diktatúra. Ennek a rendszernek Magyarország nem önszántából lett része, hanem azáltal, hogy a második világháború után a nyugati nagyhatalmak, a Szovjetunióval folytatott geopolitikai játszmájuk során, saját békéjük, szabadságuk és jólétük váltságául lökték oda rabnak, közép- és kelet-európai sorstársaival együtt. A nyugati hatalmak oldalán harcoló lengyelek ugyanazt kapták jutalmul, mint amit a Németországgal szövetséges Magyarország büntetésképpen. 

Ezen közép-európai sorsközösség felismerésére utalt a szegedi egyetemisták október 22-i nyilatkozatának zárómondata: „Az egyetemi ifjúság egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki szolidaritását a varsói munkásokkal és ifjúsággal, a lengyel függetlenségi mozgalommal.”

Az ezeréves magyar-lengyel barátságnak a XX. században több sorsfordító megnyilvánulása is volt: 1920-ban a lengyelek a magyarok lőszereivel tudták megvédeni Lengyelországot és Közép-Európát a bolsevik megszállástól – ez volt a visztulai csoda. A második világháborúban Magyarország lengyel menekültek ezreit fogadta be, és biztosította kapcsolatukat az emigrációs lengyel kormánnyal valamint a lengyel ellenállással. A kommunizmus elleni küzdelemben a magyarok és lengyelek mindig egymásból merítettek erőt és példát: a magyarok szolidárisak voltak az 1956. júniusi poznani munkásfelkeléssel, a magyar forradalom vérbefojtása után, 1956 decemberében pedig Szczecinben tiltakozásként több ezer lengyel foglalta el a helyi rendőrség és a szovjet konzulátus épületét. Az 1980-as években a lengyel Szolidaritás mozgalom és 

Szent II. János Pál pápa erősítették a kommunizmusból szabadulni akaró magyarság reményét és hitét.
Mindezért különösen fájó, hogy a jelenlegi balliberális lengyel kormány éppen napjainkban határozta el, hogy bezárja a lengyel-magyar barátságot szolgálni hivatott varsói Waclaw Felczak Intézetet. 

„Nem igazi lengyel, aki a szabadság ellen harcol.” Ezt mondta Bem József 1849-ben, amikor az erdélyi hadjárata során az egyik csatában a túlerőben lévő császári sereg bekerítette táborát, és egy lengyel származású császári tisztet küldött hozzá, hogy megadásra szólítsa fel. 

Napjainkban mi is Bem József gondolatával mondjuk: nem igazi lengyel és nem igazi magyar az, aki a két nép barátsága ellen fordul! Intézeteket be lehet zárni, de a magyarok és lengyelek közötti együttérzést soha nem lehet elfojtani. Ezért ma itt, a Bem téren is ki kell mondanunk, hogy kiállunk azon lengyel barátaink mellett, akiket a Jaruzelski-érát idéző módszerekkel – igaz, ma nem Moszkva, hanem Brüsszel támogatásával, nem a népi demokrácia, hanem az úgynevezett liberális demokrácia védelmére hivatkozva – akarnak megfosztani a hazájukért való cselekvés lehetőségétől! 

Tisztelt Emlékező Közösség!

1956. november 1-jén a forradalmi magyar kormány kimondta Magyarország függetlenségét és semlegességét, valamint bejelentette a kommunista katonai szövetségből, a Varsói Szerződésből való kilépését.

Nemzetközi jogi értelemben ekkor a cselekvőképességét a forradalomban visszanyerő magyar állam a szuverenitását gyakorolta, a nemzet védelmében.

Másnap, 1956. november 2-án az Egyesült Államok külügyminisztériuma táviratban arról értesítette a szovjet pártfőtitkárt vendégül látó jugoszláv vezetőt, Titót, hogy – idézem – „az Egyesült Államok kormánya nem tekint kedvező szándékkal olyan kormányokra a Szovjetunió határai mentén, amelyek barátságtalanok a Szovjetunió iránt.” Ezek után, 1956. november 4-én a Szovjetunió több harckocsival támadt Magyarországra, mint 1939-ben Hitler Lengyelországra. Hatvanezer kiképzett szovjet katona zúdult néhány ezer, katonailag képzetlen és hiányosan felszerelt, többnyire fiatal civil szabadságharcosra.
Miből merítettek erőt a barikádokon harcoló pesti lányok és srácok, a 24 éves Tóth Ilona, a 15 éves Mansfeld Péter és társaik? Talán az a hit adta a magyaroknak a legtöbb erőt 1956-ban, amit 1848-ban Bem József így fogalmazott meg a szabadság védelmezőinek: „Csak akarjunk erősek lenni, s erősek is vagyunk!”

Öt órával a brutális szovjet támadás után, az Egyesült Államok kormányának képviselője az ENSZ-ben csak ennyit mondott: 
„Ha volt valaha olyan idő, hogy az Egyesült Nemzetek élet és halál kérdésévé válhatott egy egész nemzetnek; ez az az idő.”
Egy amerikai veterán katonai szakértő 1962-ben megjelent könyvében mindezt így összegezte: „Magyarország meghalt, mert az egyetlen hatalom, amely megmenthette volna, az Egyesült Államok, azt választotta, hogy haljon meg – azt színlelve, hogy felmentést nyerünk felelősségünk alól, ha olyan szervezetre hárítjuk a tennivalót, amely képtelen ellátni azt.”

1956-ban a magyar forradalmat a szovjet politika mellkason lőtte, az amerikai politika pedig hagyta elvérezni. A remény hosszú időre kihunyt, de a rövid életű magyar szabadság kisugárzott az országból. Átlépte a Kárpát-medence szögesdróttal őrzött határait: erdélyi magyar egyetemistákkal gyújtott gyertyát a házsongárdi temetőben, harcba induló felvidéki magyar fiatalokkal kelt át a Dunán, Kárpátaljai magyar diákokkal szórt forradalmat támogató röplapokat, és a saját szabadságukra vágyó román, szlovák és ukrán fiatalok csodálatát vívta ki. Kisugárzott Nyugatra, és megérintette azokat, akik a nyugati országokban a szabadság igazi barátai voltak, s akik minden lehetséges módon támogatták a magyar forradalmat.

Megérintette az Egyesült Államokban Elvis Presleyt, aki egyetlen közéleti cselekedeteként adományokat gyűjtött a magyar forradalmároknak, és Povl Bang-Jensen dán diplomatát is, aki éppen az ENSZ-be igyekezett a magyar ügyet segíteni, amikor meggyilkolták. Megérintette a magyarok sorsa azokat a nyugati embereket, akik a szigorú szűrőtáborok után befogadták a menekült magyar fiatalokat, és évtizedeken keresztül nyomon kísérték sorsukat. Megérintette mindazokat a nagyvilágban, akik a magyar forradalom kapcsán döbbentek rá a kommunizmus igazi természetére, álltak végleg a szabadság oldalára.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Több, mint háromezer halott az utcákon, húszezer sebesült, húszezer koncepciós per, több mint kétszáz végrehajtott halálos ítélet, ezer Szovjetunióba elhurcolt magyar ember, tizenháromezer internált belföldön, kétszázezer szülőföldjét elhagyni kényszerülő magyar menekült és egy több mint harminc esztendőre újra berendezkedő, hazaárulásban és gyilkos terrorban fogant, nemzetellenes és velejéig gonosz kommunista diktatúra – ezt kapta büntetésként a magyar nép 1956-ért, amiért – Márai Sándor gyönyörű versét idézve – „nem pusztult ki, ahogy kérték”, amiért „nem várta csendben a végét”.

Vérrel és áldozattal megszentelt jutalomként pedig azt kapták a magyarok 1956-tól, hogy 13 napra visszanyerték a szabadság és a méltóság lélekemelő erejét. Ezen erő segítségével születhetett újjá 1990-ben a demokratikus Magyarország, ezen erő segíti ma is Magyarországot, hogy megőrizze méltóságát, szabadságát és függetlenségét.

Kedves Fiatalok!

1956-nak nemcsak hősei voltak, hanem voltak és vannak árulói is. 
Olyan árulók, akik idegen érdekek kiszolgálóiként próbálták, és próbálják ma is meghamisítani az ötvenhatos forradalom szellemiségét és eszmei hagyatékát. 

Árulók, akik 1956 októberében még a nemzetőrség tagjai között bújtak meg, decemberben azonban már pufajkás karhatalmistákként terrorizálták a legyőzötteket; akik a diktatúra harmincnégy évnyi kiszolgálása után 1990-ben hirtelen tőröl metszett demokratává vedlettek.

Árulók, akiket a korabeli kommunista állambiztonság menekültnek álcázott ügynökökként küldött Nyugatra, hogy megfigyeljék és bomlasszák a hazájukból menekülni kényszerült ötvenhatos magyar közösségeket.

Egykor volt olyan áruló is, aki 1956. október 30-án még a forradalmi kormány államminisztere volt, de november 1-én már elvállalta, hogy a forradalmat vérbe fojtó szovjet hatalom magyarországi helytartója lesz, és levezényli a megtorlást.
1956 eszményeinek mai elárulói el akarják lopni a nemzet közkincsévé vált lyukas zászlót, hogy azt a saját maguk kicsinyes érdekeiknek illetve megbízóik birodalmi ambícióinak eszközévé tegyék.

Ezek az árulók ki akarják hazudni az ’56-os forradalom örökségéből azt a politikai közösséget, amelyet szabadságharcos hősünk, Wittner Mária 2006-ban parlamenti képviselőként is kitüntetett a bizalmával.

A külföldi érdekek magyar nevű, de idegen szívű helyi ügynökei ma még csak szavakkal tolmácsolják a szabadságharcosok Magyarországának, amit Haynau 1849. október 6-án vagy Hruscsov 1956. november 4-én tettekkel üzent meg: “egy pici részéről a nemzeti szuverenitásnak le kell mondani.”

Mi, magyarok, már láttuk ezt a filmet! Mi az idegen elnyomásnál csak egy valamit utálunk jobban: az idegen elnyomók magyar cselédeit.

Kedves Fiatalok, ezért sem most, sem a jövőben ne hagyják magukat megtéveszteni senki által! Soha ne engedjenek a 48-ból, sem az 56-ból! 

Önöknek ma nem kell vérrel fizetniük azért, hogy kimondhassák: kettő meg kettő négy. Önök kimondhatják azt, hogy a háború nem béke; kimondhatják, hogy az apa férfi és az anya nő; kimondhatják, hogy Magyarország a magyaroké, és Európa az európaiaké; és azt is kimondhatják, hogy „Isten, áldd meg a magyart!” Soha ne hagyják elveszni ezt a szabadságot, mert minden más ebből következik!

Tisztelt Emlékezők!

A magyarság 1956-os forradalma azt üzeni a XXI. századi Európa nemzeteinek, hogy a népakaraton nyugvó állami szuverenitásból sem a népakarat, sem az állam, sem annak szuverenitása nem vonható ki, mert ellenkező esetben a demokrácia leépülése, anarchia, majd diktatúra és kiszolgáltatottság vár Európára. Ha ezt az üzenetet Brüsszel mai vezető bürokratái képtelenek megérteni, akkor az Európai Unió sírásóiként kell majd hamarosan elszámoljanak több száz millió becsapott európai polgárral. 

A forradalmunk és szabadságharcunk eszményei és értékei arra köteleznek bennünket, magyarokat, hogy olyan Európai Unióért, és benne egy olyan magyar államért dolgozzunk, amely szolgálja, és nem kiszolgáltatja az európai és a magyar polgárokat.

Ezen eszményekért hatvannyolc esztendővel ezelőtt a magyarok a biztos halált is vállalva nekimentek a szabadságot eltipró idegen tankoknak. A keleti és nyugati hatalmak sakkjátszmájában pusztán leüthető gyalognak szánt Magyarország fellázadt, és ha rövid időre is, de ismét a szabadság és a keresztény Európa bástyájává vált. Ama tizenhárom nap áldozata a mai nemzedékeket is kötelezi. 

Lebecsüli a magyarokat, aki napjainkban úgy gondolja, hogy cukorral vagy korbáccsal, hazugsággal, nyomásgyakorlással és fenyegetéssel rávehetőek leszünk 1956 örökségének megtagadására, önazonosságunk, önbecsülésünk és önrendelkezésünk feladására.

Kegyelettel emlékezünk a kommunizmus minden magyar, lengyel és más nemzethez tartozó áldozatára, a kommunizmus elleni harc minden mártírjára. 

Örök hála és dicsőség 1956 hőseinek!

Isten adjon erőt, állhatatosságot és bölcsességet a követőiknek!

22. Oktober 2024