„Európa előtt álló aktuális kihívások”
magyar-bajor konferencia a Polgári Magyarországért Alapítvány, az Észak-balatoni Polgári Klub, az Andrássy Gyula Németnyelvű Egyetem és a Hanns Seidel Alapítvány szervezésében
Tisztelt Miniszterelnök Úr, tisztelt Elnök Úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Konferenciánk szervezőitől azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy magyar nézőpontból beszéljek az Európa előtt álló kihívásokról. Egy ilyen izgalmas és időszerű témában legalább két hiba mindig leselkedik az előadóra. Az egyik hiba, ha túl röviden beszél; a másik, ha túl hosszan.
Ha röviden akarnék szólni, akkor csak annyit ajánlanék a Tisztelt Hallgatóságnak, hogy olvassuk újra Oswald Spenglernek az 1922-ben megjelent Nyugat Alkonya című monumentális művét, utána menjünk haza, és keressünk egy papot, aki feladja Európának az utolsó kenetet. A nem bajor, de Münchenben eltemetett német gondolkodó ugyanis az 1900-as évek elején lenyűgöző tárgyi tudással és éleslátással, a lineáris helyett ciklikus történelemszemlélettel vizsgálta meg az emberiség nagy kultúráinak sorsát. Mindannyiuk esetében kimutatta a születő, virágzó majd hanyatló szakaszokat, mely hanyatlásokban a kultúra civilizációvá korcsosul, és szétesik, átadva helyét a felemelkedő újabb kultúrák közösségei számára. Európa esetében Spengler az 1800-as évek elejére tette a hanyatló szakasz kezdetét és nagyjából kétszáz évet adott az európai civilizáció végleges összeroppanására.
Ha hosszan akarnék Önöknek beszélni az előttünk álló európai kihívásokról, akkor mindenekelőtt elmerülnék annak tisztázásában, hogy valójában mi Európa, és hol van Európa? Ha így tennék, akkor ma nem indulhatnánk haza, pedig Seehofer miniszterelnök úrra sokan számítanak Németországban. Könyvtárnyi irodalma van ugyanis e két alapvető kérdésnek – mi Európa, és hol van Európa? –, és noha Homérosztól, Voltairen, Rousseau-n, Edmund Burke-ön, Nietzschén át Ernst Renanig és még sok nagyszerű gondolkodóig terjedően sok különféle természetföldrajzi, politikatörténeti és szellemtörténeti nézőpontú válasz született, soha senki nem tudott teljes és megfellebezhetetlen választ adni ezen kérdésekre. Talán azért, mert nincs ilyen válasz, mert „a nagybetűs Európa” minden nemzedék számára mindenekelőtt egy életeszmény, amely Jean Monnet szavaival „a maga valódi mivoltában mindig megteremtésre vár”.
Ez az életeszmény pedig, kontinenseket és óceánokat átívelő módon mindenhol jelen van – Vancouvertől Münchenen és Budapesten át Vlagyivosztokig –, ahol a temetőkben feszületek vannak a sírhelyeken. Nem véletlen talán az sem, hogy az Amerikában született, majd Európába áttelepült Nobel díjas költő, T. S. Eliot például már 1945-ben, a legyőzött Németországhoz címzett rádióüzenetében arról beszélt, hogy keresztény magjának felhígításával az európai civilizáció halálos veszélybe kerülhet. Szavai szerint, idézem: „a kereszténység az a háttér, amely előtt minden gondolatunk értelmet nyer. Nem kell minden európainak hinni a keresztény hit igazában, mégis bármit mond, gyárt, tesz, az mind a keresztény örökségtől kapja meg a jelentését. (…) Nem hiszem, hogy Európa kultúrája túl tudná élni a keresztény hit teljes eltűnését.”
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, magam nem vagyok sem fatalista, sem idealista tudós, hanem csak egy Európa párti politikus, aki nem szeretne visszaélni az Önök idejével, ezért a rendelkezésemre álló bő negyedórában négy olyan összefüggő kihívásról szeretnék beszélni, amelyekre adott közös válaszaink sorsdöntő hatást fognak gyakorolni az európai jelenünkre és utódaink jövőjére.
Ez a négy európai kihívás véleményem szerint: a demográfiai állapotainkat, a demokratikus berendezkedésünket, a nemzeti közösségeinket valamint a geopolitikai súlyunkat éri.
Alapvető, mindent megelőző kérdés és kihívás: Európa meg tudja-e őrizni a lelkét, ha nem tudja megőrizni az európai emberek lélekszámát?
A válasz az, hogy nyilvánvalóan nem: az európai emberek lélekszámának csökkenésével apad, erőtlenedik és végső soron elvész az európai lélek is, elhal az eszmény is, és Európa felszámolja önmagát.
Demográfiai alapszabály, hogy egyes országok népességének bevándorlás nélküli, természetes reprodukciójához és szinten tartásához egy nőre átlagban 2,1 szülésnek kell esnie, ám ezt a számot az elmúlt évtizedekben csak egyetlen európai ország, a muszlim lakosságú Albánia érte el. Magyarországon például 1980 óta negatív a természetes népszaporulat, azaz több mint harminc esztendeje többen halnak meg, mint amennyien születnek. Egy 2015-es becslésen alapuló adatsor szerint a népesség szinten tartásához szükséges 2,1-es – úgynevezett – teljes termékenységi mutatóhoz képest a legjobban teljesítő Franciaország is csak 2,08 századot, Norvégia 1,86-ot, Svédország 1,88-at, míg Németország 1,44-et, Lengyelország 1,33-at, Magyarország 1,43-at, Bulgária 1,44-et vagy Szlovákia 1,39 századot produkál. Megjegyzendő, hogy ezen mutatószámok egyaránt magukba foglalják a nyugat-európai országokba korábban már bevándorolt, nem európai hátterű közösségeknek az adott országok átlagánál erőteljesebb gyarapodását, illetve a közép- és kelet-európai országokban tartalmazzák a társadalmi integrációs problémákkal küzdő roma népességnek szintén az átlagnál magasabb szaporulatát is. Ha a jelenlegi folyamatok nem javulnak, az ENSZ demográfiai kutatóközpontjának a 2050-es évek nyugat-európai országainak állapotaira vonatkozó előrejelzései szerint a jelenlegi európai lakosság csak a nyugdíjas korcsoportokban őrzi meg a többségét, az aktív lakosságon belül a 2050 utáni időszakban fokozatosan többségbe kerülnek a nem európai gyökerű közösségek, amelyek már mai, kisebbségi helyzetükben is egyre kevesebb hajlandóságot mutatnak az európai hagyományok és normák befogadására.
A második kihívást nevezhetjük demokratikusnak, amelynek lényege, hogy Európa meg tudja-e őrizni a képviseleti demokráciára alapozott politikai stabilitását, ha nem tudja fenntartani az európai középosztályt?
A válasz szintén nemleges: az európai országok erős és független kis egzisztenciák sokasága által alkotott középosztályainak gyengülésével vagy szétesésével gyengül vagy megszűnik a demokratikus politikai stabilitás is, és Európa anarchiába vagy diktatúrákba fulladhat.
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet adatai szerint a 2008-as pénzügyi világválság óta az európai országok középosztályainak terhei nőnek, jövedelmük pedig csökken. Az Európában tapasztalható, fiatalokat sújtó, átlagosan csaknem 20 százalékos munkanélküliség azért is aggasztó, mert így ezek a korosztályok nehezebben válhatnak a középosztály részévé, ami szakadékot eredményezhet köztük és az idősebb nemzedékek között. Az európai társadalmakban is növekvő jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek gyengülő, szűkülő középosztályt eredményeznek, aminek csökkenő gazdasági kereslet és növekvő társadalmi, politikai instabilitás a következménye.
250 esztendővel ezelőtt az amerikai függetlenségi háború kirobbantói azt üzenték Európába, hogy „no taxation, without representation”, azaz nincs adózás képviselet nélkül. Napjainkban sok olyan pénzügyi-gazdasági érdekcsoport van – nem kevesen éppen tengerentúli székhellyel – amelyek ezt az elvet Európában szeretnék megfordítani: „representation without taxation”, azaz úgy akarnak az európai kormányoknál vagy az Európai Unió csúcsintézményeinél a maguk érdekei számára maximális érdekképviseletet és hasznot elérni, hogy minimális adót sem akarnak fizetni érte. A multinacionális cégek korlátlan érdekérvényesítése miatt az európai országok államháztartási hiányait és az egyenlő közteherviselés felborulásának az árát elsősorban az európai középosztályok fizetik meg, amelyek csökkenő létszámban növekvő terheket viselnek. Ez nyilvánvalóan nem lesz sokáig lehetséges, és ha az európai országok középosztályai szétzilálódnak, és elveszítik társadalmi-politikai stabilitásteremtő erejüket, akkor az európai demokráciák porba hullhatnak.
A harmadik kihívás a nemzeti identitás és a nemzetállamok kapcsán fogalmazódik meg, amelynek lényege, hogy a nemzeti identitások elfojtásával és mellőzésével teremthető-e önálló európai identitás; illetve a szuverén és független európai nemzetállamok együttműködésénél hatékonyabb lehet-e az Európai Egyesült Államok terve?
Az identitás kérdése napjainkban, Európában tudományos kérdésből elsőrendű reálpolitikai kérdéssé vált, ugyanis azonosságtudat nélkül nincs értéktudat, értéktudat nélkül pedig nincs érdekfelismerési, érdekvédelmi, érdekérvényesítési képesség. A mai, modernnek mondott világunkban, akinek az érdekeit csorbítani akarják, annak először mindig az identitását veszik célkeresztbe.
Európában ma szellemi ostrom célkeresztjében van az európai embereknek nemcsak nemzeti, hanem vallási, családi és nemi identitása is, és nem különben ostrom alatt állnak keresztény egyházaink, valamint a nemzetállamok.
A harminc éves háború után, 1648-ban a vesztfáliai béke megteremtette az állami függetlenség alapelvét Európában; megteremtette azokat a csaknem négy évszázada fennálló kereteket, amelyekben a szuverén nemzetállamok kölcsönös nemzetközi megállapodásokra épülő modern Európája fokozatosan kibontakozott, és példájával meghódította a világot.
Évszázadok óta az európai identitás nem más, mint a kereszténységben gyökerező nemzeti identitások sokszínű összessége.
Vannak, akik azt mondják, hogy a XXI. században már nincs szükség sem nemzeti identitásokra, sem önálló nemzetállamokra, mert azok már nem erőforrást, hanem tehertételt jelentenek Európa számára. Ilyenkor a két XX. századi világháborúra szoktak hivatkozni, amelyeknek bűnbakjaiként állítják be a rivalizáló nemzeti identitásokat és nemzetállamokat; valamint hivatkozni szoktak a XXI. századi globális problémákra, melyek megoldása állítólag meghaladja a nemzetállami kompetenciákat.
Akik hisznek abban, hogy lehetséges a nemzeti identitásoktól megfosztott európai identitás, azok nem árulják el, hogy mi lesz annak a valódi tartalma, kötőereje. Vannak, akik a jólétet, s – vele összefüggésben – a kényelem és a felelősségvállas kényszerével nem terhelt szabadságot vélik európai identitásképző erőnek, de nem tudnak válaszolni arra, hogy mi történik, ha megszűnik a jólét? A jólét ugyanis nem oka, hanem csak okozata az európai közösségek teljesítményének. Vannak, akik úgynevezett fluid identitást, azaz valójában identitásnélküliséget szánnak az európai embereknek, mondván hogy a műszaki-technológiai fejlődés olyan gyors a világban, hogy azzal csak egy képlékeny emberi identitás tud lépést tartani.
Ha megvalósulna a nemzeti öntudatot mellőző mesterséges európai identitás, az pont olyan életképtelen lenne, mint volt a szovjet vagy éppen a jugoszláv mesterséges identitás: az erőszak, a viszonylagos jólét vagy a külső – geopolitikai – érdek tartja össze, és azonnal összeomlik, amikor az erőszak kifullad, a jólét megszűnik vagy a külső érdek megváltozik. Az udvariasság és az időtakarékosság okán a kontinens nyugati felének hasonló, feszítő problémáiról most ne ejtsünk szót.
A szuverén nemzetállamok együttműködésének európai rendjét felborítani akarók nem árulják el, hogy az Európai Egyesült Államok milyen jogi és erkölcsi legitimációra épülhet, de az áldozat vétkesítésének szándékával erőteljes propagandát folytatnak azért, hogy bűntudatot ébresszenek mindenkiben, aki – fontosnak tartva az ember nemzeti kultúrába való beágyazódását – változatlanul hisz az európai nemzetek és az őket védeni hivatott európai nemzetállamok jövőjében.
Felfogásunkban demokratikus nemzetállamok nem azért jelentenek értéket, mert képesek etnikailag elnyomni és zaklatni a területükön számbeli kisebbségben élő, a többségtől eltérő nemzeti közösségeket – bár az Európai Unió nem egy államában ma is ez történik, Brüsszel teljes közönyétől kísérve. Hanem azért, mert a lakosságukat szükség esetén képesek megvédeni a számukra kedvezőtlen, hátrányos vagy egyenesen káros külföldi, globalista érdekkel szemben. Ezért cserébe a demokratikus ellenőrizhetőség és a történelmi hagyományok által legitimált autoritásként az államok ehhez felhatalmazást és támogatást remélhetnek a kereteik között önmagukat még átélhető közösségként – nemzetként – azonosító polgáraitól.
Végül, a negyedik európai kihívás geopolitikai természetű, és azt a kérdést veti fel, hogy milyen szerepet tölt be Európa az Egyesült Államok és Oroszország közötti földrajzi és politikai térben: ütközőzóna vagy összekötő híd lesz-e az euroatlanti és eurázsiai együttműködések között?
A XX. században Európa ugyanerre a kérdésre már egyszer rossz választ adott. A többek által „európai polgárháborúként” értelmezett első világháború következtében ütközőzónává vált, és ennek két totalitárius rendszer, egy újabb pusztító világégés és mérhetetlen szenvedés, a kontinens Európán kívüli hadseregek általi megszállása és kettészakítása lett a következménye.
A XXI. században el kellene kerülni az újabb rossz választ. Az európai uniós tagállamok összesített nemzeti összterméke alapján a világ legerősebb gazdaságának minősíthető Európa a világ két legerősebb haderejével rendelkező Egyesült Államok és Oroszország között kell megtalálja helyét úgy, hogy ne váljon ezen katonai nagyhatalmak játékszerévé, ne váljon egyikük vagy másikuk politikai és gazdasági túszává. Mindenesetre – az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökséget érintő lehallgatási botrány, az ukrán válság és a migránsinvázió tükrében vizsgálva a kérdést – elmondható, hogy Európa világhatalmi emancipációját illetően ma rosszabb a helyzet, mint tíz évvel ezelőtt volt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha csak ezen négy kihívást tekintjük, akkor megállapíthatjuk, hogy Európában a helyzet súlyos, de nem reménytelen. Reménytelenné akkor válik, ha az európai választópolgárokban nem tudatosulnak a veszélyforrások, ha az európai értelmiségiek és az európai politikusok elárulják Európát.
Ha Európa megadja magát a szellemi erőszaknak, akkor előbb vagy utóbb, fizikai erőszak áldozatává válik.
Az illegális migráció, az ellenőrzés nélküli európai bevándorlás illetve bevándoroltatás ennek a fizikai agressziónak az előjele, amelynek csak egyetlen pozitívuma lehet: a huszonnegyedik órában Európa, az európai nemzetek megerősíthetik azonosságtudatukat, és megerősíthetik nemzetállamaik egyenjogúságon alapuló együttműködését.
A magyar választópolgárok 2010-ben majd 2014-ben adott megbízásából a magyar kormányzat a rendelkezésére álló politikai és anyagi eszközökkel ma ezt teszi: megerősíti, és gyermekvállalásra ösztönzi a magyar családokat, megerősíti a magyar középosztályt, megerősíti a magyar azonosságtudatot és a magyar állam cselekvőképességét, és célja megerősíteni a nemzetállamok Európájának összekötő híd szerepét az
Egyesült Államok és Oroszország között.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Európai Barátaink!
Idén, 60. évfordulóján emlékezünk az 1956-os magyar forradalomra és szabadságharcra. De van történelmünkben egy másik jeles évszám is, amely szintén 56-tal végződik, s amely nem kevésbé dicsőséges történelmi tettet jelöl: 1456, amikor is Nándorfehérvárnál (azaz a mai Belgrádnál) Hunyadi János megállította az Európa ostromára készülő oszmán hadakat. Hunyadiról írta Lodrisio Crivelli korabeli itáliai történész, hogy „élete utolsó napjáig biztos védősánca volt a Nyugatnak a barbárok dühe ellen”. A mi történelmünk legkevesebb 560 éve önazonosságunk, hitünk, kultúránk és függetlenségünk védelméről szól – úgy, hogy ez a küzdelem mindig elválaszthatatlan volt a Nyugat, a ma oly sokszor hamisan hivatkozott ”európai értékek” védelmétől. Aki arra akar rávenni, pláne kényszeríteni bennünket, hogy – úgymond az európaiság jegyében – szakítsuk el ezeréves gyökereinket, tagadjuk meg önazonosságunkat, közösségeinket, hitünket és hagyományainkat, az vagy nem ismeri a magyarokat, vagy megveti mindazt, amit mi fontosnak tartunk az életben. De az nem csak a magyarokat nem ismeri, vagy veti meg, hanem az az Embernek a Teremtéskor adott lelket sem ismeri, az magát a Teremtőt veti meg.
Mi azt szeretnénk, hogy Európa az európaiaké, benne Magyarország a magyaroké maradjon. A magyarok egy szabad és szuverén Európában egy szabad és független Magyarországot akarnak.
Jó tudni, hogy mindezen küzdelmeikben a magyarok nincsenek egyedül, mert
„Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”
Sajtóiroda
4. März 2016