Beszéd a Horváth János dombormű avatásán

Kápolnásnyék

Tisztelt Emlékező Közösség!

Horváth János ma avatandó domborműve előtt ugyanazon gondolat foglalkoztat, mint oly sokszor korábban János bátyánk társaságában, őt hallgatva, őt figyelve: mi az emberi jellem titka? 
Hogyan alakul ki a jellem, miként alakítja az ember életét? Miért válik valaki jellemes vagy jellemtelen emberré?

Az emberi jellem kialakulásának, mibenlétének könyvtárnyi szakirodalma van, ám nem kell semmiféle szakirodalmat olvasnunk ahhoz, hogy embertársainkban csalhatatlanul felismerjük, ha rendelkeznek ezzel a nemes tulajdonsággal. 

Horváth János számunkra egy győztes magyar jellem megtestesülése volt a történelmileg vesztes XX. században. 

János bátyánk 1921-ben egyfajta modern Kukorica Jancsiként indult el az életben, és a jellempróbáló, tragikusan nehéz XX. század végére János vitéz vált belőle, akinek örök szerelme magyar népe és hazája volt, erejét pedig mindig keresztyén istenhitéből, hazaszeretetéből és szűkebb-tágabb családja szolgálatából merítette, azaz Isten, haza és család szentháromsága vezérelte az életét.

A trianoni döntés után öt esztendővel, egy szétszakított, megalázott és ellenségei által gazdasági életképtelenségre ítélt Magyarországon, a cecei határban egy négy éves fiúcska libákat őriz.
Tíz éves korában családja már a kapálásba is bevonja. A cecei család ugyanúgy tudta, mint a korabeli ország népe: csak munkával lehet életben tartani a hazát, csak verejtékkel és áldozattal lehet felülírni az országra kiszabott halálos ítéletet. A kisfiú a betűvetést a cecei hatosztályos református iskolában tanulta, ahol a költségvetés szűkössége miatt csak négy pedagógus taníthatta összevontan az összes korosztályt. A kisfiú, amikor éppen nem a földeken dolgozott vagy nem az iskolában volt, mindig a cecei templom tornyába kívánkozott, hogy messzire láthasson…

Így indult el az életben Kukorica Jancsiként Horváth János, jelleme kialakulásának titka ott keresendő a cecei rögvalóság mélyén és a templomtorony magasságában.
Tizenegy évesen félárva parasztgyerekként Budapestre kerül, ahol az élet megtanítja neki, hogy csak a tudás erejével emelkedhet ki abból a világból, amely sokszor lenézi a tájszólással beszélő kiskamasz parasztgyereket, aki azonban százötven zsoltárból már akkor is ötven zsoltárt fejből elmond az iskolában, tanárai és diáktársai nagy ámulatára.

Horváth Jánosban diákként hasonlóan erős tudásszomj munkált, mint amilyen földéhség hajtotta korábban cecei őseit. A magyar életösztön nyilvánul meg így különböző történelmi korok különböző nemzedékeinek életében.

 
Akit kiskorában Illyés Gyula dajkál, akinek Szerb Antal tanítja a magyar irodalmat, aki évtizedek múlva is szó szerint idézi Németh László 1943-as szárszói beszédét, aki lenyűgözve hallgatja Szabó Dezső előadásait a Marczibányi téren abból milyen jellem válhat, kedves Barátaink?
Magyar jellem. Olyan, mint Horváth János.

Sorsszerű volt, hogy előbb a nyilasok, majd a kommunisták is börtönbe vetették. A nemzeti és a nemzetközi szocializmus ugyanis egyaránt ellenségének tekintett minden magyar érdeket és minden magyar jellemet. 

Sorsszerű volt az is, hogy 1945-ben, a 24 esztendős Horváth János azok táborát gyarapította, akik hittek a szabad, önrendelkező és demokratikus Magyarország megterem-tésének lehetőségében.
Őszintén hittek abban, amit a jaltai egyezményben ígértek a győztes nagyhatalmak: szabad választásokat Magyarországon.

Őszintén hittek abban, hogy a történelem során a túlerő által sokszor gyarmati sorba kényszerített magyarságot immár semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy önerőből felemelkedjen, és a második világháború után megteremtsen egy politikailag szabad, gazdaságilag versenyképes, társadalmi igazságosságra törekvő és nemzeti öntudattal bíró országot. 

Őszintén hittek benne, és tettek érte, de a XX. századi történelem felülírta heroikus terveiket.
A jaltai egyezményben ígérteket ugyanis a nagyhatalmak megszegték, a szabad és demokratikus magyarországi választásokon alulmaradt kommunistákat előbb csak a demokratikus fejlődés aláásására lehetőséget adó kulcspozíciókba juttatták, majd utóbb csalással és erőszakkal hatalomra segítették, a magyar reményeket csírájában eltaposták, a jellemmel bíró magyarokat  pedig üldözőbe vették.

Magyarországon a hazaárulás erői 1947. február 25-én megkezdték több mint négy évtizedig tartó hadjáratukat a hazaszeretet erői ellen. 

A mi hősünk, Horváth János ezekben az évtizedekben vált János vitézzé, aki kétszer is legyőzte a hazaárulás erőit.

Első alkalommal 1945-ben Angyalföldön nemzetgyűlési jelöltként személyesen is legyőzte az egyik fő kommunistát, Kádár Jánost, akinek neve 1956. november 4. után a rendszerbe szerveződött hazaárulást fémjelezte, majd 1990-ben történelmi értelemben, üldözött nemzedéke képviseletében is győzött, erkölcsileg győztes tanúja lehetett annak, hogy a hazaárulás rendszere – reméljük egyszer és mindenkorra – megbukott Magyarországon. 

Horváth János 1956. november 9-én hagyta el Magyarországot, azzal a megbízással, hogy az Egyesült Államokban meggyőzze az amerikai kormányt és az Egyesült Nemzetek Szövetségét a magyarok igazáról.

Mindez öt nappal azután történt, hogy a Szovjetunió több harckocsival támadt Magyarországra, mint Hitler 1939-ben Lengyelországra.

Hatvanezer kiképzett szovjet katona zúdult néhány ezer, katonailag képzetlen vagy hiányosan felszerelt, többnyire fiatal civil szabadságharcosra.

1956. november 4-én a szovjet tankok által körbefogott Országházban a magyar forradalmi kormány utolsó képviselője, Bibó István államminiszter magányosan gépelt kiáltványában ezt írta: „Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és világhoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az ENSZ alapokmányában foglalt elvek erejét…” 

Az Egyesült Államokba induló Horváth János akkor nem tudhatta, hogy már 1956. november 2-án az Egyesült Államok külügyminisztériuma táviratban arról értesítette a szovjet pártfőtitkárt vendégül látó jugoszláv vezetőt, Titót, hogy „az Egyesült Államok kormánya nem tekint kedvező szándékkal olyan kormányokra a Szovjetunió határai mentén, amelyek barátságtalanok a Szovjetunió iránt.” 

A nagyhatalmi reálpolitikai érdekek már akkor eldöntötték a magyar forradalom sorsát. 
Öt órával a szovjet támadás után, az ENSZ-ben az Egyesült Államok kormányát képviselő Henry Cabot Lodge a lelkiismeret hangján csak ennyit mondott: „ha volt valaha olyan idő, hogy az Egyesült Nemzetek élet és halál kérdésévé válhatott egy egész nemzetnek; ez az az idő”.
Egy amerikai veterán, Frank J. Johnson 1962-ben megjelent könyvében mindezt szintén a lelkiismeret hangján így kommentálta: „Magyarország meghalt, mert az egyetlen hatalom, amely megmenthette volna, az Egyesült Államok, azt választotta, hogy haljon meg – azt színlelve, hogy felmentést nyerünk felelősségünk alól, ha olyan szervezetre hárítjuk a tennivalót, amely képtelen ellátni azt.”

A mi hősünk, a magyar jellem, Horváth János nem a reálpolitika, hanem a lelkiismeret Amerikáját szerette azon több mint négy évtized során, amikor az Egyesült Államok – sok 56-os magyar menekült társához hasonlóan – befogadta őt, elismerte és nagyra tartotta értékteremtő közgazdasági munkásságát, illetve lojalitását a választott hazája és hűségét a szülőhazája iránt.
Nekünk, az 1990-es rendszerváltoztató politikai nemzedéknek Horváth János mindig a feltétlen hazaszeretet, a demokratikus politikai értékrend és a magyar jellem egyik nagy példaképe volt.
János bátyánk mindig úgy bízott a lelkiismeret Amerikájában, mint ahogyan mi, az 1990-es rendszerváltoztató nemzedék bíztunk az Egyesült Államok lelkiismeretében, erkölcsi igazában és demokratikus erejében. 

Ezért is tekinthető sorsszerűnek, hogy a mi János vitézünk, 1997-ben Amerikából történt hazatérésekor a posztkommunizmus erőivel küzdő nemzeti demokratikus politikai erők felsereglő táborában kért és kapott magának feladatot. Mindennek fejében kaptunk tőle lényeglátó és korszerű közgazdasági szakértelmet, atyai szeretetet – néha dorgálást is –, és kaptuk tőle mindenekelőtt annak bizonyosságát, hogy a hazaszeretet magyar nemzedékeket egybefűző köteléke mindig erősebb azon erőknél, amelyek szét akarják azt szakítani, fel akarják számolni. 
A Történelem Ura azonban nemcsak megpróbál, hanem – az arra méltóknak elégtételt is nyújt, tisztelt Emlékező Közösség!

Horváth János talán legnagyobb elégtétele az volt, hogy 2010-ben, 85 esztendősen korelnöke lehetett annak az alakuló Országgyűlésnek, amely demokratikus módon, a magyar választópolgárok akaratából lezárta hazánkban a posztkommunizmus korszakát, és megalapozta azon nemzeti felemelkedést, amely 1945-ben János bátyánknak és nemzedékének is célja volt, célja volt a magyar nemzetnek az 1956-os forradalom barikádjain, és célja volt a nemzetnek az 1990-es szabad és demokratikus választásokon is.

Az alakuló ülést megnyitó korelnöki beszédében, János bátyánk – 85 esztendőnyi emberi, szakmai és politikai élettapasztalatát összegezve – azt ajánlotta hallgatósága figyelmébe, hogy az életben – a közéletben, a politikában, a gazdaságban és a magánéletben egyaránt – a legjobb befektetés mindig a morális magatartás. 

Tisztelettel főt hajtva a ma avatandó domborműve előtt kívánom, hogy Horváth János ezen intelmét, személyének és jellemének emlékét őrizzük meg szívünkben, és adjuk tovább eszmei hagyatékát az utánunk érkező magyar nemzedékeknek is. 
Adjunk hálát a Mindenhatónak, hogy adta nekünk őt!