Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Ez a negyedik kongresszus, amit a Fidesz újbóli kormányra kerülése óta rendezünk. Visszapörgettem a régi jegyzőkönyveket, hogy miről volt szó, miről szóltak a viták korábban.

2011-ben, éppen hogy visszarántottuk az országot a szakadék széléről, s már túl voltunk az első külső támadásokon is, amelyekkel megpróbáltak bennünket a magunk választotta útról letéríteni. 2013-ban úgy fogalmaztunk, hogy „sorsdöntő választás előtt állunk” – az volt a kérdés, vajon sikerül-e az áttörés, sikerül-e stabilizálni a helyzetünket néhány méterre a szakadék szélétől? 2015-ben lezártuk a posztkommunizmus korszakát, ellenfeleinket legyőzve egyedül maradtunk a politikai porondon, majd megállapíthattuk azt is, hogy nagy párt lettünk, ennek minden következményével. Most 2017 van, és itt állunk egy újabb választás előtt, most sem mondhatunk mást, mint ahogyan az előzőek is azok voltak, ez a választás is ismét sorsdöntő lesz, csak legfeljebb másként!

Mi a választás tétje? Én abban a kellemes helyzetben vagyok, így a választás ürügyén, hogy én fogalmazom meg először a kérdést és azt a választ, amit sokfajta formában, de újra és újra hallanak itt a mai nap.

Az ennek a választásnak a tétje, hogy megvédjük, ami a miénk. Amiért megküzdöttünk, amiért megszenvedtünk, amiért megdolgoztunk, ami a mi jussunk, s amit jogos örökségként várnak tőlünk az utódaink.

Meg kell védenünk a rendbe szedett pénzügyeinket, és a munkán alapuló, már saját lábán megállni képes, s immár tartós felívelő pályán mozgó gazdaságunkat – amiért megszenvedtünk és megdolgoztunk.

Meg kell védenünk a teljes foglalkoztatottság esélyét, a tartósan növekvő jövedelmeket, s az ezek által adott lehetőséget a gyarapodásra és a felemelkedésre – amiért megszenvedtünk s megdolgoztunk.

Meg kell védenünk a népesedési folyamatainkat újra emelkedő pályára állítani célzó családtámogatási rendszerünket – amiért megdolgoztunk, s aminél nincs fontosabb kötelezettségünk ebben a pillanatban.

A közteherviselés új rendszerét, amellyel bevontuk a közcélok finanszírozásába azokat a multinacionális cégeket, bankokat is, amelyek eddig korlát nélkül szivattyúzhatták ki azt az extraprofitot, amelyért meg sem dolgoztak – mindezért szintén nagyon keményen meg kellett küzdenünk.
A nemzet határokon átívelő újraegyesítésének lehetőségét – amelyért megszenvedtünk – különösen azok, akik idegen országok impériuma alatt élnek –, s amelyért – lássátok a legújabb kárpátaljai fejlemények tükrében – nap-nap után újra meg kell küzdenünk.

Meg kell védenünk a biztonságunkat. Ma Magyarország a világ és benne Európa egyik legbiztonságosabb országa, Budapest az egyik legbiztonságosabb fővárosa. Mi nem akarjuk, hogy egyszer majd egy baloldali politikus bennünket is azzal próbáljon vigasztalni, hogy a terror a nagyvárosi lét immáron elkerülhetetlen velejárója, amellyel meg kell tanulnunk együtt élni!

Meg kell védenünk kultúránkat, hitünket, nyelvünket, önazonosságunkat. Magyarország szuverenitását, önrendelkezését, nemzeti jellegét. Értelmét mindannak, amit történelmünk során az elődeink cselekedtek azért, hogy Magyarország magyar országként fennmaradhasson számunkra. Ha egyszerű emberek, a névtelen hősök milliói hajlandóak voltak az életüket is adni ezért az elmúlt sok esztendőben, akkor csak rongyember lehet, aki ezt az áldozatot nem becsüli meg.

Meg kell védenünk Európát. Európa határait, s biztonságának azt a részét, amely ránk eső határaival együtt ránk bízatott. Európa görög bölcseleten, római jogon és keresztény etikán felépült civilizációját, Európa jövőjét, közös kulturális örökségünket.
Meg kell védenünk Európa szabadságát, önrendelkezési lehetőségét és demokratikus rendjét.

Kedves Barátaim! Tisztelt Küldöttek! Tisztelt Vendégeink!

Először fordul elő az, hogy a magyar választások nyilvánvalóan európai jelentőségűek lesznek. Nem először fordul ugyan elő, hogy Magyarország sorsa Európára is kihatással bíró súllyal essék a latba, s az sem hogy Magyarország a világ fejlődésének élvonalába kerüljön. Hiszen már a nyugati kereszténységbe illeszkedő államunk létrehozatala is ilyen esemény volt, az 1456-os nándorfehérvári diadaltól kezdve az 1848-49-es szabadságküzdelmeinket át 1956-ig ível azon közös teljesítményeink sora, amelyekkel kapcsolatban a mi meggyőződésünk is az volt, hogy nem csupán magunkért, de egész Európáért kellett helyt állnunk. De először vagyunk abban a helyzetben, hogy demokratikus akaratnyilvánítással és nem fegyveres harc árán tehetjük ezt meg.

„Ez a vár most az ország!” – mondja Dobó az egri várvédőknek. Ez az ország most Európa – mondhatnánk mi ma itt. Európa ma egy politikai, gazdasági és szellemi fegyverekkel vívott világhatalmi harc színtere, s benne Magyarország a normalitás kevés megmaradt bástyáinak egyike – talán legerősebbike. Ha nem leszünk képesek megvédeni, akkor jelentősen csökken annak esélye, hogy Európa fennmaradhat, mint a nemzeti kultúrák sokszínű terepe; hogy megóvja a demokratikus döntéshozatalra még alkalmas nemzetállami struktúráit; hogy ne rendelődjön alá egyszer és mindenkorra Európán kívüli hatalmaknak.

Ennek a küzdelemnek az illegális migráció – pontosabban: a tömeges bevándoroltatás – csak az egyik – kétségkívül a legközvetlenebb fenyegetést jelentő – eszköze, de ugyanaz a küzdelem zajlik a médiában, a kultúrában, az oktatásban, a nyelvhasználatban, mindenütt. A cél: lezülleszteni, erkölcseiben szétzilálni, önazonosságában megroppantani, közösségeivel, családjával, nemzetével, államával szemben bizalmatlanná, sőt elutasítóvá, önzővé, valódi szeretetre és áldozatvállalásra képtelenné s így valójában elidegenedetté, kiszolgáltatottá s korlátlanul manipulálhatóvá tenni mindannyiunkat – hogy a Soros-félék „nyitott társadalma”, az ő perverz „szép új világuk” megvalósulhasson.

Kedves Barátaim!

Jövő márciusban a Fidesz betölti 30. életévét. 1988. március 30-án, az alakulás pillanatában biztosak voltunk abban, hogy annak a rendszernek vége van, de nem tudtuk, hogy mikor. Gyors, viszonylag fájdalommentes halála lesz-e, vagy egy hosszú, kínos agóniára kell felkészülnünk?
1990-ben azt hittük, hogy a rendszer ugyanolyan gyorsan múlik ki, mint amilyen gyorsan kiépült 1945 után. De 1994-ben már rá kellett jönnünk, hogy – ahogyan akkor mondtuk – a kommunista és a kommunizmus nem vész el, csak átalakul. De ha valaki 1988-ban vagy 1990-ben, akár 1994-ben azt mondja, hogy a kommunizmus bukása után fenyegethet bennünket egy még aberráltabb rendszer, amely az ember társadalmi meghatározottsága után már annak biológiai meghatározottságát is vitathatóvá teszi, akkor bizonyára nem hisszük el.
Bizonyára nem hisszük el, hogy a sajtószabadság mércéjének tekintett nyugati média valójában a lehető legalattomosabban, s az egypárti sajtónál összehasonlíthatatlanul hatékonyabban manipulálja a társadalmat. Nem hisszük el, hogy egy katolikus értékrendjéből következő politikai nézeteit nyíltan vállaló olasz politikus – Rocco Butiglione – az EU számára nem lesz vállalható annak a Bizottságnak a tagságára, amelynek soraiban ott díszeleghet Kovács László, a kommunisták magyarországi volt pártjának aparátcsikja. Bizonyára nem hisszük el, hogy a Kommunista Kiáltvány és a Mein Kampf után van még a Gonosznak a világ számára új mondanivalója, s azt sem, hogy az újfajta totalitarizmus kiépítéséhez még tankok sem kellenek, elegendő lesz a pénz hatalma és a tudatipar eszközrendszere.

Azt hittük volna el a legkevésbé, hogy a népi demokráciának hazudott előzőhöz képest most liberális demokráciának hazudott új totalitarizmus elleni küzdelemben nemcsak a vezető szerep lesz a miénk, hanem szinte magunkra is maradunk. Nem, nem hittük volna el, de ezen utóbbi esetben, ez szerencsére nem is teljesen igaz. Mert ugyan a magyarországi ellenzék nemhogy nem tud jó választ adni a bennünket érő kihívásokra, de intellektuális korlátoltságából fakadóan még a kérdéseket sem érti; mert ugyan az európai politikai elit jelentős része elárulta saját választóit, s a népszuverenitás képviselete helyett a pénzhatalom zsoldjába szegődött; de az emberek, az európai polgárok többsége – minden manipuláció ellenére – a mi pártunkon áll. Pontosabban: mi állunk az ő pártjukon. S ameddig ez így lesz, addig a jó oldalon állunk; s addig van remény, hogy egyszer majd mégis eljön az a választás, amelyen még mi is ott leszünk, s mégsem lesz már sorsdöntő, mert a legalapvetőbb kérdésekben minden legitim politikai szereplő a jó oldalon fog állni. De ez még biztosan nem a 2018-as választás lesz. Márpedig, ha ez így van, akkor nem hibázhatunk. A tét túlságosan is nagy, mert – hála Istennek – anyagi értelemben már újra, s szellemi értelemben még mindig van veszíteni valónk.

Isten adjon erőt, kitartást, bölcsességet és jó társakat mindannyiunknak az előttünk álló küzdelmekhez!