Tisztelt Borrendek! Tisztelt Borlovagok! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Klasszikus borfilozófusunk szerint – természetesen Hamvas Bélára gondolok – alkalomhoz illően többféle bor létezik. Szerinte van henyélő bor, kacér bor, mesélő bor, tragikus bor. A legnagyobb érzéketlenségre vall alkalomhoz nem illő bort inni, például a családi ebéden drámai bort asztalra tenni.

Semmiképpen nem szeretnénk érzéketlennek lenni, ezért felmerül a kérdés, hogy az Úr 2020. esztendejében milyen a nekünk illő bor?
Egy évszázaddal Trianon után, több mint negyven évnyi kommunizmus után, harminc esztendővel a rendszerváltoztatás és tíz esztendővel a posztkommunizmus lezárása után nekünk, mai magyaroknak milyen alkalomhoz illő bort javasolt innunk?

Talán a feltámadás bora lenne a legtalálóbb választás számunkra. A magyarságnak ugyanis száz esztendővel ezelőtt megásták a sírját, és belelökték, de a nemzet tíz körömmel kapaszkodva, száz sebből vérezve kimászott belőle, és feltámadtunk.

Aztán a több mint negyven évnyi istentelen és embertelen kommunista uralom alatt a lélekrombolásnak kitett, meghasonulásra ítélt magyarság 1956-ban ismét feltámadt, és – bár forradalmát vérbe fojtották – 1990-ben lerázta magáról az addigi rontást.

A rendszerváltoztatást követően húsz esztendőn át a magyarság jóhiszeműen és bizakodva kereste a kijáratot a posztkommunizmus útvesztőjéből, majd amikor úgy tűnt, hogy elveszítjük önmagunkat a labirintusban (a 2004. december 5-i népszavazás eredménye nemzeti önfeladással, míg a 2006. október 23-i megemlékezések szégyenbe és vérbe fullasztása pedig politikai beletörődéssel fenyegetett) 2010-ben a magyarság újból megrázta magát, a XXI. században újból feltámadt, és békés módon ismét rendet vágott az életében.

Ezen okok miatt – tisztelt Hölgyeim és Uraim – Hamvas Béla is minden bizonnyal elfogadná, hogy nekünk, mai magyaroknak nincs hozzánk jobban illő borunk, mint a feltámadás bora.

Tisztelt Borrendek!

Mindannyian mindenkor csak annyira élünk, amennyire Magyarország él. Igaz ez a magyar borászokra is. Elég, ha borvidékeink és borászközösségeink felemelkedésére és süllyedésére vagy éppen pusztulására gondolunk.

Az oszmán hódítás elvette tőlünk a középkori Európa legjelesebb borvidékét, a Szerémséget, a filoxéra meg az urbanizáció a Buda várát körülölelő nagyszerű hegyeket. Trianon után sokáig nem ihattunk ménesi és küküllői bort, nem ízlelhettük a kárpátaljai ardói hegy levét, és hosszú évekig kellett huzakodnunk, hogy meddig is tart valójában a Tokaji borvidék. De mindig voltak, akik újrakezdték – újratelepítették a szőlőt, újra kiásták a borospincéket, és kemény munkájuk nyomán újra került bor a hordókba.

A kommunizmus a borászatban is elvégezte a maga pusztítását – ami felért egy újabb filoxéra-vésszel. A bor kultúrája ugyanúgy összeomlott, mint a nemzet életének megannyi más struktúrája – hiszen szétverték a borászatot megtartó és megújító közösségeket is. Miközben népbetegség lett az alkoholizmus, a létező szocializmus hosszú évtizedei alatt eltűnt a minőség.

Tapasztalatból tudjuk, hogy az istentelenség soha nincs köszönőviszonyban a minőséggel. Ahogy a már idézett klasszikusunk írta: „Az egyik faluban azt mesélték, hogy a jegyző (ide az 1990-et megelőző időkre behelyettesíthetjük akár a párttitkár elvtársakat is) a kolbászos lecsóhoz ó-pannonhalmit ivott. Ha ez igaz, akkor a jegyző gyengeelméjű volt vagy ateista. Nekem az a gyanúm, hogy az utóbbi.”

Kérem, engedjék meg, hogy e mellé egy személyes történetet is ide tegyek. Valamikor az ezredforduló környékén egy alkalommal Tiffán Ede bátyánkkal volt szerencsém beszélgetni, aki arra a megjegyzésemre, hogy – talán egy kivétellel – 1998-ban a borvidékekre eső összes választókerületben jobboldali képviselő szerzett mandátumot, tömör magyarázattal válaszolt: „Jó borász nem lehet kommunista, mert a borban hazudni nem lehet!”

A tsz-ekben és az állami gazdaságokban először a tömegtermelést indították be, s ehhez nem volt szükség a mindenre figyelő szakemberekre, és nem volt szükség munkaigényes fajtákra. Ezért aztán a szakemberek eltűntek, s velük tűnt el hosszú nemzedékek évszázadok alatt felépített öröksége. A rendszerváltoztatáskor kaptunk egy lehetőséget, hogy újjáépítsük az életünket: a kultúránkat és a közösségeinket, amelyek hordozzák azt.

Ha az elmúlt harminc évben van valami, ami újjászületett, töretlenül fejlődött, és egy emberöltönyi idő alatt győztessé vált a minőség forradalmában, az minden kétséget kizáróan a magyar bor. Ha van sikerágazat a rendszerváltoztatás ellentmondásos történetében, akkor az a borászat.

És mindez Önöknek, magyar borászoknak köszönhető.

Azért lehet a feltámadás bora ma este az asztalunkon, mert az elmúlt évtizedekben a feltámadás borászai ott voltak a szőlőkben és a pincékben. Voltak elkötelezett embereink, akik megőrizték és újjáteremtették a borkultúrát a Kárpát-medencében. Ők nem csak a borászkodást kezdték újra, de újra megszervezték azokat a közösségeket is, amelyek a szakma tisztességéért küzdenek. A borlovagok és a borrendek feladata ugyanaz, mint egykor a végvári vitézeké. Ahogy Balassi írja: „Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ők adnak.”

Kedves Barátaim!

2010-ben a magyarság történelmi esélyt teremtett magának a XXI. századi feltámadásra, de sok mindenre szükség lesz ehhez. Hitre, reményre, szeretetre, akaratra, összetartásra, munkaáldozatra. Persze közben a jó bor is hasznunkra válna.

Isten éltesse a borászainkat, Borrendjeinket, és adjon nekik szép termést a jövőre!