Tisztelt Elnök Urak! Elnök Asszony! Miniszter Úr! Polgármester Úr!
Tisztelt Honfitársaink a Kárpát-medencéből!

Nemcsak jelképes alkalomból találkozunk, hanem jelképes helyen és időben is.
Dacára az immár évszázada közénk húzott államhatároknak, dacára a jelenkori világjárvány által parancsolt távolságtartási követelményeknek, ma ismét együtt vagyunk. Megérkeztünk a Kárpát-medence minden égtájáról, és ma is vigyázunk egymásra, mert az utóbbi száz esztendő történelmi leckéjét megtanulva tudjuk, hogy minden magyar felelős minden magyarért.

„A természetes látás számára láthatatlan tartalom kifejezése” – a katolikus lexikon e szavakkal határozza meg a jelkép fogalmát. Jelképes ezért a szarvasi jelenlétünk is, mert innen, a történelmi Magyarország mértani középpontjából a szemünkkel ugyan már nem, de a szívünkkel pontosan belátható az egész Kárpát-medence, benne Erdély és Kárpátalja, Felvidék, Délvidék és Őrvidék földje, az a föld, amely több mint ezer esztendő alatt negyvennégy magyar nemzedék szülőföldje volt, melyet ezredévnyi magyar életáldozat és munkaáldozat szentelt történelmi hazánkká. Jelképes a találkozásunk ideje is, hiszen ebben az esztendőben három kerek évforduló is alkalmat nyújt az emlékezésre.

Száz esztendővel a magyarság ellen elkövetett trianoni merénylet után egyre tisztábban látjuk nemcsak az okokat, melyek a nemzeti tragédiához vezettek, de azt is, mit kell tennünk itt és most, hogy ismét úrrá legyünk a sorsunkon. Harminc esztendővel a rendszerváltoztatás kezdete után egyre pontosabban átlátjuk, hogy mi volt a gazdasági és társadalmi ára politikai megszabadulásunknak, miként azt is, hogyan csökkenthetjük, vagy fordíthatjuk akár előnyre a veszteségeinket. Tíz esztendővel a posztkommunizmus lezárása után pedig kellő tapasztalatok birtokában, illúziómentesen látjuk helyünket és lehetőségeinket Európában és a világban, és azt is látjuk, hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy Magyarország a jövőben is otthonunk maradhasson.

A tér és az idő ezen jelképei a mai együttlétünk céljában találkoznak: a Kárpát-medencei magyar gazdák tizedik alkalommal öntik össze búzájukat, ami azt üzeni, hogy a magyarság mindennapi kenyere az előttünk álló esztendőben is biztosított.

A kenyér sokezer éves kultúrkincs. A búza volt képes arra, hogy – az emberiség több tízezer éves történelmében először – megszüntesse az éhínséget. Így lett a belőle sütött kenyér az élet jelképe, amely Krisztus urunk életáldozatával keresztény kultúránkban szakrális jelentőséget is kapott. Máté evangéliumából ismerjük a magvető példázatát, aki kiment vetni, ám az elvetett magok egy része az útfélre hullott, madarak prédájává lett, más része köves talajra esett a gyökértelenségbe vagy tövisek közé a terméketlenségbe, míg mindaz, ami jó földbe esett, bő termést hozott.

A magyar gazdák munkájukat a példabeszéd igazságára építik. Megtanulták, hogy mindig több értéket kell teremteniük, mint amennyit a prédára leselkedők megkaparintanak; megtapasztalták, hogy a Kárpát-medence földje számukra soha nem terméketlen, mert ők maguk soha nem gyökértelenek ezen a földön. Akinek van öntudata, az soha nem gyökértelen, akinek van önbizalma, az soha nem terméketlen, aki önmaga ura, és akinek nemzete önrendelkezéssel bír, az a prédalesőkkel szemben mindig meg tudja védeni azt, ami az övé, és annak elvetett magvai mindig jó földbe hullanak. Ezt a tudást a magyar gazdák nemcsak a szívükbe, hanem az ösztöneikbe is zárták, ezért azt semmilyen idegen külső hatalom, semmilyen ellenséges ideológia nem tudta és nem tudja elvenni tőlük. Mindezért ma nemcsak az idei búzatermést köszönjük a magyar gazdáknak, nemcsak a búzaszemek összeöntésében jelképesen megnyilvánuló nemzeti összetartozás felmutatását, és a majdan készülő kenyerek adományozásával az önzetlen segítő szándékot, hanem hálásak vagyunk a Kárpát-medence magyar gazdáinak azért is, mert az elmúlt száz év legnehezebb időszakaiban is cselekvő és értékteremtő módon őrizték a magyar öntudat, önbizalom és önrendelkezés alapértékeit.

Tisztelt Ünneplő Közösség!
A magyarságnak Trianonhoz vezető útjában, a ránk kényszerített több mint négy évtizednyi kommunizmusban és az 1990 és 2010 közötti posztkommunista útkeresésünkben van egy lényegi hasonlóság, amelynek felismerése nélkül nem érthető meg a XX. századi történelmünk: három különböző történelmi korszakban, különböző jelszavakkal, ideológiákkal, rendszerekkel és módszerekkel, az ország és a nemzet bukásában és alávetésében érdekelt külső és belső erők öntudat helyett mindig bűntudatra, önbizalom helyett mindig önmarcangolásra, önvédelem és önrendelkezés helyett pedig mindig önfeladásra akarták kényszeríteni a magyarságot.

A magyarság bukásában érdekelt erők ma is azt akarják, hogy beteljesedjen rajtunk Ézsaiás jövendölése – „hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek” –, és mindez az állapot tartson addig – miként az Ézsaiás könyvében írva vagyon –, „míg el nem pusztulnak és lakatlanok lesznek a városok, a házak elhagyatottá lesznek, a föld pedig pusztává nem válik”.

Ez a balsors nemcsak a XX. században, hanem ezer esztendős Kárpát-medencei történelmünk során többször is megpróbálta a magyarságot, de soha nem tudott rajta beteljesedni, bármilyen hatalmas, nyílt vagy titkos, birodalmi vagy egyéb érdekek is voltak annak mozgatórugói. Azért nem, mert – miként Szent II. János Pál pápa tanít – az emberi történelem nemcsak a fizikai tér és idő vízszintes dimenziójában zajlik, hanem azt áthatja egy függőleges dimenzió is. A történelmet ugyanis nem csupán az emberek, hanem velük együtt az Isten is írja.
A mások által nekünk szánt balsorssal szemben az ország és a nemzet emelkedését szolgáló politikánkat a jelenben és a jövőben is a magyar öntudatra, önbizalomra és önrendelkezésre kell építenünk.

Az elveszített XX. század után csak így nyerhetjük meg a XXI. századot, a jövőben csak így őrizhetjük meg Magyarországot magyar országnak, és csak így maradhat meg Kárpát-medencei szülőföldjén a külhoni magyarság is. Erre kaptunk megbízást a magyar választópolgároktól 2010-ben, ezen megbízást erősítették meg 2014-ben és 2018-ban, és változatlanul ez az elvárás a nemzeti politikával szemben az előttünk álló évtizedekben is.

Tisztelt Ünnepi Közösség!
Ha egyszer valaki megírja a rendszerváltoztatás őszinte gazdaságtörténetét – remélem így lesz, hiszen megérett rá az idő –, akkor minden bizonnyal a mezőgazdasággal foglalkozó fejezet lesz az egyik legtanulságosabb rész, amelyből többek között kiderül, hogy a nyugati gazdasági nyomás alatt milyen termelési kapacitási veszteségeket szenvedett el ez az ágazat a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenet során, milyen szükségtelen piacvesztést szenvedett el a magyar agrárium a nyugati versenytársai javára, és milyen gazdasági és társadalmi árat fizetett mindezért a gazdatársadalom és a magyar vidék egyaránt.

Húsz évnyi útkeresés után, a magyar állam és gazdaság újjáépítése keretében 2010 óta az agrárium területén is új korszak kezdődött, amely napjainkra a statisztikai számokban és a valóságban egyaránt tükröződik.

2010 és 2020 azonos időszaka között az agrárexport 89,4 százalékkal, az agrárkülkereskedelmi mérleg 68,4 százalékkal bővült – az egyenleg még a járvány alatt is 5,5 százalékkal növekedett a mi javunkra. 2010 és 2019 között a nettó vállalkozói jövedelem a mezőgazdaságban a kétszeresére emelkedett. A mezőgazdaság kibocsátása 2010 óta folyó áron 65,4 százalékkal növekedett, és 2019-ben megközelítette a 2800 milliárd forintot. A bruttó hozzáadott érték 2010 és 2019 között folyó áron 109,7 százalékkal lett több. A tradicionálisan nyersanyag-kibocsátó mezőgazdaságunk egyre inkább feldolgozott formában értékesíti áruit – így egyre nagyobb a bevétele, s ezért egyre jövedelmezőbb.

A mezőgazdaság fejlődése kéz a kézben jár a vidéki élet megerősítésével. Ez a fejlődés kisugárzik a Kárpát-medencére, ahol elindultak a külhoni magyar gazdákat is segítő gazdaságfejlesztő programok. Jól érzékelhető, hogy mindaz a támogatás, amelyet gazdaságfejlesztésre, kultúrára, közoktatásra, közösségi életre és sportra ad a magyar állam, segíti a külhoni magyarság szülőföldön maradását, ami nemcsak magyar érdek, hanem a munkaerő kivándorlástól sújtott valamennyi szomszédos ország érdeke is.

A szomszédainknak ugyanazt kívánjuk, mint magunknak: a szülőföld gazdaságilag megtartó erejének a növekedését, és egymással együttműködésre képes nemzeti kormányokat, amelyek közösen meg tudják védeni Közép- és Kelet-Európa érdekeit az Európai Unióban, amely – miként az Európai Tanács legutóbbi üléséből ismét kiderült – nem jótékonysági szervezet, hanem a gazdasági érdekérvényesítés, ha úgy tetszik könyörtelen kenyérharcának, demokratikus, ámde kíméletlen terepe, amely küzdelemben Közép- és Kelet Európa országai – ha nem akarnak vesztesek lenni – egymásra vannak utalva.

Az Országgyűléstől kapott megbízása alapján a magyar kormány a múlt heti brüsszeli viaskodásban – Lengyelországgal és a visegrádi szövetségeseinkkel együttműködve – megvédte a magyar érdekeket, de a küzdelem folytatódni fog.
A magyar gazdaság elmúlt tíz esztendőben nyújtott teljesítménye alapján – amelyben benne van a gazdák teljesítménye is – az Európai Unióban minden okunk megvan az önbecsülésre és az önbizalomra.

Legyen ez a mai találkozás is – úgyis, mint az együttes erőfeszítés sikereinek egy újabb ünnepi pillanata – erről szóló üzenet!

A mai találkozónk szervezőinek köszönjük elhivatott munkáját, a magyar gazdáknak a Kárpát-medencében pedig kedvező időjárást és bő termést adjon az Isten a jövő esztendőre is, és áldja meg munkájukat!