Excellenciás Püspök Atya! Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Emlékező Közösség!

Erdély XX. századi lelki vezetőjének és székely szentjének szobra előtt tisztelgünk ma. Az egyházjogi kánon még nem, de mi, az Istent, a hazát és a nemzetet szerető magyarok milliói a szívünkben már szentté avattuk, és akként tiszteljük Márton Áron püspököt.
A XVII. századi magyar katolikus megújulás vezéralakja, Pázmány Péter így magyarázta a kiemelkedő lelki vezetők megpróbáltatásait és szerepüket a történelemben: „Mivel azért az igazak Isten meghitt fiai és próbált meghitt vitézei, mit csodálkozunk, ha darabosan neveli őket, s ahol erősebb harc vagyon, oda állítja azt, akiben leginkább bízik”.

Márton Áronban nagyon bízott a Teremtő, ezért rendelte őt Erdély földjére, nagy történelmi szakítópróbák idejére. Olyan időkre, amikor a nagyvilágban a modernnek mondott ember elszakadt az Istentől; amikor két világháború szakította szét az emberiség békéjét; amikor az istentagadásra embertelen politikai hatalmak épültek; amikor magyar világunkban az állam és a nemzet határai szétszakadtak egymástól, s minden tíz magyar emberből három ellenséges hatalmak fennhatósága alá került, súlyos kisebbségi alávetettségbe; amikor az erény sokszor bűnnek, a bűn pedig erénynek minősült; amikor a tettek elszakadtak a szavaktól.

A csíkszentdomokosi székely földműves Márton család 1896-ban született harmadik gyermekére, Áronra ilyen huszadik század várt. „Az ember két világ polgára egyszerre, lelkének gyökérszálai az éghez kötik, a lábával a sáros földi utakon botorkál” – mondta Márton Áron, akit életének 84 esztendeje alatt az evilági földi utak sara soha nem szennyezett be.

Életútja során embertársainak, nemzettársainak és híveinek reménységet nyújtott a reménytelenségben, emberséget az embertelenségben, hitet a hitetlenségben, magyarságot a magyarellenességben, székely öntudatot az árvaságban, és tetteivel visszaadta a szavak magyar értelmét, erkölcsi súlyát és emberi hitelét. Életének fordulópontjai képkockák egy olyan filmből, amelynek forgatókönyvéhez tiszta forrásból meríthetünk, egyenesen Márton Áron szavaiból.

„Bölcsőm közönséges deszkából volt összeróva, s abból lesz a koporsóm is. De fáját a csíki hegyekből vágták, ahol az őrt álló fenyőerdők koronája gyökerével a sziklatalajba kapaszkodik, s koronája makacsul állja a viharok tépését. ( …) Innen jöttem, és nem hoztam magammal semmit, csak a halálos szerelmet népem és az igazság iránt, s azt a katolikus hitet, amelyet hitvalló és hitükből élő nemzedékek a csíksomylói Mária lábánál mélyitettek el és őriztek híven a viharos századok során.”

1915-ben, 19 évesen, édesanyja rózsafűzérével felvértezve Márton Áron elindult az első világháború frontjaira a hazáját szolgálni. Doberdóban, az Ojtozi szorosban és Dél-Tirolban háromszor sebesült, de életben maradt. Miként utóbb írta: „a világháború Európát egy irtózatos hullaházzá változtatta: kilenc millió Ábel véres teste porladozik a csataterek hantja alatt, hat millió rokkant testtel, élőhalottként vonszolja magát közöttünk, a hazajött harmincévesek nemzedéke, amelyiknek az iskolapadból a lövészárokba kellett vonulnia, ölelés helyett ölni kellett tanulnia, nehogy őt öljék meg, rokkant lélekkel, fásultan érkezett, s legtöbbje az élet bizonytalan útjain vergődik ma is, a mai nemzedék pedig, mint egy lelketlen kor történelmi emléke és egyben ítélete, felhasználatlanul pusztul el szemeink előtt”.

1919-ben Márton Áron szakaszvezetőként harcolt a Székely Hadosztályban, az egyetlen szervezett nemzeti haderőben, amely ugyan a korabeli budapesti bolsevik árulással és az idegen túlerővel szemben az ország területi épségét nem tudta megőrizni, de a magyar becsületet legalább megmentette. Márton Áron ekkor, 23 évesen tapasztalta meg először a bolsevizmus magyargyűlöletét, amikor a királyi román hadsereggel küzdő hadosztályát a Tanácsköztársaság vörös terroristái hátba támadták. Két tűz közé kerülve a Székely Hadosztálynak döntenie kellett, melyik erőnek adja meg magát. E tragikus döntési kényszerben a románok előtt tették le a fegyvert, mert úgy vélték, hogy az istenfélő románból még valamikor lehet rendes ember, de az istentagadó, nemzetáruló bolsevikból sohasem. 1919 nyarán így két hónapig román katonai fogságba került Brassóba. Szülőfalujába hazatérvén egy esztendő múlva az ő feje fölött is átléptek az országhatárok, és a 24 éves székely fiatalember – kétmilliónyi erdélyi magyar sorstársával együtt – újra kellett tervezze az életét egy mostoha új világban.
Vallomása szerint ekkor döntött úgy, hogy szülőföldjét és népét a lélek erejével fogja tovább szolgálni. 1920. október 11-én jelentkezett a gyulafehérvári papneveldébe. „Világos fő, tartalmas lélek, gerinces jellem... A legszebb reményekre jogosít… Sokat várhat tőle az egyházmegye” – ezeket jegyezték fel a róla szóló egykori tanári jellemzésekben. Nem tévedtek.

1938 karácsonyán XI. Pius pápa a 42 éves Márton Áront nevezte ki a megüresedett gyulafehérvári püspöki székbe. Az új püspököt kitörő örömmel fogadta Erdély hívő népe, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Beköszöntő szózatában így fogalmazott: „Szent hivatalom kötelez, hogy egyformán püspöke legyek szegénynek és gazdagnak, tanultnak és a tanulás lehetőségeitől elzártaknak, előkelőknek és egyszerű embereknek, az élet kegyeltjeinek és az élet szerencsétlenjeinek, bűnösöknek és a kegyelem áldottjainak.”

Két esztendő múlva – az 1940-es bécsi döntés után – az ezer esztendős gyulafehérvári egyházmegye kettészakadt, de Márton Áron püspök nem hagyta el székhelyét és a dél-erdélyi magyarságot.

1944-ben a magyar hatóságoknál kelt az észak-erdélyi zsidóság védelmére, 1945 után a román hatóságoknál a romániai görögkatolikusokat vette védelmébe. Tette mindezt úgy, hogy bizalmas beszélgetésein munkatársának megvallotta: „mindenféle diplomáciai vagy politikai támasz nélkül vagyok”.

Az így küzdő Márton Áron azokban az időkben maga volt sokak egyetlen támasza. Amikor 1944 után a romániai magyarság kommunista képviselői lemondanak az erdélyi magyarság önrendelkezési igényéről, és kinyilvánítják, hogy Romániához akarnak csatlakozni, Márton Áron püspök az, aki nyilvánosan felemeli szavát a joglemondás ellen, és arra kéri a nemzetközi politikát, hogy a második világháborút lezáró békekötések során az erdélyi magyarságot ne feszítsék másodszor is keresztre.

42 esztendeig töltötte be püspöki tisztségét, ebből 35 esztendőt az istentagadó és magyarellenes román kommunizmus időszakában. 1948 és 1980 között a kommunista román biztonsági szervek leginkább megfigyelt célszemélye volt, akit 1949-ben letartóztattak, életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hat évig börtönben tartottak, majd évekig kényszerlakhelyen próbáltak elzárni a külvilágtól. 1967-ben, házifogsága teljes megszűnése után, első útja a gyulafehérvári papneveldébe vezetett. 1971-ben VI. Pál pápa a vatikáni magánkönyvtárában fogadta Márton Áron püspököt, majd az audiencia végén ezzel fordult az erdélyi kísérőkhöz: „engedelmeskedjetek a püspökötöknek, mert szent”.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Márton Áron püspök hitbéli igazsága örök és elévülhetetlen igazság. Szellemi, társadalmi és politikai lényeglátását pedig az idő napjainkban is
igazolja. „A bolsevizmus édes gyermeke a liberalizmusnak. Marx és Lenin a legkövetkezetesebb liberálisok. Nem álltak meg félúton, a liberális tételekből lehozták a legvégső következtetéseket” – írta 1933-ban Márton Áron, mi pedig napjainkban szemlélhetjük, ahogy a nagyvilágban a mai liberalizmus lassan, de biztosan átfordul a bolsevizmusra emlékeztető újabb önkénybe.

„A jó és a rossz ősi küzdelme korunk színpadán a szemeink előtt zajlik, s már apokaliptikus méreteket ölt. (…) A küzdelem, mint feltartóztathatatlan tűzvész, átterjed az emberi élet minden síkjára (…) erkölcsi téren, tudományokban, irodalomban, társadalmi és politikai síkon egyforma elkeseredéssel folyik a végzetes tusa. (…) Az elméletek a nemzetköziségről és a nemzeti eszméről ma két kibékíthetetlen táborra osztják az emberiséget, s lét vagy nemlét kérdése elé állítanak minden nemzetet. Mindenkinek, mint az élet-halál harcba bekötött magányos embernek, kötelessége, hogy összes testi és lelki, anyagi, szellemi és erkölcsi erőit (….) megnyissa és úgy vállalja a rákényszerített küzdelmet” – írta mindezt Márton Áron a világ lényegi helyzetéről 1938-ban.

Napjainkra változott valamit azóta a világ, tisztelt Emlékező Közösség?

1947-ben pedig így ír: „A szellemi és erkölcsi árulásoknak a következménye a mai ember tragédiája. Amilyen mértékben fordult el Istentől és törvényeitől, olyan mértékben tompult el lelkiismerete. Ma már nem tesz – és holnap már nem is tud különbséget tenni – a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a megengedett és a meg nem engedett, a tisztességes és a tisztességtelen, a becsületes és a becstelen cselekedetek, az erény és a bűn között.”

Napjainkra beérett volna a vészes holnap, amelyet Márton Áron jövendölt, amikor az emberek már nem tudnak választani a jó és rossz között, mert felmorzsolták az emberi értéktudatot azok, akik elérkezettnek látják az időt arra, hogy a XXI. században ismét alávessék és kifosszák embertársaikat?

Félve adjuk meg az igenlő választ, mégis reménykedve, hogy mégsincs igazunk, hogy Isten újból megszabadít bennünket. De egyelőre úgy tűnik, hogy a vérrel és mocsokkal, bűnnel, szenvedéssel és halállal terhelt XX. század nem akar véget érni. Sőt, mintha a Gonosz, az emberek önmaguk által előidézett szenvedéseinek tapasztalatait összegezve egy még pusztítóbb színjátékra készülne. A tudatipar korábban soha nem látott hatékonyságú eszközeivel felfegyverkezett, láthatatlan, de anyagi értelemben nagyon is létező birodalom tör az életünkre, szabadságunkra, emberi mivoltunkra. A XX. század totalitárius rendszerei – a kommunizmus és a nácizmus – még csak Istentől akarta eltiltani az embert. Csak a nemzetfogalom meghamisításával és a legbensőségesebb közösséget, a családot összetartó alapvető bizalom aláásásával akarták, a személyiséget kiölve belőle, az emberből lelki, szellemi és fizikai rabláncra fűzött tömeget csinálni. A XXI. század épülőben lévő liberális totalitarizmusa már túl van az Isten, Haza, Család fogalmainak tagadásán, és egy lépésre van az ezek által meghatározott közösségek betiltásától. Már nem kevesebbel próbálkozik, mint az ember Teremtés általi – vagy, ha így jobban tetszik: biológiai – meghatározottságának kétségbe vonásával. Azt ígéri, hogy megvalósítja a tökéletes, a korlátlan szabadságot – valójában a lelkünk amputálására készíti elő a műtőt.
„Az embereknek kell megjavulniuk, hogy jóra forduljanak az idők. Újból keresztényeknek kell lennünk, hogy emberekké nemesüljünk, a földön emberi életet élhessünk, és Isten áldására méltók legyünk” – üzeni nekünk, mai magyaroknak Márton Áron a XX. századból.

Tisztelt Emlékező Közösség!

A lelkünk Isten kezében van, de azért adott szabad akaratot, hogy cselekedeteinkkel magunk határozhassunk sorsunk felől. Rajtunk is múlik, milyen élet vár a XXI. században gyermekeinkre és unokáinkra.

„Falak omolhatnak/kövek is váshatnak/magaslik, nem porlad a megtartó példa.” Márton Áron püspök megtartó példája úgy magaslik előttünk, ahogy az Kányádi Sándor versében írva vagyon.

Adjon az Isten mindannyiunknak erőt és bölcsességet, hogy méltóak és hűségesek maradjunk hozzá! Készüljetek, és ne féljetek!