Beszéd a Jan Sadový fényképeit bemutató kiállítás megnyitóján

Magyar Nemzeti Múzeum

Kedves Liza Jane és Yvonne Asszony! Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Főigazgató Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nagyvilágban napjainkban percenként számtalan színes fénykép készül az emberi szenvedésről, kínokról és halálról, fájdalmat, kilátástalanságot vagy dühöt tükröző tekintetekről, ám a mai napon mi mégis olyan nyolcvanöt fekete-fehér fényképet ajánlunk tisztelettel a nagyvilág figyelmébe, amelyek közel nyolc évtizeddel ezelőtt készültek Magyarországon.

A Donbasztól a Kaukázusig vagy Gázától Jeruzsálemig bekövetkező emberi tragédiák nem rangsorolhatók, az emberi fájdalom tértől és időtől függetlenül azonos, ám a John Sadovy – vagy Jan Sadový – által 1956 októberében készített magyarországi fényképek által tükrözött tragédia számunkra mégis a legfontosabb, mert az velünk esett meg, a mi tragédiánk, nagyszüleink és szüleink tragédiája, a kommunizmusból kitörni akaró, ám a világpolitika főszereplői által cserbenhagyott magyarság tragédiája. 

Napjainkban vannak, akik úgy gondolják, hogy a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája a Szovjetunió szétesése volt. Ez a logikus álláspontja egy olyan, a kommunizmus idején a világ területének több mint hatodrészét uralma alatt tartó nagyhatalomnak, amely többezer atombombát halmozott fel, ezért már önmagában is mindig nagyhatalom marad, bárhogyan is hívják, bármi is legyen az ideológiája és bárhol is álljanak a határai.

A nagyhatalom áldozatainak azonban más a logikája.

Mi, magyarok úgy gondoljuk, hogy a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófája a Szovjetunió létrejötte, azaz a történelmi keresztény Oroszország bolsevizálódása volt. 

Ez a katasztrófa többszörös tragédiát eredményezett Magyarországon, a XX. század második felében tragikus következményeket vont egész Európára, és máig tartó szellemi utóhatásában, a bolsevik gondolat egyik vírusmutációja révén, napjainkban felbomlasztással fenyegeti az egész nyugati civilizációt. Azt, hogy a bolsevizmus mekkora tragédiát okozott a keresztény orosz népnek – most nem beszélve emellett a birodalom más hitet valló népeinek szenvedéséről –, a legjobban ők maguk érzik és tudják, ám az orosz szellem legjobbjai – például Alexander Szolzsenyicin – tolmácsolásában a külvilág számára is sejthetővé vált az orosz nép által fizetett ár megrendítő nagysága.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Ha nincs kommunizmus, azaz ha 1917-ben a keresztény Oroszországot nem győzi le a bolsevizmus, akkor Moszkvából 1919 tavaszára nem dobnak át Magyarországra pár száz kiképzett és fizetett politikai ügynököt és terroristát, akik az első világháborút lezáró nemzetközi béketárgyalások alatt százharminchárom nap erejéig Budapesten magukhoz ragadták az államhatalmat, istentelen és embertelen módon garázdálkodtak, megbénították az országot, és ürügyet szolgáltattak a győztes hatalmaknak arra, hogy az európai bolsevizmus fertőző gócpontjaként megbélyegzett Magyarországot diplomáciai értelemben karanténba zárják, és Trianonban békekötés címén gyakorlatilag halálos ítéletet mondjanak ki rá. 

Ha nincs kommunizmus, akkor 1947-ben Magyarországot – Közép- és Kelet-Európa többi kisállamával együtt, köztük Csehszlovákiával – a Nyugat cinikusan nem löki a Szovjetunió karjaiba, azaz több mint negyven esztendőre nem áldoznak fel bennünket és sorstársainkat a nyugati világ biztonságának és jólétének oltárán. 

Ha nincs kommunizmus, akkor nincs az 1956-os magyarországi antikommunista forradalom és szabadságharc sem, azaz nincs vérbe, könnybe és fájdalomba fulladó magyar kitörési kísérlet, amelynek életképeit és halálképeit rögzíthette volna a fotóművész kamerája. 
Ha nincs kommunizmus – tisztelt Hölgyeim és Uraim – akkor a XX. század második felében Európa nem hasad ketté, a kontinens évszázados szerves gazdasági fejlődése nem törik meg; Európa nem kerül Európán kívüli hatalmak gyámsága és megszállása alá; a történelmi Oroszország és Európa ma egymásnak nem veszélyforrást, hanem erőforrást jelenthetne, és ezáltal Európa a XXI. századi geopolitikai változásoknak nem magatehetetlen elszenvedője, hanem alakítója lehetne. Szóval, ahogy mondani szokás, napjainkban Európa nem a világpolitika étlapján szerepelne, hanem annak asztalánál foglalna helyet. 

Apropó étlap! 

Az egyik Sadový által 1956. október 30-án készített fényképen egy gazdátlan szovjet rohamlöveg látható, melynek oldalára a magyarok cirill betűkkel a következő üzenetet írták: „Ne faljatok fel mindent!!! Menjetek már haza!!!”

Az áldozatok örök üzenete ez a mindenkori elnyomó és falánk hatalmaknak. Rövid és érthető kívánság, és mint 1956 magyar örökségét, tisztelettel ajánljuk ezen üzenetet napjaink egy másik nagy áldozatának, magának Európának illetve annak az Európai Uniónak a figyelmébe, amelynek bürokráciája éppen most próbálgatja a szuverenitásukat védő tagállamaival szemben az elnyomó, falánk hatalom szerepét.
Végül, de nem utolsósorban, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ha nincs kommunizmus, akkor nincs a napjainkban tomboló nyugati kulturális marxizmus sem. Ha a nyugatról importált marxizmus mutációjaként kipattant bolsevik gondolat annak idején nem testesül meg a szovjet államhatalomban, ezáltal nem erősödik meg, és nem indul el világkörüli útjára, nem fertőzi újra már az 1930-as években a Nyugat szellemi életét, akkor a XX. század második felében társadalomtudósoknak tűnő szellemi bűnözők nem hozzák létre az identitásterrorizmus tanainak tenyészetét, melynek szétszórt kórokozói létében fenyegetik az egész nyugati civilizációt.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, egy fényképkiállítás megnyitója kapcsán ennyit arról, hogy milyen tragédiát okozott a kommunizmus nekünk magyaroknak, Európának és a nagyvilágnak. 

Arisztotelész óta tudjuk azonban, hogy a legnagyobb emberi tragédia a lelki megtisztulás, a katarzis nélküli tragédia. 
A Történelem Ura 1956-ban velünk, magyarokkal mégis kegyes volt, hiszen az ötvenhatos magyarok – erkölcsi és történelmi értelemben – legyőzetve is győztesnek bizonyultak, nekünk, a magyar utókornak pedig 1989-ben megadatott, hogy átéljük az ötvenhatos tragédia katarzisát. Azokban az időkben kimondatott az igazság, és az egykori ötvenhatos mártírok újratemetésén minden megrendült magyar honfitársunk – legyen kommunista vagy antikommunista, istenhívő vagy istentagadó, jobboldali vagy baloldali, liberális vagy nem liberális, nemzeti érzésű vagy kozmopolita – esélyt kapott arra, hogy lélekben tisztább, jobb ember legyen. 

Mi, magyarok, ezért az 1956-os forradalmunk 67. évfordulójának küszöbén azt kérjük imáinkban, hogy az emberi szenvedést ne közöny, felejtés vagy bosszú, hanem lelki megtisztulás kövesse, ami talán egyszer majd elvezet az értelmetlen emberi tragédiák megszűnéséhez.
Ma is hálásak vagyunk közép-európai testvérünknek, a néhai Jan Sadový fotóművésznek, hogy ötvenhatos fényképeivel segít ébrentartani a világ emlékezetét és lelkiismeretét. Köszönjük az alkotó lányainak, Liza és Yvonne asszonynak, hogy együtt ünnepelnek velünk, és hogy lehetővé tették a Magyar Nemzeti Múzeum számára a mai kiállítás megrendezését. 

Adjon Isten számunkra kellő bölcsességet, hogy becsülni tudjuk a béke és a szabadság adományát, és elegendő erőt, hogy ezt meg tudjuk védeni a gyermekeink és unokáink számára!
 

Sajtóiroda