Beszéd a „Fiatalok a Polgári Magyarországért” Díj átadásán
Kedves Dalma Asszony!
Tisztelt Elnök úr!
Tisztelt Főigazgató úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mi politikai közösségünk jó negyedszázada azért jött létre, hogy megszabadulva a létező szocializmus diktatúrájától, és kiszabadulva a posztkommunista örökösök által meghosszabbított láncokból, megteremtsük a nemzet számára a lehetőséget, hogy éljen a szabadsággal. Mindenki számára: a zsákfalutól a Rózsadombig, itthon és otthon a Kárpát-medencében, a kontinensen és túl az óceánokon.
Azért jött létre a politikai közösségünk, azért tudott megmaradni a legnehezebb időkben is és azért tudott a hazai közélet meghatározó erejévé válni, mert szolgálta és szolgálja a nemzet életét.
Szolgálja ezt az önmagán messze túlmutató célt – alázattal, hittel, felmérve a körülményeket, gyakorlatiasan, bátran élve a lehetőségekkel, kitartva a körülmények szorításában is, megtalálva a kivezető utakat, a szükséges megoldásokat, a továbblépés lehetőségeit. A mi politikai közösségünk nemzeti szempontból sorsközösség is, mert azt vallja, hogy nincs határon inneni és határon túli magyar ügy, csak egyetlen magyar ügy van, mert hiszünk abban, hogy a magyarok legbiztosabban csak egymásra számíthatnak, hiszünk abban, hogy valóban minden magyar felelős minden magyarért.
A mi politikai közösségünk ma egy olyan közösségnek mondhat köszönetet, amely minden tekintetben példaként szolgál.
Az a bátorság és elkötelezettség, az a kemény és kitartó munka, amivel szolgálják kisebb és nagyobb ifjúsági közösségeiket, s ezen keresztül végső soron a kárpátaljai magyarságot és az egész nemzetet, méltó őszinte tiszteletünkre és nagyrabecsülésünkre.
Tisztelt Ünneplő Közösség! „Hiszek!
A kevesek egymásba tett kezében,
A testvérszóban, a bajtársmarokban,
Az érben, mely patak lesz és folyó,
S halott tengerbe életet zuhant.”
Sík Sándor írja ezeket a szavakat a Megyeri hitvallásban. Ha át akarjuk érezni a cserkészet erejét, és meg akarjuk érteni rendkívüli szerepét, amit nemzetünk ifjúságának életében az elmúlt száz esztendőben betöltött és betölt, mindenképpen ezzel kell kezdeni ezt a laudációt.
Történetünk kezdetén Kárpátalja még a Szovjetunió része volt. Az a néhány éve még önmagában is fenyegető szó, hogy Szovjetunió, egy lépésről lépésre hanyatló, majd egy egyre gyorsabban összeroskadó birodalmat, s vele egy külön univerzumot, a homo szovjetikusz világát jelentette. Ekkor indult el egy kárpátaljai magyar nemzedék, a romok közül a fény felé.
A kérdés az volt: hogyan kellene magyarként szabadon élni a posztszovjet világban. Kárpátalja, a régi, amiről az otthoni könyvespolcok és a még élő tanúk beszámoltak, nem volt többé. Nem volt meg a sokszínű Munkács, ahol napi szinten akár 12 nyelvet is beszéltek a piacon. A férfi lakosság nagy részét, amely még élt a magyar világban, elvitték málenkij robotra: többségük örök álmát Szolyva tömegsírjai és szibériai talpfák őrzik.
Követhető eszmények, közösségszervezési minták nem maradtak a világ egyik legnagyobb börtönének széthulltával. Új Kárpátaljára, új magyar közösségre – hadd mondjam Petőfi szavával – új haza felépítésére volt szükség. Kárpátalján egyszerre kellett birtokba venni múltat, jelent, jövőt. Ezen új utakat kereső nemzedék néhány tagja kérdéseire válaszként a cserkészetet találta meg. Azt a cserkészetet, amit az angol példából kiindulva a magyar pedagógia legnagyobb alakjai – egyebek mellett Sík Sándor és Karácsony Sándor – fejlesztettek ki, és a világháború után emigránsok vittek magukkal a bujdosásba.
Nekik köszönhetően négy kontinensen lobbantak fel újra azok a tábortüzek, amiket idehaza jobbára széttaposott a diktatúra.
Ezek mellett, magyar szóval és magyar énekkel készültek az életre a fiatalok. Teljesítményükről elég annyit elmondanunk, hogy a rendszerváltoztatásig világszerte 100 000 fiatalt juttattak el a magyar érettségiig.
1991-ben a Külföldi Magyar Cserkészszövetség gödöllői vezetőképző táborában ismerkedtek meg a kárpátaljai fiatalok az évszázados magyar cserkész hagyománnyal. Meglepetésükre és nagy örömükre egy rendkívül friss és praktikus életszemlélettel, szilárd becsületre épülő önkéntességgel találkoztak, ami egyszer s mindenkorra megfordította az életüket.
Hazatérve elkötelezetten álltak neki a munkának.
Megkérdezheti valaki, mit jelent az elkötelezettség?
Ennek illusztrálására engedjenek meg két példát.
Ha kellett, volt, aki felpattant a biciklijére, hogy reggeltől másnap reggelig, több mint százhúsz kilométert tekerve széthordja a táborba hívó leveleket Munkácstól, Ungváron és Csapon át, Huszt és Técső érintésével vissza Munkácsig – e sportteljesítmény értékét növeli, ha a korabeli utak állapotára gondolunk.
Ne feledjük, a szétesett posztszovjet postára nem lehetett küldeményt bízni, és internet sem volt még akkor.
Ukrán kollégák a cserkészet kezdeti sikereken felbuzdulva megkérdezték, miként is lehetne cserkészetet csinálni.
Egy nagy tantestületi beszélgetés alkalmával a szomszéd gimnázium tanárainak a szeme éppen úgy csillogott, mint az előadóé, egyre inkább tűzbe jöttek, mígnem aztán jött a nagy kérdés: és milyen fizetés jár ezért?
Semmi, mindenki önkéntes. Az érdeklődő ukrán barátok lelkesedése ezen a ponton elmúlott. Tisztelt Ünneplő Közösség!
1992-re megszerveződött két cserkészcsapat nagyjából 150 cserkésszel. Az azóta eltelt időben körülbelül 4000 ember tett cserkészfogadalmat, és volt huzamosabb időn keresztül aktív részese ennek a közösségnek.
A továbblépést nem könnyítette meg, hogy a hosszú évek munkájával felkészített és kiképzett vezetők nagy része középiskolai tanulmányai végeztével Magyarországra távozott. A határok átjárhatósága alapvető változásokat hozott. Sokan nem hittek abban, hogy újjá lehet építeni, meg lehet tartani, hogy érdemes és szükséges újjáépíteni és megtartani Kárpátalján a magyar életet. Különösen az értelmiség körében szemlélték így sokan a világot. Láttuk ennek következményét: a drámai mértékű elvándorlást.
A Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség azok közé tartozott, akik maradtak a helyükön. Álltak a helyükön, s újra bebizonyosodott: a cserkészet megtart. Megtartja azokat, akik úgy döntöttek, hogy maradnak.
Létrejött egy közösség, amiben magyarul, magyarként lehet élni. Közösség, amelyben egy emberöltő ifjúsága kapta meg életre szóló indíttatásait, élményeit. Közösség, amelyben szerelmek szövődtek, házasságok köttetek, s e házasságokból családok, nagy családok születtek a gyermekek érkezésekor.
Megtartották azokat is magyarnak, akik úgy döntöttek, hogy a határnak azon az oldalán folytatják. Ismerik gyökereiket, tudják, hova tartoznak, értik összetartozásunk fontosságát, őrzik és ápolják a közösséget.
Saint-Exupery mondja: nem azok szeretik egymást, akik egymást nézik, hanem azok, akik egy irányba néznek.
A Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség az egyetlen szervezet Kárpátalján, amely nem osztódott ketté, nem jöttek létre személyes ellentétek és ambíciók mentén különféle változatai.
Senki sem akart nagyobb lenni a célnál, senki nem megélni akart a cserkészetből, hanem élni akart érte, élni akart a cserkészet nyújtotta közösség megtartó erejével.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy nemzet addig él, amíg hisznek benne. Egy nemzet annyira erős, amennyire a nemzetet alkotó közösségek tagjainak a hite.
A Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség története azt mutatja, hogy van remény, azt bizonyítja, hogy a hitnek valóságteremtő ereje van.
Van remény minden közösség számára, amely igazán meg akar maradni. A Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség tagjai átélték, hogy a cserkészet közösségben megélt élet – igaz élet.
Igaz élet, ami a mozgalom évszázados törvényei szerint keresi a boldogulás ösvényeit; jóra törekvő, ami megtanít tervezni és szervezni, végrehajtani és irányítani, ami csapatmunkára nevel.
Miközben a cserkész felfedezi, megismeri és megtanulja a saját hagyományait és értékeit, megérti és megtanulja tisztelni mások értékeit és hagyományait is.
Kedves Barátaim!
Végezetül hátra van, hogy kimondjuk a köszönet szavát. A köszönet szavát mindazoknak, akik Kárpátalján erre tették fel az életüket. Engedjék meg, hogy név szerint említsem az alapítók közül az időközben a nagy égi tábortűz mellé átült Ráss Tibor cserkésztisztet, aki ma bizonyosan itt van velünk.
Mondjuk ki a köszönet szavát boldogemlékezetű Bodnár Gábornak és tanítványainak is, akik elindították a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetséget – amint megtették ezt a felvidéki, erdélyi, vajdasági szövetségekkel is – ezen a rendkívül nehéz, mégis rendkívül sikeres úton. Mondjuk ki a köszönet szavát a Magyar Cserkészszövetség egyik korábbi vezetőjének, Szentváry-Lukács Jánosnak, aki nagyon fontos időkben segített a munka beindításában, s mindazoknak, akik a magunk mögött hagyott emberöltő alatt valamit hozzátettek ehhez a nagyszerű vállalkozáshoz.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Kívánom, hogy a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség bizonyosságot nyújtó példája erősítsen mindannyiunkat, rajtunk is teljenek be Sík Sándor szavai:
„Mert akit egyszer meglehelt a Lélek,
Annak mindegy - lom élet vagy halál:
Az él, és áll, és énekel, és alkot,
Megyeren és Magyarországon,
Hét világrészen és a másvilágon,
Az Isten őtet úgy segélje. Amen.”
Köszönöm a figyelmet, gratulálok a díjazottaknak!
Tisztelt Elnök úr!
Tisztelt Főigazgató úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A mi politikai közösségünk jó negyedszázada azért jött létre, hogy megszabadulva a létező szocializmus diktatúrájától, és kiszabadulva a posztkommunista örökösök által meghosszabbított láncokból, megteremtsük a nemzet számára a lehetőséget, hogy éljen a szabadsággal. Mindenki számára: a zsákfalutól a Rózsadombig, itthon és otthon a Kárpát-medencében, a kontinensen és túl az óceánokon.
Azért jött létre a politikai közösségünk, azért tudott megmaradni a legnehezebb időkben is és azért tudott a hazai közélet meghatározó erejévé válni, mert szolgálta és szolgálja a nemzet életét.
Szolgálja ezt az önmagán messze túlmutató célt – alázattal, hittel, felmérve a körülményeket, gyakorlatiasan, bátran élve a lehetőségekkel, kitartva a körülmények szorításában is, megtalálva a kivezető utakat, a szükséges megoldásokat, a továbblépés lehetőségeit. A mi politikai közösségünk nemzeti szempontból sorsközösség is, mert azt vallja, hogy nincs határon inneni és határon túli magyar ügy, csak egyetlen magyar ügy van, mert hiszünk abban, hogy a magyarok legbiztosabban csak egymásra számíthatnak, hiszünk abban, hogy valóban minden magyar felelős minden magyarért.
A mi politikai közösségünk ma egy olyan közösségnek mondhat köszönetet, amely minden tekintetben példaként szolgál.
Az a bátorság és elkötelezettség, az a kemény és kitartó munka, amivel szolgálják kisebb és nagyobb ifjúsági közösségeiket, s ezen keresztül végső soron a kárpátaljai magyarságot és az egész nemzetet, méltó őszinte tiszteletünkre és nagyrabecsülésünkre.
Tisztelt Ünneplő Közösség! „Hiszek!
A kevesek egymásba tett kezében,
A testvérszóban, a bajtársmarokban,
Az érben, mely patak lesz és folyó,
S halott tengerbe életet zuhant.”
Sík Sándor írja ezeket a szavakat a Megyeri hitvallásban. Ha át akarjuk érezni a cserkészet erejét, és meg akarjuk érteni rendkívüli szerepét, amit nemzetünk ifjúságának életében az elmúlt száz esztendőben betöltött és betölt, mindenképpen ezzel kell kezdeni ezt a laudációt.
Történetünk kezdetén Kárpátalja még a Szovjetunió része volt. Az a néhány éve még önmagában is fenyegető szó, hogy Szovjetunió, egy lépésről lépésre hanyatló, majd egy egyre gyorsabban összeroskadó birodalmat, s vele egy külön univerzumot, a homo szovjetikusz világát jelentette. Ekkor indult el egy kárpátaljai magyar nemzedék, a romok közül a fény felé.
A kérdés az volt: hogyan kellene magyarként szabadon élni a posztszovjet világban. Kárpátalja, a régi, amiről az otthoni könyvespolcok és a még élő tanúk beszámoltak, nem volt többé. Nem volt meg a sokszínű Munkács, ahol napi szinten akár 12 nyelvet is beszéltek a piacon. A férfi lakosság nagy részét, amely még élt a magyar világban, elvitték málenkij robotra: többségük örök álmát Szolyva tömegsírjai és szibériai talpfák őrzik.
Követhető eszmények, közösségszervezési minták nem maradtak a világ egyik legnagyobb börtönének széthulltával. Új Kárpátaljára, új magyar közösségre – hadd mondjam Petőfi szavával – új haza felépítésére volt szükség. Kárpátalján egyszerre kellett birtokba venni múltat, jelent, jövőt. Ezen új utakat kereső nemzedék néhány tagja kérdéseire válaszként a cserkészetet találta meg. Azt a cserkészetet, amit az angol példából kiindulva a magyar pedagógia legnagyobb alakjai – egyebek mellett Sík Sándor és Karácsony Sándor – fejlesztettek ki, és a világháború után emigránsok vittek magukkal a bujdosásba.
Nekik köszönhetően négy kontinensen lobbantak fel újra azok a tábortüzek, amiket idehaza jobbára széttaposott a diktatúra.
Ezek mellett, magyar szóval és magyar énekkel készültek az életre a fiatalok. Teljesítményükről elég annyit elmondanunk, hogy a rendszerváltoztatásig világszerte 100 000 fiatalt juttattak el a magyar érettségiig.
1991-ben a Külföldi Magyar Cserkészszövetség gödöllői vezetőképző táborában ismerkedtek meg a kárpátaljai fiatalok az évszázados magyar cserkész hagyománnyal. Meglepetésükre és nagy örömükre egy rendkívül friss és praktikus életszemlélettel, szilárd becsületre épülő önkéntességgel találkoztak, ami egyszer s mindenkorra megfordította az életüket.
Hazatérve elkötelezetten álltak neki a munkának.
Megkérdezheti valaki, mit jelent az elkötelezettség?
Ennek illusztrálására engedjenek meg két példát.
Ha kellett, volt, aki felpattant a biciklijére, hogy reggeltől másnap reggelig, több mint százhúsz kilométert tekerve széthordja a táborba hívó leveleket Munkácstól, Ungváron és Csapon át, Huszt és Técső érintésével vissza Munkácsig – e sportteljesítmény értékét növeli, ha a korabeli utak állapotára gondolunk.
Ne feledjük, a szétesett posztszovjet postára nem lehetett küldeményt bízni, és internet sem volt még akkor.
Ukrán kollégák a cserkészet kezdeti sikereken felbuzdulva megkérdezték, miként is lehetne cserkészetet csinálni.
Egy nagy tantestületi beszélgetés alkalmával a szomszéd gimnázium tanárainak a szeme éppen úgy csillogott, mint az előadóé, egyre inkább tűzbe jöttek, mígnem aztán jött a nagy kérdés: és milyen fizetés jár ezért?
Semmi, mindenki önkéntes. Az érdeklődő ukrán barátok lelkesedése ezen a ponton elmúlott. Tisztelt Ünneplő Közösség!
1992-re megszerveződött két cserkészcsapat nagyjából 150 cserkésszel. Az azóta eltelt időben körülbelül 4000 ember tett cserkészfogadalmat, és volt huzamosabb időn keresztül aktív részese ennek a közösségnek.
A továbblépést nem könnyítette meg, hogy a hosszú évek munkájával felkészített és kiképzett vezetők nagy része középiskolai tanulmányai végeztével Magyarországra távozott. A határok átjárhatósága alapvető változásokat hozott. Sokan nem hittek abban, hogy újjá lehet építeni, meg lehet tartani, hogy érdemes és szükséges újjáépíteni és megtartani Kárpátalján a magyar életet. Különösen az értelmiség körében szemlélték így sokan a világot. Láttuk ennek következményét: a drámai mértékű elvándorlást.
A Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség azok közé tartozott, akik maradtak a helyükön. Álltak a helyükön, s újra bebizonyosodott: a cserkészet megtart. Megtartja azokat, akik úgy döntöttek, hogy maradnak.
Létrejött egy közösség, amiben magyarul, magyarként lehet élni. Közösség, amelyben egy emberöltő ifjúsága kapta meg életre szóló indíttatásait, élményeit. Közösség, amelyben szerelmek szövődtek, házasságok köttetek, s e házasságokból családok, nagy családok születtek a gyermekek érkezésekor.
Megtartották azokat is magyarnak, akik úgy döntöttek, hogy a határnak azon az oldalán folytatják. Ismerik gyökereiket, tudják, hova tartoznak, értik összetartozásunk fontosságát, őrzik és ápolják a közösséget.
Saint-Exupery mondja: nem azok szeretik egymást, akik egymást nézik, hanem azok, akik egy irányba néznek.
A Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség az egyetlen szervezet Kárpátalján, amely nem osztódott ketté, nem jöttek létre személyes ellentétek és ambíciók mentén különféle változatai.
Senki sem akart nagyobb lenni a célnál, senki nem megélni akart a cserkészetből, hanem élni akart érte, élni akart a cserkészet nyújtotta közösség megtartó erejével.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Egy nemzet addig él, amíg hisznek benne. Egy nemzet annyira erős, amennyire a nemzetet alkotó közösségek tagjainak a hite.
A Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség története azt mutatja, hogy van remény, azt bizonyítja, hogy a hitnek valóságteremtő ereje van.
Van remény minden közösség számára, amely igazán meg akar maradni. A Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség tagjai átélték, hogy a cserkészet közösségben megélt élet – igaz élet.
Igaz élet, ami a mozgalom évszázados törvényei szerint keresi a boldogulás ösvényeit; jóra törekvő, ami megtanít tervezni és szervezni, végrehajtani és irányítani, ami csapatmunkára nevel.
Miközben a cserkész felfedezi, megismeri és megtanulja a saját hagyományait és értékeit, megérti és megtanulja tisztelni mások értékeit és hagyományait is.
Kedves Barátaim!
Végezetül hátra van, hogy kimondjuk a köszönet szavát. A köszönet szavát mindazoknak, akik Kárpátalján erre tették fel az életüket. Engedjék meg, hogy név szerint említsem az alapítók közül az időközben a nagy égi tábortűz mellé átült Ráss Tibor cserkésztisztet, aki ma bizonyosan itt van velünk.
Mondjuk ki a köszönet szavát boldogemlékezetű Bodnár Gábornak és tanítványainak is, akik elindították a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetséget – amint megtették ezt a felvidéki, erdélyi, vajdasági szövetségekkel is – ezen a rendkívül nehéz, mégis rendkívül sikeres úton. Mondjuk ki a köszönet szavát a Magyar Cserkészszövetség egyik korábbi vezetőjének, Szentváry-Lukács Jánosnak, aki nagyon fontos időkben segített a munka beindításában, s mindazoknak, akik a magunk mögött hagyott emberöltő alatt valamit hozzátettek ehhez a nagyszerű vállalkozáshoz.
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Kívánom, hogy a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség bizonyosságot nyújtó példája erősítsen mindannyiunkat, rajtunk is teljenek be Sík Sándor szavai:
„Mert akit egyszer meglehelt a Lélek,
Annak mindegy - lom élet vagy halál:
Az él, és áll, és énekel, és alkot,
Megyeren és Magyarországon,
Hét világrészen és a másvilágon,
Az Isten őtet úgy segélje. Amen.”
Sajtószolgálat
9. Mai 2014