A KMKF plenáris ülés nyitóbeszéd
Felsőházi ülésterem
Tisztelt Fórum, tisztelt Képviselőtársak, tisztelt Vendégeink!
Isten hozott mindenkit jó egészségben, itt az Országházban. Egy esztendős kényszerszünet után ma ismét plenáris ülést tart 12 millió Kárpát-medencei magyar legitim és reprezentatív nemzetpolitikai konzultatív testülete, a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. Öröm ismét személyesen találkozni és együtt lenni.
Köszöntöm Varga Judit igazságügyi miniszter asszonyt, aki a Kormány részéről ügygazdája az Európa jövőjéről szóló uniós konferenciának, és aki megosztja velünk, hogy miként is zajlik jelenleg ez az eszmecsere, illetve hogy napjainkban magyar szemmel milyennek látható az Európai Unió jövője. Köszönjük miniszter asszony, hogy elfogadta meghívásunkat, miként köszönjük minden meghívott vendégünknek és előadónknak is a megtisztelő jelenlétet.
Engedjék meg, hogy a tanácskozásunkat megnyitó bevezetőmben két témát kíséreljek meg röviden kiemelni: a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának a nemzeti önazonossághoz való jogról szóló nyilatkozata újszerűségét, időszerűségét és indokoltságát, valamint az elmúlt esztendők legfontosabb nemzetpolitikai eredményeit és azok fenntartásának esélyeit, különös tekintettel a hat hónap múlva esedékes országgyűlési választásokra.
Tisztelt Honfitársaim!
Nehéz esztendő van mögöttünk, és az előttünk álló időszak sem lesz könnyebb. A tavaly ránk tört világjárványnak még nem látjuk a végét. Már érzékeljük ugyan a járvány közvetlen és közvetett gazdasági és társadalmi következményeit, de még nem látjuk át pontosan azok mélységeit, nem tudjuk még, hogy a járvány okozta rendkívüli helyzet pontosan miként hat ki a nemzetközi politikai és gazdasági erőviszonyokra, a világ geopolitikai helyzetének alakulására és benne Európa, az Európai Unió, az európai államok és nemzetek sorsára.
Ilyen viharosan változó körülmények között kell képviselnünk – legjobb tudásunk szerint és a folyamatosság jegyében – a magyar nemzetpolitikai érdekeket. Ilyen, vészhelyzetinek is mondható körülmények között még inkább felértékelődik a nemzetpolitikai egyetértés Magyarországon és a külhoni magyar közösségeinken belül, valamint nő a nemzetpolitikai érdekeinket segítő szövetségkeresés jelentősége is a nemzetközi kapcsolatokban.
Személyesen is szeretném megköszönni a Kárpár-medencei Magyar Képviselők Fóruma tagjainak, hogy a tavalyi esztendő minden nehézsége ellenére sikerült megalkotnunk és elfogadnunk a nemzeti önazonossághoz való jogról szóló nyilatkozatunkat, amelyet az Országgyűlés jelképes napon – 2020. június 4-én – határozatával megerősített, és a magyar kormány – más témák mellett – az Európa jövőjéről szóló konferencia asztalára helyezett.
A mi javaslatunk arról, hogy a nemzeti önazonossághoz való jog – azaz minden embernek az anyanyelvéhez, a nemzeti kultúrájához és a szülőföldje otthonosságához való joga – váljon az egyetemes emberi jogok részévé, hasonlóan újszerű és időszerű kezdeményezés, mint például a chilei parlamentnek a 2021. szeptember 19-én elfogadott alkotmánymódosítása, valamint jelenleg tárgyalás alatt álló törvénytervezete az emberi identitás neurológiai védelméről. Meggyőződésünk, hogy ilyen korszakalkotó gondolkodásra, jogalkotásra és politikai cselekvésre van szükség világszerte, mert az emberiség egy új korszak küszöbére érkezett.
Jelen korunkban a tudomány és a technológia rohamos fejlődése, a tőke és az információ globális koncentrálódása olyan új érték- és érdekviszonyokat teremtenek, amelyek hamarosan alapjaiban változtatják meg az emberi társadalmak és a politika működését. Új politikai fogalmi rendszer és jogi szabályrendszer kidolgozására van szükség, mert tíz-tizenöt esztendő múlva mai fogalomrendszerünk nagy részével talán már nem lesz leírható és megérthető az átalakuló társadalmi és politikai valóság.
Mit jelenthet mindez a konkrétumokban? Például azt, hogy míg a történelemben ezidáig az emberi agyműködést, az emberi gondolkodást alapvetően csak ideológiai módszerekkel, azaz a koponyán kívülről lehetett befolyásolni, addig most egy olyan korszak küszöbére érkeztünk, amikor az agykutatás és a technológiai fejlődés lehetővé teszi, hogy az emberi agy és gondolkodás működése neurotechnológiai eszközökkel, koponyán belülről is mások által befolyásolható, módosítható és irányítható legyen.
A tudomány vívmányai mindig lenyűgözőek, de szabályozás hiányában sokszor életveszélyesek. Mint tudjuk, az atomenergia hasznos az erőművekben, de pusztító a bombákban. Technoutópisztikus korunkban vannak, akik azt gondolják, hogy a technológia mindig csak a megoldás része lehet, ám szabályozás hiányában a technológia könnyen maga válhat a problémává, mert mindig lesznek olyanok, akik nem élnek, hanem visszaélnek a különféle technológiai megoldásokkal, ezért az utópiákból könnyen rémálmok lehetnek.
A neurotechnológia területén például új etikai szabályokra, új nemzetközi jogi egyezményekre, legújabb generációs emberi jogi fogalmak megalkotására és nemzetközi elismerésére van szükség azért, hogy az ember biológiai integritása a XXI. században is jogi védelemben részesülhessen, és hogy az emberiség ne rabjává, hanem haszonélvezőjévé váljon a technológiai fejlődésnek.
Ezt ismerték fel a chilei törvényhozó kollegák, akik az alkotmányukban rögzítették az emberi identitás neurológiai védelméről szóló alapelvet, és jelenleg tárgyalják az ezen védelemről szóló részletes jogszabálytervezetet, párhuzamosan pedig kezdeményezték az Egyesült Nemzetek Szervezeténél, hogy az emberi identitás neurológiai védelméhez való jog váljon az egyetemes emberi jogok részévé.
Mi, magyar jogalkotók a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumában és az Országgyűlésben 2020-ban azt kezdeményeztük, hogy a nemzeti önazonossághoz való jog váljon az egyetemes emberi jogok részévé. A kezdeményezésünk a trianoni döntés századik évfordulójának évében született, nem véletlenül. Európában ugyanis nincs még egy olyan nemzeti közösség, amely a XX. században békés módon annyit küzdött volna a nemzeti önazonosságáért, mint az 1920-ban idegen államok fennhatósága alá kényszerített három millió magyar nemzettársunk. A nemzeti önazonossághoz való jogról szóló kezdeményezésünk mindazonáltal nem csak a magyar múltról és a magyar érdekekről szól, hanem az európai jövőről és minden európai nemzet érdekéről is. A nemzeti önazonossághoz való jog megteremtése ugyanis – meggyőződésünk szerint – napjainkban nemcsak az őshonos európai nemzeti kisebbségek létérdeke, hanem egyúttal minden európai nemzet és minden európai állam létérdeke is.
Mire alapozzuk ezt a meggyőződésünket, tisztelt képviselőtársaim? Miért gondoljuk azt, hogy bármelyik európai államnak létérdeke volna a polgárai nemzeti önazonosságának a védelme, függetlenül attól, hogy számbeli többségben vagy kisebbségben élő állampolgárok nemzeti önazonosságáról van szó?
A válaszunk a kérdésekre az államok, mint közhatalmak előtt álló XXI. századi, új kihívásban rejlik. Ez a kihívás nem a demográfiai robbanás vagy hanyatlás, nem a globális felmelegedés, nem az illegális migráció vagy a nemzetközi terrorizmus. Ezek a súlyos kihívások múlt századiak vagy még korábbi időkből származnak, amelyek napjainkra sajnos csak súlyosbodtak.
A XXI. században az államokra, mint közhatalmakra az igazi új kihívás a magánhatalmak felől érkezik. A statisztikai adatok szerint a globális tőkekoncentrációs folyamatok következményeként napjainkra a világ 10 legerősebb magáncégének az összesített tőke ereje nagyobb, mint a világ 180 szuverén államának. Mint tudjuk, az Egyesült Nemzetek Szervezete napjainkban mindösszesen 193 szuverén államot tart nyilván a nagyvilágban. 2017-ben a világ 100 legnagyobb bevételt generáló entitásának listáján 71 multinacionális vállalat, azaz államhatárokon átívelő magánhatalmi csoport szerepelt és csak 29 állam, mint közhatalom. Harminc esztendővel ezelőtt, azaz még a XX. században, ezen a listán még az államok voltak többségben, azonban az arány évről évre romlik a hátrányukra. A tőkeerő növekedésével vagy csökkenésével egyenes arányban nő vagy csökken az érdekérvényesítő képesség is. A magánérdek érvényesítésének képessége nő, a közérdek érvényesítésének képessége pedig csökken.
Mindez különösen igaz Európára, ahol nemcsak az európai államok mint közhatalmak veszítenek teret a magánhatalmakkal szemben, hanem az európainak mondható multinacionális vállalatok is lassan, de biztosan teret veszítenek az Európán kívüli multinacionális versenytársaikkal szemben.
Az államok mint közhatalmak és a multinacionális vállalatok mint magánhatalmak küzdelmének tétje világszerte az országok pénzügyi, gazdasági, természeti és nem utolsósorban emberi erőforrásai feletti rendelkezési jog megtartása illetve megszerzése, ezen jogok kizárólagos vagy elsődleges gyakorlásának biztosítása, és mindezen folyamatokban a közérdek vagy a magánérdek érvényesítése. Csak remélni tudjuk, hogy ez a küzdelem a XXI. században végül a közhatalmak és a magánhatalmak új egyensúlyát biztosító megállapodásokkal zárul, ellenkező esetben – vagyis az egyensúlyi állapot és együttműködés hiányában – senkinek sem lesz esélye talpon maradni a jövő kihívásaival szemben.
Napjainkban azonban az európai államok – tulajdonképpen kivétel nélkül mindegyik – a magánhatalmak egyre erősödő ostroma alatt állnak, aminek stratégiai célja a nemzeti identitás szétzilálása. Ha a nemzeti önazonosság elenyészik, akkor a történelmileg nemzeti elven szerveződött Európában megszűnik a legfontosabb államalkotó és államfenntartó tényező, maga a nemzet, minden európai állam, mint közhatalom elveszítheti az őt fenntartó közösséget, elveszítheti történelmi létjogosultságát, és kénytelen lehet átadni helyét a magánhatalmaknak, s felolvadni az Európai Egyesült Államok fedőnevet viselő magánhatalmi képződményben. Ezen okok miatt a nemzeti önazonossághoz való jog mint egyetemes emberi jog nem pusztán a többségben vagy kisebbségben élő nemzeti közösségek érdekeit védi, hanem általában szolgálja és erősíti az államok mint közhatalmak érdekeit is.
A nemzeti önazonosság gyengítésének és felszámolásának kísérlete napjainkra a magánhatalmak egyik támadó fegyvere lett egy új globális világrend kialakításáért folytatott harcukban. A nemzeti önazonossághoz való jog biztosítása, nemzetközi kodifikációja és érvényesítése viszont egy hatékony önvédelmi fegyvert adhat a nemzeti államok kezébe a magánhatalmakkal szemben. A jövőre nézve ezen új szemléleti alapra helyezve kell megkísérelnünk újratárgyalni magyar nemzeti kisebbségi közösségeink jogvédelmének ügyét Európában; ezen a politikai alapon kell megújítani az államok közötti együttműködést, különös tekintettel Közép-Európára és a Kárpát-medencében szomszédos nemzeti államokra, amelyeknek csak egymásra támaszkodva van esélyük ellenállni a magánhatalmak fokozódó nyomásának.
Mindezen megfontolásokból – tisztelt Képviselőtársaim – azt javaslom a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának, hogy legyen szervezője és házigazdája egy olyan nemzetközi emberi jogi konferenciának, amely a jövő évi választások és a megfelelő előkészítés után áttekinti az ember biológiai integritása és nemzeti identitása védelmének XXI. századi követelményeit, megvitatja azok erkölcsi, politikai és jogi kérdéseit, és ajánlásokat fogalmaz meg a nemzetközi szervezetek számára a legújabb generációs emberi jogok bővítésére.
Tisztelt Fórum!
A magyar nemzetpolitika értékelésekor Bethlen Gábor fejedelem egykori intelme irányadó: „nem lehet mindig megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet”.
Az elmúlt száz esztendőben ritkán adatott meg, hogy nemcsak azt tettük meg, amit lehet, hanem azt is, amit kell. Az elmúlt évtized ilyen ritka alkalom volt, ami után elmondhatjuk, hogy megtettünk legalább három dolgot, amit meg kellett tenni. A magyar állampolgárság európai módon történő kiterjesztésével lehetőséget teremtettünk a külhoni magyarok és a magyar állam közötti közjogi kötelékek újrafűzéséhez, hasonlóan ahhoz, ahogyan ezt a román, a szerb, a horvát, a szlovén vagy nagyon sok más európai állam biztosítja a külhoni nemzettársai számára. Az elmúlt évtizedben megerősítettük a hazai és a külhoni magyar emberek közötti lelki kötelékeket, azaz a nemzeti közömbösséget vagy nemzetellenességet erősítő mostoha történelmi időszakok után megerősítettük a nemzeti összetartozás érzését. Végül, de nem utolsó sorban, az elmúlt évtizedben – különösen az utóbbi négy esztendőben –, köszönhetően az eredményes gazdaságpolitikának, sikerült végre évről évre növekvő pénzügyi fedezetet biztosítani a nemzetpolitikai feladatok ellátásához. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt esztendőkben Magyarország a nemzeti összterméke kevesebb, mint fél százalékának megfelelő összeget, az állami költségvetés kiadási főösszege kevesebb, mint egy százalékának megfelelő pénzt tudott fordítani a külhonban élő magyarság támogatásra.
Vannak, akik sokalják ezt az összeget. A szomszédos országok egyes politikusai például azért, mert attól tartanak, hogy a Magyarországról érkező nemzetpolitikai támogatások destabilizálják az országukat. Ezeknek a politikusoknak nagyobb önbizalmat és több komolyságot kívánunk, mert nyilvánvaló, hogy a magyar nemzeti össztermék kevesebb, mint fél százaléka egyetlen szomszédos országra sem jelent semmiféle veszélyt. Ellenkezőleg, minden magyar állami támogatás tiszta és átlátható nyereség a szomszédos államok számára is, mert közvetett vagy közvetlen módon hozzájárul az adott ország gazdasági megtartó erejének növeléséhez, a munkaerő elvándorlásának csökkenéséhez, az általános életkörülmények javításához.
Vannak magyarországi politikusok is, akik szintén sokalják a külhoni támogatások összegét. Nekik azt ajánljuk, hogy tanúsítsanak nagyobb méltányosságot a saját nemzetük iránt, és ne sajnálják, ha a magyar állam évente a költségvetésének kevesebb, mint egy százalékának megfelelő összeget tud fordítani a magyar nemzet csaknem huszonöt százalékát kitévő külhoni magyarságra, hiszen ezáltal nemcsak a magyar nemzet, de a magyar állam is erősödik.
Tisztelt Honfitársaim!
A jövőt illetően a nemzetpolitikában minden bizonnyal a folytonosságra van a legnagyobb szükség! A kedvezményes honosítás folytatására, az állampolgársági jogon megszerzett szavazati jog fenntartására, a nemzeti összetartozás érzésének további társadalmi erősítésére, valamint – a magyar gazdaság eredményeinek függvényében – a nemzetpolitika pénzügyi fedezetének további fokozatos növelésére. Ez a nemzetpolitikai tétje a jövő évi magyarországi választásoknak. Ha megszakad a folytonosság, a nemzetpolitikában is úgy járhatunk, mint a balladai Kőmíves Kelemen: amit építettünk nappal, leomlik éjszaka. Volt idő, amikor ezt is megtapasztalhattuk.
Őszintén kívánom, hogy a hazai és külhoni magyar politika minden képviselője, legyen kormányon vagy ellenzékben, a törvényhozásban vagy az önkormányzatokban érezze át munkájában a nemzetpolitikai felelősségét. Isten adjon mindannyiunknak egészséget, erőt és bölcsességet!