Főtisztelendő és Főtiszteletű Püspök Urak!
Excellenciás Nagykövet Úr!
Tisztelt Polgármester Urak!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaink!

A történelmi időben és térben a szabadság és rabság közötti távolság néha pontosan mérhetővé válik.

Egy nép évszázados szabadságvágya teljesedhet be egyetlen napon, vagy ellenkezőleg, évszázados szabadságjogok hullhatnak porba egy másikon.

A szabadság és a rabság közé vasfüggönyöket emelhetnek, amelyek a legrövidebb földrajzi távolságot is végtelenné változtathatják, és ellenkezőleg, a végtelennek szánt rabságokból is mindig törhetők utak, melyek akár pár lépéssel elvisznek a szabadsághoz.

1956-ban hetvenezer magyar ember számára a hét méter hosszú mosontarcsai híd volt a rabságból a szabadságba vezető legrövidebb út, a remény legrövidebb hídja.

George Orwell szerint „a szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy. Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.”

1956-ban a magyarok egyszerűen csak ilyen szabadságot akartak maguknak az országukban. Kimondták, hogy elegük van a kifosztásból, az elnyomásból és megaláztatásból, kimondták, hogy emberhez méltó életet akarnak élni – magyarként, egy független és szabad országban.

Egy egész nemzet lázadt fel a sztálinista önkény ellen, bebizonyítva az egész világnak, hogy szembe lehet szállni a hazugságra és megfélemlítésre alapozott elnyomással és terrorral, melynek a huszadik században több kontinensen tíz- és tízmilliók estek áldozatul.

Bibó István, a tragikus sorsú Nagy Imre kormány államminisztere így fogalmazott: „A harcban osztály és felekezeti különbség nélkül vett részt az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép (…) magatartása, mellyel a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.”

1956-ban a magyarok úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik sorsuk irányítását. Életüket kockáztatva és sokszor föláldozva, a rendkívüli történelmi pillanatokra jellemző egységben álltak ki a szabadságért és a demokráciáért, lebontva a külső hatalmak által ránk erőltetett embertelen, hazug és kegyetlen rendszert.

Magyarország vakmerő harcával 1848-49 után másodszor került a világtörténelem szabadságküzdelmeinek élvonalába; miként 1456, azaz az Európát meghódítani akaró Oszmán birodalom Nándorfehérvárt ostromló serege felett aratott harang-kondító diadal után éppen 500 esztendővel másodszor lett a keresztény nyugati civilizáció mártíromságot is vállaló védelmezője.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim – igen, 1956 egyszerre volt az emberi méltóságunkért, szabadságunkért és függetlenségünkért, magyarságunkért és európai keresztény kultúránkért folytatott heroikus küzdelem.

Ötvennyolc esztendő múltán mi, mai magyarok is csak azt szeretnénk, hogy „szabadságunkban álljon kimondani, hogy kettő meg kettő az négy”; hogy állami életünk alapját jelentő törvényünkben is szabadságunkban álljon kimondani, hogy „együttélésünk legfontosabb keretei a család és a nemzet”, hogy védeni akarjuk a házasságot, „mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget”, hogy „Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért”; s hogy mindig szabadságunkban álljon Himnuszunk szavaival fohászkodni: „Isten, áldd meg a magyart!”.

Orwellel szólva: „ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik”. Nincs oka senkinek feltételezni, hogy lebecsülnénk azt a szabadságot, amelyért annyi áldozatot hoztunk a múltban; és senki nem vitathatja el azt a jogunkat, hogy azon, valóban európai értékek szerint rendezzük be az életünket, amelyekért a magyaroknál kevesen fizettek nagyobb árat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Tizenkét gyönyörűséges, szabadságban megélt nap után a szovjet csapatok vérbe fojtották a forradalmat. 1956 novemberében a nyugati hatalmak beavatkozásának elmaradása miatt az eufóriából reménytelen kétségbeesésbe zuhant magyarok százezrei indultak meg, hogy az akkor még őrizetlen határon át Ausztriába, a szabad világba jussanak. Ahogyan az egyik menekülő, a költő Faludy György fogalmazott: „Mögöttünk puskaszó, sötétség, remények temetője. Furcsa haza. Az ember fellélegzik, mikor kiér belőle.(…) Majd: osztrák lámpák, mentőkocsi, szendvics, mosolygó járőr.” A menekülni kényszerülők esélyei gyorsan romlottak: a szovjet katonai alakulatok megszállták a nyugati magyar határ térségének túlnyomó részét, és egyre több helyen vonták ellenőrzésük alá a magyar határőrség állomáshelyeit.

Sokan tudni vélték, hogy vérdíjat ígértek azoknak a katonáknak, akik akár a menekülők megölése árán is megakadályozzák az átjutást Ausztriába. A híradások arról számoltak be, hogy magyar vagy szovjet katonák a menekülőket követve átlépik az osztrák határt, átlőnek osztrák területre, vagy onnan visszahurcolják az üldözötteket.

A hansági láp egyfajta segítséget jelentett: az elakadástól tartva a szovjet páncélosok nem merészkedtek a csatorna közelébe, s ezt felismerve a menekültek jelentős része ezen a területen próbált átmenekülni.

Leginkább a mosontarcsai hidat használták, s ez maradt a fő menekülési útvonal azután is, hogy szovjet egységek a hidat november 21-én felrobbantották.

A mosontarcsai hídról 1956-ban készült felvételek bejárták a világot, így az egy csapásra a hidegháború világszerte ismert szimbólumává vált.

A híd ugyanakkor a szabadságba vezető utat is jelenti mind a magyar, mind az európai emlékezetben, és a remény-vesztett menekülők által az osztrák emberek részéről megtapasztalt önzetlenség, segítőkészség okán az európai szolidaritás szép jelképe is.

Ezért méltó, hogy október 23-án, a remény napján, e helyen is fejet hajtsunk.

A sorsközösség átérzése 1956-ban valóságos volt: Mosontarcsa/Andau és Ausztria teljes lakossága – annak ellenére, hogy szerencsésen elkerülhette az Európa keleti felét megroppantó diktatúra közvetlen megtapasztalását – értette és átérezte az üldözöttek és menekültek megpróbáltatásait. Értette, hogy Magyarország olyan célért küzdött, amely egész Európa számára fontos volt. A menekülthullám nagysága – különösen Mosontarcsán – nagyon gyorsan, már november elején meghaladta az előzetes becsléseket.

Az osztrák hatóságok segítségnyújtása, az elcsigázott érkezőket otthonukba befogadó osztrák családok támogatása együtt biztosította a lehetetlennek tűnő feladat megoldását, a hirtelen hontalanná lett emberekről való gondoskodást.

A városban több tábort létesítettek, melyekben éjjel-nappal gondozták, orvosi ellátásban részesítették a magyarokat, szükség esetén ruhával látták el, majd néhány nappal később autóbusszal nagyobb, távolabbi táborokba szállították őket.

A határátkelők megerősített ellenőrzésével, 1956 végétől kezdődően a menekültek áradata valamelyest alábbhagyott, éjjel és egyénileg, esetleg kisebb csoportokban végrehajtott szökésekkel folytatódott.

Az emberségükről tanúbizonyságot tevő mosontarcsai lakosok csak 1957 márciusában térhettek vissza a megszokott életükhöz.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hálával gondolunk a segítőkre, nemes példájukat nem felejtjük, áldozat-vállalásukért ma is a köszönet szavaival tartozunk.

Mindaz, ami 1956. november 4. napja után itt történt, miként az 1990 után közösen újjáépített híd is, az osztrákok és magyarok európai összetartozásának üzenetét hordozzák a számunkra. Köszönet illeti az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségét és Kapuvár Önkormányzatát, hogy az 1956-ban forradalmár, majd később menekülni kényszerült Kamenyeczky István szobrászművész által alkotott emlékoszlop felállításával is éltetik a történelmi emlékezetet, amelynek segítsége nélkül nemcsak a magyar jelen nem érthető meg, de egy valóban demokratikus, minden nemzet számára otthonos európai jövő sem képzelhető el.

Adjon Isten elegendő bölcsességet számunkra, hogy immár szabad európai polgárokként méltóak tudjunk lenni 1956 örökségéhez.