Köszöntő a 2024. évi Petőfi-díj átadásán

MOL Campus

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Díjazottak! Kedves Vendégek!

A díjosztók részéről méltó és igazságos, hogy a XIX. században élt szenvedélyes szabadságharcosunkról, Petőfi Sándorról elnevezett díjat ma egy magyar és egy román XXI. századi szabadságharcos együtt kapja meg.

Két különböző vérmérséklet, két különböző hivatás, két különböző történeti és kulturális háttér, ám mégis van valami, ami állampolgárságukon kívül mai díjazottjainkat erősebben köti össze, mint minden egyéb, ami szétválaszthatná őket. 

A jogászokhoz illően mindig kiegyensúlyozott Kincses Előd a közép-európai, erdélyi Marosvásárhelyen született, a költőkhöz illően mindig szenvedélyes Mircea Dinescu pedig a kelet-európai, munténiai Slobozián. A két város közötti több mint négyszáz kilométeres távolságnál talán még nagyobb a kultúrtörténeti különbözőség. Azonban még mindannyian emlékezünk a gyermekkori varázslatra: ha két egyformán hangolt hangvilla van a szobában, és az egyiket megrezegtetjük, a másik is megszólal.

1989 őszén valami ilyen varázslat történt mai díjazottjainkkal is: a romániai szabadság fuvallatára a marosvásárhelyi Kincses Előd és a sloboziai Mircea Dinescu a lelkükben azonosan rezdültek.
Azért is bölcs a döntés, amely ma kettejüket együtt díjazza, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mert arra hívja fel a figyelmünket, hogy a szabadság térségünkben olyan oszthatatlan, mint a biztonság: valójában senki nem szabad és senki sincs biztonságban mindaddig, amíg mindenki nem részesül szabadságban és biztonságban! 

Így volt ezzel Petőfiék idejében az erdélyi románság a korabeli Magyarországon, és így van ezzel 1920 óta a magyarság is a mai Romániában. Tulajdonképpen így volt, és egyre inkább így van ezzel minden európai nemzet – akkor is, ha felismeri ezt a történelmi igazságot, akkor is, ha nem. 
Kincses Előd és Mircea Dinescu urak mai díjazása annak az üzenetértékű jelzése, hogy mi, itt Budapesten, nemcsak felismertük, de magunkévá is tettük ezt az igazságot.

Szívesen felidézném Önöknek a Szabadság, szerelem című fiatalos hévvel megírt Petőfi verset, de tekintettel arra, hogy a díjosztók, a díjazottak és jómagam is már régebb óta vagyunk fiatalok, valamint tekintettel arra is, hogy – minden túlzás nélkül – a harmadik világháború itt lóg a levegőben a fejünk fölött, most inkább egy kevésbé ismert Petőfi versből idéznék, amelyet halála előtt két héttel írt a költő, és amely a Szörnyű idő címet viseli. 

„Szörnyű idő, szörnyű idő, /s a szörnyűség mindegyre nő (…) / s ott elől a háború/ csak a kisebb baj; szomorúbb/ mi hátul áll, / a döghalál.”
Nem tudom, hogy Dinescu úr számára miként lehet érzékletesen lefordítani a „döghalál” szót, lehetséges, hogy sehogy, ezért segítek a tolmácsnak: Petőfi a fizikai halálnál is rosszabb erkölcsi halált nevezte „döghalálnak”.

Az 1849-ben a magyar szabadságot kikönyörgött cári segítséggel brutálisan vérbe fojtó, azt követően a magyarságot kegyetlenül megalázó nyugati hatalom császárát 18 esztendővel később, 1867-ben nagy pompával és lelkesedéssel magyar királlyá koronázták. A magyar szabadságharc legfőbb vezetőjét – nem mellékesen az önálló magyar pénzügy megteremtőjét – örökre száműzték hazájából; a magyarok legfőbb gyilkosát pedig a magyarok legfőbb uralkodójává emelték, és éppen az a személy tette fel a koronát a királyi főre, akit korábban a gyilkos uralkodó távollétében halálra ítéltetett, és akinek a nevét – csak úgy, miheztartás végett – Pesten jelképesen az akasztófára szegeztette.

Nos, mit szólt volna mindehhez Petőfi Sándor, az Akasszátok föl a királyokat! vers szerzője? Soha nem tudjuk meg, mert a segesvári csatatér közelében egy orosz fegyver ütötte halálos seb megkímélte őt ettől az erkölcsi halálélménytől. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az erkölcsi halál veszélye nemcsak Petőfire és kortársaira, hanem azóta is minden nemzedékre leselkedik – így a jelenkori nemzedékekre, azaz miránk is.

A XX. századi két világháború, a két totalitárius, a náci és a bolsevik diktatúra és az utóbbit követő posztkommunizmus után, a globalizmus korszakában, újabb háborúk árnyékában mi jelentheti korunk nemzedékei számára a Petőfi által említett döghalált, az erkölcsi megsemmisülést?
A válasz talán a modern abszurd dráma egyik megalapítójának, a román Eugen Ionesco egyik mondatában keresendő: „Nem létezik többé az abnormalitás, mert az abnormális normálissá vált, így hát minden megoldódik!” Ebből is látszik, hogy nemcsak a költők, hanem a drámaírók is lehetnek látnokok! 

Nos, kedves Barátaim, a mi nemzedékünk számára az erkölcsi halált az jelenti, ha nem teszünk az ellen, hogy az abnormális normálissá váljon, ha hagyjuk, hogy az abnormalitás legyőzze a normalitást.

A Petőfi-díj alapítóinak képviselői, Schmidt Mária főigazgató asszony és Hernádi Zsolt elnök úr tudna nekünk a leghitelesebben beszélni arról, hogy napjainkban a nyugati kultúrában illetve az európai gazdaságban milyen pusztító következményekkel jár az abnormalitás, és jómagam is tudnék néhány dolgot mesélni arról, hogy a világpolitikában miként terjed az abnormalitás járványa. 
Nem fogjuk ma mindezzel Önöket untatni és szomorítani, de engedjék meg, hogy – anélkül, hogy elvenném a laudátoraink kenyerét – röviden arról beszéljek, hogy mai díjazottjaink, Kincses Előd és Mircea Dinescu hogyan hárították el önmaguk életében az erkölcsi halált, és életpéldájukkal miként erősítenek mindannyiunkat abban a reményben, hogy a normalitás mindig megvédhető az abnormálissal szemben.

Kincses Előd szülővárosában, Marosvásárhelyen 1848-ban pár hónapig egyidejűleg élt és dolgozott egy nagytudású erdélyi jogászprofesszor, Dósa Elek, és egy fiatal román ügyvédjelölt, aki később a román nemzet hősévé vált, úgy hívták Avram Iancu.

Dósa Elek professzor abban az időben azt tanította a marosvásárhelyi jogakadémián, hogy az alkotmányosság „nem az erő hatalma alá görbesztett kénytelenség szüleménye, hanem a jogok és kötelességek kölcsönösségén nyugszik”. Ezért sem véletlen talán, hogy több mint egy évszázaddal később Kincses Előd ügyvédként mindig a hatalom alá görbesztettségből való kiegyenesedésre törekedett.

1848-ban a Marosvásárhelyen élő fiatal Avram Iancu éppen márciusban tette le ügyvédi szakvizsgáját, és abban az időben ő is, mint minden akkori román ember, Vásárhely nevét a fonetikusan románra fordított „Osorheinek” mondta, azon egyszerű oknál fogva, hogy a középkori székely városnak nem volt román neve. Sem akkor, sem 1920-ban nem volt.
Pontosan 142 esztendővel később, 1990 márciusában azonban ebben a városban mégis magyarellenes pogromkísérletet szerveztek, és a megtévesztett román emberek azt kiabálták a magyaroknak, hogy „mi vagyunk itthon, a magyarok albérletben” és „kifele, kifele a magyarokkal az országból!”

Kedves Barátaim, mi ez, ha nem maga az abnormalitás, mely normalitássá akar válni?
Kincses Előd személyes érdeme, hogy az 1990 márciusi magyarellenes pogromkísérlet nem torkollott még nagyobb tragédiába. Még Kincses Előd egykori ellenfelei is kénytelenek elismerni, hogy a sorsdöntő napokban és órákban az ő józansága és felelősségérzete akadályozta meg a teljes tragédiát. Magyarok és románok egyaránt csak köszönettel tartozunk neki azért, hogy erején felüli politikai küzdelmet folytatva meg tudta fékezni az abnormalitás rombolását. 

Az 1990. márciusi marosvásárhelyi események szervezői alig hat hónap múlva megszervezték Bukarestben a bányászjárásnak nevezett politikai pogromkísérletet is, amelyet még öt másik követett. A megtévesztett bányászok azt üvöltötték Bukarest szívében, hogy „mi dolgozunk, nem gondolkodunk”, és husángokkal vadásztak a szemüvegesekre, akiket valamiért értelmiségieknek gondoltak, és ezért agyonverendő ellenségnek tekintettek. Mindez történt Mihai Eminescu, George Enescu, Constantin Brancusi, Mircea Eliade, Lucian Blaga és Nichita Stanescu országának fővárosában, 1990 nyarán.

Mi ez, ha nem az abnormalitás ostroma a normalitás ellen? Az 1990. márciusi marosvásárhelyi magyar és júniusi bukaresti román tragédiánál mi példázza meggyőzőbben annak igazát, hogy a szabadság oszthatatlan, hogy senki nem szabad és nincs biztonságban mindaddig, míg mindenki nem részesül szabadságban és biztonságban? 

Romániának volt egy filozófusa, Petre Carp, aki még a XX. század elején megállapította, hogy Romániának akkora szerencséje van a történelemben, hogy nincs szüksége politikusokra.
Mi, magyarok nem akarjuk megítélni, hogy ez a megállapítás igaz vagy sem, de egy dologban biztosak vagyunk: Románia biztosan szerencsés, hogy van neki egy Mircea Dinescu-ja.
Eugen Ionesco Rinocérosz című világhírű drámájában a „rinocérizálódásnak” elnevezett abnormalitásnak ellenálló, soha be nem hódoló főhős utolsó szavai így hangzanak, mielőtt a függöny legördül: „NEM KAPITULÁLOK!” Nos, ezek Mircea Dinescu tettekkel mindig alátámasztott szavai a kommunizmussal és posztkommunizmussal szemben. 

Mai díjazottunk költészetével és közéleti szerepvállalásaival a legabnormálisabb időkben is mindig éltette és élteti a reményt a normalitás romániai, magyarországi és európai táborában. Irodalmi őstehetségét még irigyei is kénytelenek elismerni, elsöprő humorérzéke néha még az ellenfeleit is mosolyra készteti, a benne munkáló elfojthatatlan életöröm és életkedv pedig mindig lelki erőt táplál a híveibe. Köszönjük Önnek mindezt, kedves Mircea! 

Kedves Barátaink!

Kincses Elődről a krónikák feljegyezték, hogy 1960-ban és 1961-ben 100 és 200 méteres síkfutásban Balkán bajnok lett.

Kedves Előd, számunkra Ön a hosszútávfutók magányosságának terhét cipelve is a normalitás maratoni bajnoka lett! Mert soha nem feledjük, Marathónnál is a reménytelenség győzött! 
Mircea Dinescuról a pedig feljegyezték, hogy a Duna partján lévő kis birtokán angyalszobrok sokaságát gyűjti, ezzel is kinyilvánítva azt, hogy Románia nem a vámpírok országa. Azt is jegyzik a krónikák, hogy pár hete azt mondta, átköltözik a Duna bolgár oldalára, ha a romániai választásokon az abnormalitás erői győznek.

Kedves Mircea, ha van még fölösleges angyalszobra, küldjön belőlük Brüsszelbe is! Ott is hasznosak lehetnének, és talán már útlevél nélkül is beengedik őket a schengeni övezetbe.
Szívből kívánjuk Önnek, hogy soha ne kényszerüljön elhagyni a hazáját, de ha mégis emellett döntene egyszer, akkor ajánljuk figyelmébe, hogy a Dunának nemcsak a bolgár, hanem a magyar oldalon is van túlpartja!

Isten éltesse a Petőfi-díj 2024. évi díjazottjait!